Tompos Kátya: Olykor úgy éreztem, meghalok a színpadon!

Próba után, fellépés előtt beszéljük meg a találkozót. Hétvége van, az ásítós szombat délutánon kevesen lézengenek a Művészetek Palotájának büféjében. Ilyenkor a legjobb az ágyban egy tea mellett, vagy a tévé elé bekucorodva, esetleg a konyhában kekszet majszolva. Effélék járnak a fejemben – visszavágyódva a meleg szobába –, mikor látom, hogy Kátya már fut felfelé a lépcsőn. A Nemzetiből szaladt át. Ő javasolta a helyszínt, hiszen így legalább kimozdul a színház épületéből. Szinte egész nap bent van, gyakorol, játszik, megbeszél, ebédel, sminkel, szerepet magol… az egyetlen más program a napjában ez az interjú.

Fotó: Nyulászi Zsolt

– Kicsit bajban vagyok a megszólítással. Kátya helyett ne inkább a Katalint használjuk?

– Ne, mert Kátya vagyok. Édesanyám orosz, és ő nevezett így. De akkoriban még Magyarországon nem volt divat idegen csengésű neveket adni, ő sem gondolt arra, hogy külön procedúrák során Kátyának anyakönyvezzenek. Így aztán Katalin lettem, de mindenki Kátyának szólít.

– Ha valaki felkiált, hogy Katalin, oda sem fordulsz?

– Nem. Tompos Katára már talán, de azt is nagyon lassan. Sőt, még rosszul is tud esni, ha valaki lekatalinoz, mert azt jelzi, hogy nem ismer, és nem is veszi a fáradságot, hogy azon a néven szólítson, amelyet használok.

– És ez a magyar Kátya tud is oroszul?

– Természetesen. Anyukámmal a mai napig oroszul beszélek, nagymamám, aki Moszkvában él, nem is tud magyarul. Egyébként teljesen kétnyelvűnek vallom magam, abszolút nem igazak rám az aranyszabályok, hogy csak az egyik nyelven számolok vagy álmodom.

Fotó: Nyulászi Zsolt

– De kedvenc csak van?

– Mindig az a kedvenc, amit éppen napi szinten használok. Most a magyar, mert itt élek. Az oroszt csupán szinten tartom, anyukámmal így beszélgetünk, és sokat nézem a tévét. Gyerekként még inkább az orosz ment jobban, és bár mindkettőt egyszerre tanultam, az édesanyám nyelve lett az első. Az „apanyelvemet” később tökélesítettem.

– Ha jól számolom, gyerek lehettél még, amikor a rendszerváltás történt. Nem volt éppen oroszbarát hangulat. Vannak emlékeid erről az időszakról?

– Azt hiszem, a rossz emlékekről esetleg a szüleim mesélhetnének, hozzám nem jutott el ennek egy szikrája sem. Ennek valószínűleg az is az oka, hogy intelligens emberek között éltem, akik pontosan tisztában voltak azzal, hogy nem lehet egy emberre, egy családra kenni a rendszer visszásságait.
Anyukámnak nem lehetett könnyű, mert nagyon más, mint az itteni emberek. Igazi szláv típus, nagy szemű, nyíltszívű, nagy vehemenciájú, sokszor kicsit sok a magyar embereknek, de ha valaki jobban megismeri, azonnal megszereti.
Amúgy nagyon ambivalens a magyarok viszonyulása az oroszokhoz. Kaptam már a mostani gázhelyzet miatt a fejemre, mert hát én is odatartozom. Ami viszont fontos: a kultúrában elismerik őket, sőt a legnagyobbak között tartják számon az orosz művészeket.

– Valami kis „profit” azért csak jutott neked ebből a kultúrából…

– Talán az, hogy az anyai nagyanyám nagyon szépen tudott énekelni, az ikertestvérével fellépésekre jártak, ahol népdalokat adtak elő. Na, ez a vaskos, szlávos hang az én torkomban is ott van. A családunk egyébként nem tartozott a színházi berkekhez, soha nem gondolta volna senki, hogy éppen színésznő akarok lenni.

– Honnan jött a szereplési vágy?

– Egyedüli gyerek lévén nagyok voltak otthon az elvárások. Különösen édesanyám akarta azt, hogy mindig mindent tökéletesen csináljak, egyetlen hiba se legyen a munkámban. Az iskolában mindig kitűnő voltam, de tele görccsel. Teljesen magamba fordultam. Kamaszkoromban, amikor még jobban magába zárkózik mindenki, valahogy megtaláltam az önkifejezést a táncban, a zenében. Ez indított el aztán a pályán.

Fotó: Nyulászi Zsolt

– Görccsel nehéz lehet szerepelni.

– Szerintem minden művészben van ilyen gát, amelyet az önkifejezéssel tud feloldani. Sokszor hallottam, hogy miért izgulok ennyire az előadás előtt, hiszen ez a szakmám: a színpad. De pont ez a félsz adja meg azt a pluszt, ami kell a játékhoz.

– Vagy a mínuszt.

– Régen engem is nagyon blokkolt ez a megmagyarázhatatlan izgalom. Néha olyan érzésem volt, hogy ha ki kell mennem a színpadra, és meg kell szólalnom, akkor biztosan megáll a szívem, és ott menten meghalok. De úgy voltam vele, üssön belém a mennykő, én bizony kimegyek és megcsinálom, mert különben belém szorul, és egész életemben ott fog feszíteni.

– Talán éppen egy „üssön belém a mennykő” előadást láthatott Alföldi Róbert, hogy a Nemzetibe hívott?

– Kecskeméten figyelt fel rám. Először a Bárkába mentem vele, majd a Nemzetibe. De nem kerített nagy feneket a dolognak, úgy mellesleg megkérdezte: „jössz velem a Nemzetibe?”, én meg mondtam, hogy „aha”.

– A Valami Amerika szerepe is csak egy laza „aha” volt?

– Külön castingra hívtak, ahol aztán eldőlt, hogy szóba jöhetek Viviként.

– Milyen egy casting? Állnak a színészek, mintha csak egy vásárban volnának, és méricskélik őket a rendezők, ez marad, az mehet?

– Ha ennyire nem is megalázó a helyzet, de azért azt sem mondanám, hogy ezek életem legjobb percei. De ez is szakma része, ha hívnak, megyek, és próbálom az egészet nem túlságosan mellre szívni. Herendi Gábor azonban más, ő kivételes ember, nyitott, színészbarát. Nem alattvalóként, hanem kollégaként kezel. A casting is jó hangulatú volt, nyitottan, szabadon játszottunk. Gábor valójában már csak azt nézte meg, hogy mennyire illünk össze Hujber Ferivel.

– Milyen érzés volt egy ilyen nagyszabású filmben szerepelni?

– Szinte álomszerű. A színházban megszoktam, hogy folyton hajtanak, keményen megbírálnak, ha túlozva is, de rúgnak-vernek, a forgatáson meg… mint a hímes tojással. A szereppel persze jól megdolgoztam, különösen a táncos részekkel. Jártam táncpróbákra, figyeltem a profikat, lestem a mozdulatokat. Nagy kihívás volt.

– Szerinted milyen lett a végeredmény?

– Furcsa volt magam visszanézni. Fények, gyönyörű smink, zene, csillogás, komolyan mondom, mintha nem is én volnék. Most látom csak igazán, micsoda ziccer ez a szerep, és micsoda kihívás lesz ezt majd felülmúlni. Most kicsit felbolydult körülöttem az élet, írnak-beszélnek rólam, ismerősök hívnak fel, hogy milyen remekül játszottam, és ez olyan jó! Meg egy kicsit nyomasztó is… Már kezdek bepánikolni, és azon szorongok, hogy képes leszek-e egy ilyen antré után még folytatni.
Szerencsére az életem semmiben nem változott. A párom mellettem van, még a színházban is, hiszen ő is játszik a Nemzetiben egy darabban. A szüleimre, a barátaimra, a kollégáimra mindig számíthatok. Majdcsak túlélem valahogy ezt a sikert.