Régen minden jobb volt: miért lettek kevésbé érzékiek a filmes csókok?

Sok víz lefolyt már a Dunán, mióta Thomas Edison megcsókolta May Irwin-t az 1896-ban készült A csók című 20 másodperces némafilmben. Az a csók még elég bénácska volt, de szerencsére a színészeknek volt azóta 124 évük, hogy megtanuljanak smárolni. Egy darabig egyre jobban csinálták, ám most jött egy visszaesés.

TóCsa

2020. Október 23.

Milyen egy jó csókjelenet? Ezt nem egyszerű meghatározni. Ilyenkor nem árt segítségül hívni egy közös pontot, egy csókjelenetet, amiről a világon szinte mindenki azt gondolja, hogy jó: ez pedig Jack és Rose csókja a Titanic orrában állva. Ha szereted a filmet, ha nem, el kell ismerni, hogy ez egy csodálatosan felvezetett és bemutatott, valóban hatásos csókjelenet. De miért működik? Ehhez egy igazi profi szakértelme után nyúltunk. Marishka S. Phillips profi New York-i színészoktatót idézzük:

Ahogy a férfi átkarolja a nőt hátulról, és az örömmel fogadja őt, az olyan, mint egy felhívás a keringőre. Utána pedig azt láthatjuk, ahogy a kezeik átkulcsolják egymást, az ujjaik gyengéden érnek egymáshoz. Ennek a csóknak minden pillanata tökéletesen felépített. A csók előtt gyönyörűen egymás szemébe néznek, a szemkontaktus után és a csók előtt van egy apró, de jól látható levegővétel, és gyönyörű az is, ahogy csók közben Kate Winslet hátranyúl, és átkarolja Leonardo DiCaprio nyakát, amitől ez a kötődés köztük még teljesebbé válik. Nem rögtön a lényegre térnek, hanem a csóknak felvezetése, íve, felépítése van. Szinte érzed a lángolást a két ember között. Maga a csók lágy, érzéki és lírai, a ritmusa tökéletes. Olyan, mintha két test egyesülne a csókban. A két csókolózó eggyé válik. Szinte látjuk a testüket összeolvadni. Kate Winslet nyaktartása nyitott és hívogató, kifejezi a karakter sebezhetőségét. Ráadásul mindennek tetejébe egy óriási hajó orrában állnak.

Clark Gable és a leigázó csók

Persze nem csak úgy lehet jól csókolózni, ahogy azt Leonardo DiCaprio és Kate Winslet csinálta a Titanicban, de azt kétségtelenül el lehet tanulni tőlük, hogy egy jó csók nem csak a semmiből érkezik, hanem rendesen elő van készítve, és nem árt figyelni a részletekre és a szenvedélyre. Bizonyos szempontból James Cameron filmjének csókjelenete egy másik kort idéz: egy olyan kort, amikor egy csók mindennél fontosabb volt, és amikor a néző kijött a moziteremből, a csókjelenet volt az, ami leginkább megmaradt az emlékeiben. A csóknak még tétje, jelentősége és ereje volt, utóbbi persze nem mindig jó értelemben.

Az Elfújta a szél sztárja, Clark Gable például híres volt arról a csókjáról, aminek a technikájában a tenyerével szinte teljesen körbefonta a párja arcát, a nő fejét már-már az abszurditás szintjéig hátrahúzta, ő pedig teljesen fölé magasodva támadta le az ajkait nagy szenvedéllyel. Persze nem Gable volt akkoriban az egyetlen, aki így csinálta: sok-sok utánzója is akadt ennek a csókfajtának, ami leginkább azt fejezte ki, hogy a régi hollywoodi eszmék szerint csak a férfi lehet a kezdeményező és a domináns fél, aki a csókjával valósággal leigázza a nőt. Nem mellesleg ezzel a pozícióval azt is el lehetett fedni, ha netán a színésznő magasabbnak bizonyult partnerénél, ugyanis a régi Hollywoodban egy magasabb nő csak akkor csőrözhetett egy alacsonyabb pasival, ha a jelenetet komikusnak szánták.

Régi idők csókjai

Régen nagyzenekari kíséret és jelentőségteljes nézések vezettek a csókhoz, és bár a nyelvezés elmaradt, a szerelmesek valósággal felfalták egymást a kamerák előtt. Ennek elsősorban a cenzúra volt az oka. Az 1934 és 1968 között érvényben lévő Hays-kódex egyfajta belső cenzúrája volt a szórakoztatóiparnak, ami szigorúan szabályozta, hogy a filmekben mit lehet és mit nem lehet megmutatni a filmvásznon. A szexet és a meztelenséget például szigorúan a tabu kategóriába sorolták. Szex, sztriptíz, meztelenkedés és előjáték híján a szereplő egymás iránti testi szenvedélyét egyetlen módon lehetett bemutatni a vásznon: a csókjelenettel. Ezek a csókok azért voltak ilyen jelentőségteljesen és hosszan kitartottak, mert a teljes testiséget, a szexjeleneteket helyettesítették.

Burt Lancaster és Deborah Kerr csókja (Fotó: Columbia Pictures/Archive Photos/Getty Images)

Ma már ezerféleképpen mutathatják be a rendezők a testi vonzalmat, és a csók csak egy a sok használható eszköz közül, de régen szinte ez volt az egyetlen lehetőség, ebbe kellett beleadni mindent. Olyan kissé vicces módokon próbálták ábrázolni, hogy a csók közben a nő elveszíti a talajt a lába alól, hogy csókolózáskor a nők sokszor az egyik lábukat hátrafelé felemelték. Bár néha-néha történtek bájos szabályszegések – például amikor Deborah Kerr a tengerparton először úgy csókolta meg Burt Lancestert, hogy ő volt felül a Most és mindörökkében, vagy amikor Warren Beatty és Natalie Wood először csókolózott nyitott szájjal az 1961-es Ragyogás a fűben című filmben – a szakma alapvetően szabálykövető volt, és csak a kódex eltörlése, valamint a korhatár-besorolások bevezetése után árasztották el a filmeket a nyelves csókok.

Modernebb csókok

A hetvenes évektől akár már a családbarát korhatárbesorolású filmekben is előfordulhatott a nyelves csók, és végre megszűnt a férfidominancia is a csókolózásban. Egyre természetesebbé vált, hogy a csókot a nő is kezdeményezheti, és olyan, korábban illetlennek számító dolgok is belefértek már, ha a nő csókolózáskor a férfi ölébe ugrott, és átkarolta őt a lábaival. A csókjelenetek beolvadtak a nagy egészbe, és ahhoz, hogy igazán figyeljünk rájuk, kellett hozzájuk valami extra: például az, hogy a Titanic orrában smacizzanak, vagy mondjuk épp szakadó esőben. Utóbbi egy időben annyira divatos volt, hogy a Pókember mellett a Szerelmünk lapjaiban és a Match Pointban is ellőtték. Ez a három film 2002 és 2005 között került bemutatásra.

Persze a világért sem akarjuk azt mondani, hogy ne születtek volna emlékezetes, érzéki csókjelenetek, és ne lennének a csókolózásnak máig vérbeli specialistái a színészek között (rád kacsintunk, Emma Stone), ugyanakkor a csók olykor még a romantikusabb történetekben is veszített a fontosságából. A szürke ötven árnyalata-filmekben például a csókolózást elhomályosította a korbácsolás és a bilincs, míg az Alkonyat-filmekben sokszor a béna rendezés vagy egy-egy béna színész (most rád nézünk, Taylor Lautner) miatt hullottak semmibe a csókok. Furcsa módon az utóbbi években leginkább a meleg románcokat (Szólíts a neveden, Holdfény, Adéle élete…) bemutató filmekben láthattunk igazán emlékezetes csókolózásokat. Ez részben azzal magyarázható, hogy azokban a történetekben a csóknak még mindig ereje és tétje van: az épp a saját melegségét felvállaló szereplő ilyenkor élheti meg először a saját szexualitását, miközben fél attól, hogy emiatt milyen reakciókkal találkozhat.

Mainstream-filmek: egyre kevesebb csók

A szuperhőstörténetek erőre kapásával a mainstream filmipar egyre alacsonyabb korú közönségre lőtt, egyre fontosabbá vált, hogy a filmeket az egész család megnézhesse együtt. Ennek érdekében az olyan, magukat családbarát vállalatként definiáló cégek, mint a Disney, a szexualitást egyre erőteljesebben irtották ki a filmjeikből, a romantikus szálak sokszor maradtak meg már-már plátóinak, végtelenített flörtöket láthattunk valódi kapcsolatok, nagy szerelmek helyett, és ha időnként meg is engedtek maguknak ezek a mozik egy nagy románcot, a szexualitást akkor is a háttérbe tolták. Példának ott van a Wonder Woman gyönyörű jelenete Gal Gadot és Chris Pine között, ami szépen építi fel a csókhoz vezető utat, hogy aztán magát a csókot szinte teljesen elsötétítve „mutassák” meg nekünk, vagyis úgy, hogy alig láthassunk belőle valamit.

Nem segít a helyzeten az sem, hogy a női karakterek előretörésével ma már a filmek hősnőinek nem elsődleges céljuk a szerelem, sőt sokszor szándékosan azért nem írnak a filmekbe szerelmi szálat, hogy példaként inkább azt állítsák a nézők elé, hogy egy nő másképp is megvalósíthatja önmagát, nemcsak a szerelemben. Ha például a Captain Marvelt tíz-tizenöt évvel korábban készítik el, szinte kizárt lett volna, hogy Brie Larson ne kapjon benne egy erős szerelmi szálat. Ahogy a mainstream már nemcsak a szexjeleneteket, de lassan a csókolózást is kerüli, úgy válnak egyre ritkábbá és haloványabbá a csókok. Ellenpéldák persze mindig lesznek, de valószínűleg a csókok ereje és jelentősége már sosem lesz olyan, mint a régi, fekete-fehér filmklasszikusokban.