Keresztes Ildikó: “Ez egy lélekölő szakma”

Sokan, sok mindent írtak rólad. Mi az igazság?

Nézd, az, hogy az embernek néha vannak rossz napjai, nem egyenlő azzal, hogy lelki beteg. Hát kinek nincsenek nehezebb periódusai? – kérdem én. – Igazából úgy vagyok vele, hogy aki kíváncsi rá, jöjjön el egy bulimra, nézze meg, hogy a pszichiátrián fekszem-e, vagy lapozza végig a fellépési listám, és gondolkodjon el azon, hogy mikor volt időm felvarratni mindenem, vagy mikor voltam ennyire hosszasan és nagyon beteg. Egyes újságok szeretnek bolhából elefántot csinálni, eltúlozni dolgokat, vagy hazugságokat írni. Hogy bosszúállásból csinálják, mert pereskedek, vagy csupán azért, mert a negatív hír mindig szenzáció, nem tudom, de egy biztos: én megtettem a szükséges lépéseket.

Miért éppen most?

Nagyon sokáig tűrtem, de most betelt a pohár. Bármennyire is Oroszlán jegyű ember vagyok, és vehemens meg szenvedélyes, temperamentumos, minden, ami ezzel jár, azt gondolom, hogy az évek múlásával lecsendesedtem. A tűrőképességem határtalan, csak aztán van az a pont, amikor rádöbbenek, hogy mégsem – de ahhoz már elég sok kell. “Potyára” már nem csapkodok, azt viszont baromira nem szeretem, hogyha hazugságokat írnak rólam. Most volt elég, még akkor is, ha tudom, hogy az az emberréteg, akihez én szólok, meg akik az én barátaim és a családom, azok tudják, mi az igazság. Már nem bosszankodok, nem erről van szó, hanem hogy egyszerűen azt érzem: ezt már nem hagyhatom, ezt már nem engedhetem meg.

Említetted a hazugságot – ezen kívül mivel lehet téged a leginkább felbosszantani?

Igazán semmivel, maximum talán az agresszivitással, azt nehezen viselem. Egyébként – legyen szó a hétköznapokról vagy egy próbafolyamatról – már nem jövök ki könnyen a sodromból. Régen sokszor, sok mindenen dúltam-fúltam olyanokért, amik nem az én dolgaim voltak, amiket nem nekem kellett megoldani. Idővel aztán megtanultam, hol van a helyem, és már nem foglalkozom mással. Azt hiszem, ez a bölcsüléssel jár. (Nevet.)

Kivétel, ha mondjuk egy mentoráltadról van szó, nemde?

Jó is, hogy mondod, majd elfelejtettem: a nem megfelelő hozzáállás. Na, az nagyon fel tud bosszantani, és fel is bosszantott! (Nevet.) Persze húszévesen én is inkább előbb csapkodtam, mint gondolkodtam, de most már nyilván fordítva van. Először gondolkodok, és utána csapkodok – feltéve ha megéri. Visszatérve: baromi bosszantó volt látni, hogy egy tehetséges gyerek hülyeségekre használja el az energiáit, csak azért, mert abban látja a megoldást. Tudom, életkori sajátosság, de mégis képtelen voltam elfogadni azt, ha valaki elveszett a részletekben.

Másfél éve úgy döntöttél, kiszállsz. Nem hiányzik az X-Faktor?

Nem. Imádtam, szerettem, de egy percig nem bánom, főképp ha visszanézek az elmúlt évemre, arra, hogy mennyi mindent csináltam. Nem bírtam volna. Bíztam az ösztöneimben, meghoztam egy döntést, és idővel beigazolódott, amit reméltem, hogy jól döntöttem.

Az X-Faktort aztán “felváltotta” a saját életed: elindultál A Dalban, ami visszavitt az énekléshez, az éneklés pedig a színházhoz. Ha egyszer úgy adódna, tudnál választani a kettő között?

Nem szívesen. A zene az életem, nagyon sok mindent adott nekem, legfőképp mérhetetlen nagy szabadságot. A színház ennél nyilván kissé korlátoltabb világ, de ott meg ki tudom élni olyan vágyaimat, amit mondjuk a zenében nem. Az olyan, mint egy játszótér felnőtteknek: különböző figurákba, jelmezekbe bújsz, abszurd helyzetekbe kerülsz. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy mindez megadatott nekem – igaz, nem otthon ültem és reszelgettem a körmeimet, hanem baromi sokat tettem érte. Persze nagyon sok bosszúsággal is járt, meg nagyon sok kudarccal és várakozással, de végül csak meglett a gyümölcse. Félre ne értsd: nem vagyok elégedett. Mindig lehetne még jobb, még több, még ilyenebb – ez pedig nyilván sokszor visszavet.

Mi az, amire vágysz?

Többet szeretnék utazni, nyugodt környezetben lenni. Lássuk be: a mi szakmánk nem egy stresszmentes meló, és néha van úgy, hogy kiszállnék, leállnék. Nem örökre, csak két-három hónapra, vagy egy évben többször egy-egy hónapra, de közben meg nem tehetem meg. Várj csak! Ha jobban belegondolok, megtehetném, de valamiért mégsem tudom. Talán mert imádom a szakmám és azt a fajta életet, amit választottam.

Azt mondják, minden színész életében van egy olyan történés, ami végérvényesen erre a pályára hozza. A te életedben mi volt ez?

A torna. Az a szőnyeg olyan volt, mint egy színpad: kiálltál, produkáltad magad, az emberek tapsoltak. Amikor felálltál a dobogóra, és először megérezted a siker szelét, az utána olyanná vált, mint egy kábítószer: kellett újra és újra. Már egész kiskoromban megfogalmazódott bennem, hogy – bár nem tudtam, pontosan mi leszek – mi az, amit semmiképp se szeretnék: normális, hétköznapi életet élni. Nem azért, mert elítélem, hanem mert nem vagyok alkalmas arra, hogy reggeltől délutánig egy munkahelyen legyen, elvigyem, majd hazahozzam a gyerekeimet az óvodából, iskolából, hétvégén pedig elmenjünk kirándulni, mint egy nagy boldog család.

A hétköznapi emberek – pont emiatt, amit említettél – bizonyos korlátok köré vannak szorítva. Te “szabad” vagy?

Inkább úgy mondanám: a saját törvényeim szerint élek. Az eddigi életem egyébként azt mutatja, hogy ez kifizetődő. Persze értem és tudom, hogy sokan vannak olyan helyzetben, amit nem feltétlen szerettek volna maguknak, de azért valahol csak mindenki kovácsa a saját maga szerencséjének – vagy nem?

És a változások? Azokkal milyen “viszonyt” ápolsz?

Bizonyos dolgokban nem szeretek kilépni a komfortzónámból, mert lusta vagyok, más szempontból viszont igen, mert érdekelnek a kihívások. Ezt ne úgy értsd, hogy na, most lent az adrenalinszintem, gyorsan elmegyek bungeejumpingozni, hanem, hogy például – hiába ez a szakmád kétszázhuszonnyolc éve – minden egyes premier előtt úgy izgulsz, és úgy be vagy tojva, mintha először lépnél közönség előtt színpadra.

Mi Keresztes Ildikó receptje a sikerhez?

Ha tudnám, akkor most nem itt beszélgetnénk, hanem Hawaiin a villámban, mert írtam volna négy bestsellert, és kőgazdag lennék. Komolyra fordítva a szót: úgy érzem, hogy születtem valamifajta képességekkel, amiket ajándékba kaptam a Jóistentől. S hogy én mit tettem hozzá? A hitem, az alázatom, a munkabírásom, de nagy szerepet játszott ebben az egészben a sportolói múltam, mert a zenészélet egy komoly fizikai-lelki terhelés. Azt szoktam mondani: lehet, hogy a bányában is nagyon nehéz, mert ott elfárad az ember lába, de ez egy lélekölő szakma. És mint tudjuk, minden a lélekből indul ki, az összes fizikai bajod attól lesz, ha a lelked nincs rendben.

Most rendben vagy önmagaddal?

Vannak periodikus kilengéseim (leginkább magammal), de sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, mint tíz-húsz éve. Szerintem az egyensúlyt is meg lehet unni, ilyen hülye az emberi természet: amikor zaklatottabb időszakot élsz, arra vágysz, hogy nyugalmad legyen, amikor nyugalmad van, akkor az viszont már unalmas, akkor már mennél, akkor már ficánkolnál. Mindezek ellenére azt is el tudom képzelni, hogy egyszer totálisan leállok, megnyugszom, és olyan szinten megváltozik az életem, mintha sohasem csináltam volna ez a bolondokházát. Van egy álmom…

Mégpedig?

Az, hogy elmegyek egy afrikai állatfarmra önkéntesnek. A természet közelsége valahogy iszonyatosan vonzó számomra, és ezt itt most még nem tudom (vagy csak nem merem?) megteremteni magam köré. Talán egyszer, végül is minden rajtam múlik, azon, hogy én hozok egy döntést. Most azt mondom, hogy jelen pillanatban úgy élek, ahogy az számomra a legideálisabb. Párkapcsolatilag, szakmailag, barátilag, mindenhogy a legjobbat próbálom meg kihozni – egyelőre úgy tűnik, sikerül.