Pár hete voltam a Beléd estem közönségtalálkozós vetítésén, ott mintha azt mondtad volna, hogy megtartottad a walkmant, amit a filmben használtál.
Nem, csak az volt a kedvenc kellékem. Nem merem ezeket elkérni, mindenki kötődik hozzájuk. A kellékes fiúknak is ez volt a kedvencük, együtt matricáztuk fel – mondták, hogy megvettük a matricákat, viszont szeretnék, ha a végső simításokat én végezném el. Aztán felmatricáztuk együtt.
Volt walkmened? A 90-es évek elején születtél, elméletben lehetett.
A testvéremnek volt. Amikor én abba a korba léptem, hogy önállóan zenét hallgattam, már a discmanjét hallgattam, azt örököltem meg.
Egyébként milyen a viszonyod annak az évtizednek a popkultúrájával, a dalokkal, a filmekkel?
Azok ugranak be, amiket anyuék hallgattak az autóban, ment Kozmix, Ákos, stb., apa ezeket kedvelte, ezek a kazetták mentek állandóan a kocsiban. A filmek közül tudod, mire emlékszem nagyon? A Szabadítsátok ki Willyt! volt a kedvencünk a nővéremmel, nagyon-nagyon szerettük, Valószínűleg a Reszkessetek, betörők! is azért megy még mindig ekkorát, mert mindenki ezt nézte, nyilván mi is.
Rujder Vivien (Fotó: Leéb Ádám)
Ha a Beléd estem alapötletét rávetítjük az életedre, és eljátszunk a gondolattal, hogy egyszercsak kiesne a fejedből az, ami van most veled, és választhatnál, hogy életed melyik szakaszára emlékezz úgy, mintha ez lenne a jelened, mit választanál? Mikor érezted magad utoljára ideálisan?
Hű, hát, arra az időszakra szavaznék, amikor már volt eszem, de még élveztem a boldog gyerekkort. A legjobb barátnőm elköltözött Angliába, de előtte volt egy nagyon jó másfél évünk a gimiben. Még ma is sűrűn eszembe jut, hogy akkor még ott volt anyu szoknyája, de már sok minden meg volt engedve, élveztem az életet, nem volt min rágódni, szorongani, félni. „Csak úgy” elvoltam. Azóta ez elmúlt, a mögöttem lévő tíz év itt Budapesten még mindig kusza nekem, szerintem majd csak később fog kiegyenesedni, kisimulni a fejemben.
Szorongós volt a pályakezdésed?
Félelemmel teli. Sokat hajtogatom ezt, de tényleg úgy volt, hogy nem tudtam, hova jövök, nem tudtam, mi lesz velem. Nem volt könnyű felismerni, főként egy olyan alkatnak, mint amilyen én is vagyok, hogy itt legtöbbször nincs egy lineáris felfelé ívelése a pályának, nincs az, hogy eredmény és munka alapján lépkedsz a ranglétrán, hanem egyszercsak nagyon sokáig fellépdelhetsz, aztán talán meg kihúzzák alólad a létrát.
Ha társulati tag is vagy, lehet, hogy kapsz egy marhajó főszerepet, de aztán elképzelhető, hogy aztán öt évig azzal kell ellegyél, azzal kell megelégedned, mert sok hasonló nem érkezik utána. És ennek a folyamatnak nem te vagy a főnöke, nem feltétlenül te irányítod a szakmai életedet. Ha van valami, van, ha nincs, nincs. De mindegyik helyzettel jóban kell lenni, ezt viszonylag az elején megtapasztaltuk már, akár az egyetemen is. Van olyan, hogy jól sikerül egy félév, sokat dolgoznak veled az osztálytársaid és a rendezőhallgatók, szeretnek is téged a jeleneteidben, de aztán kikerülsz onnan és eltűnsz.
Keserű vagy kicsit? Mintha azt hallanám ki a hangodból.
Keserűnek nem mondanám magam, inkább zavarban vagyok.
Mitől vagy zavarban?
A sok munkától, amit amúgy nagyon szeretek. Attól, hogy érdemlek-e ennyit. És pont azért dolgozom még többet, hogy hátha bebizonyíthatom magamnak, hogy érek ennyit.
Mondjuk, az imposztor-szindrómával tudok azonosulni, igaz, én idősebb vagyok nálad.
Afféle peremgeneráció lettünk mi harmincasok, nagyon tudunk azonosulni azokkal, akik most pályakezdők: a szándékaikkal, az elvárásaikkal, az eltökéltségükkel, a szabadabb létezésükkel. Ez mind bennünk is megvan, de az is, hogy üsd a falig, nyomjad, mert úgy lesz eredményed, és kicsit több alázatot vigyél még bele – pedig azért nem kéne már ennyi, nagyon félre tud csúszni a dolog, hogy meddig tart az alázat és mikor kezdődik az, hogy állandóan beteg vagy, úgy jössz be játszani, úgy mész forgatni.
Fotó: Leéb Ádám
Sodró Elizával készítettem legutóbb interjút, a szakmai alázatról ő is nagyon hasonlókat mondott.
Lizussal nagyjából egyidősek vagyunk. Ő is mennyit dolgozott? Rengeteget. Egyébként én is egyik szerepének vigyázója leszek, a Darázs című előadásba ugrok Eliza helyére márciustól.
Ő havi huszonkettőt játszott, most teszi le, a baba miatt. Te mennyit játszol most?
Tizennyolcat, húszat.
Az se kevés.
Nem. De szeretem. Így a legjobb, hogy most nem próbálok mellette, ezt be merem vallani. Szabadabbak a napok, nagyobb lendülettel jövök be, mintha benne lennék még két próbafolyamatban. Ez volt velem ősszel, volt két premierem, egy októberben, egy decemberben, a január meg arról szólt, hogy visszapihegjem magam kicsit az életbe.
És ha valaki a pihegésed közben azt mondja neked, hogy tök jó vagy az Oktogonban, vagy a Káli holtakban, a helyeden vagy, elhiszed? Ilyesmi tud nyugtatólag hatni arra a zaklatottságra, amit érzek rajtad, amikor a pályáról beszélsz?
Ha jól érzem magam azokban a szerepekben, akkor igen, elhiszem. Pont két olyan előadást említettél, amelyekben nagyon jól érzem magam, amelyekben ugyan még mindig keresek valamit, de azt is érzem, hogy nem vagyok rossz úton.
Az Oktogon női hőse kicsit jobban el is üt azoktól a karakterektől, mint amiket sűrűn szoktál kapni. Az egy klasszikus femme fatale-szerep.
Gábor – Máté Gábor, a Katona leköszönt igazgatója – a szerk. – utolsó ajándéka.
Ő rendezte az előadást. Mondta neked, hogy ajándék volt?
Nem, ezt én mondom.
Még melyik az a futó szereped, amiben mást kell csinálnod, mint amit egyébként szoktál?
Isten, haza, család. Ott is valami olyasmit csinálok, ami elüt a korábbi szerepektől. Azért is vágtam rá ezt a kérdésedre, mert ez három felvonás, három szerep. Egy estén belül kell kaméleonkodni, és azt én nagyon szeretem.
Már pályakezdőként is féltél attól, hogy egyfajta szőke királylányos naiva-szerepbe fognak, ha nem is kényszeríteni, de benne tartani?
Igen. De az egyetemen még nem volt bajom ezzel. A Nők iskolája után ijedtem meg, amikor ott voltam szőke hajjal, kék szemmel, rózsaszín ruhában, én meg arra gondoltam, hogy ajjaj, ez meddig tarthat még, de aztán azzal nyugtattam magam, hogy senki nem néz ki így örökké. Változik az arc, változik a tekintet, és amikor megváltozik, már nem azt jelenti. Nekem furcsa módon amúgy nem a színház hozta el először a a szakmai megnyugvás érzését, hanem a forgatás. A Tóth Jánosban egészen az ellentettjét kellett játszanom egy Nők iskolája Ágnesének, és ott nagyon érdekes volt az a disszonancia, hogy akik nem járnak színházba, hanem csak ott, a tévében láttak, azt mondták, hogy ez mindig ilyen bunkó picsákat játszik?
Fotó: Leéb Ádám
Ez elég nagy dicséret szerintem.
Itt nyugodtam meg picit, hogy akkor csak működik az, hogy az ember tanulja a szakmát, gyakorolja és élvezi. Engem ez táplál, meg az is, hogy minél több karaktert megismerjek úgy, hogy eljátszom őket. Azért gondolom magunkat, a színészeket a világ legempatikusabb lényének, minden pedagógus és szociális dolgozó után, mert annyiféle életbe kóstolhatunk bele, annyi mindent meg kell értenünk, a figura működését, az agyát, a lelkét, azt, ahogy egy másik emberrel bánik, ahogy benyit egy ajtón. Mindig is nyitott, érzékeny, barátkozós valaki voltam, de hogy lehet ebben fejlődni, haladni, még elfogadóbbnak, nyitottabbnak lenni, az biztos.
És magaddal szemben is van mit tanulnod? Magadat mindig elfogadtad olyannak, amilyen vagy?
Nem. Az kemény dió.
Mi az, amit a legnehezebben tudsz elfogadni?
Például a megfelelési kényszerem, az borzasztó. A social mediára fogom, aminek a jelenlétét az életemben most már tudatosan igyekszem visszaszorítani. Kicsit visszasírom azokat az időket, amikor még csak print létezett, mindenki egy kicsit védettebb, egyben szabadabb volt, nem volt ennyire tele a fejem dolgokkal, mert nem ömlött rám egész nap minden szenny és szar. Bocs, nem tudom szebben mondani. Inkább szűröm ezt a világot, mert egyik nap az jön onnan, hogy te csodálatos, te fantasztikus – másik nap meg az, hogy te kurva.
Azt írta egyszer valaki kommentben, hogy – és erre nagyon emlékszem – bamba vagyok. Mindig olyan bambán nézek. Buszon voltam, amikor ezt olvastam, és arra gondoltam, hogy lehet, hogy ő csak leírta, mert neki jól esett leírni, de én meg álltam a buszon, és azon gondolkodtam miatta, hogy te jó ég, most biztos bambán nézek. Ezek a megjegyzések hatnak rám, de nem kéne így hassanak rám. De meg lehet ezt tanulni szerintem.
Vagy nem kéne ostobaságokat írogatni, amivel megbántanak téged. Azt is ki lehetne próbálni.
Ezt is lehetne, igen. Szóval, az a baj, hogy ha valaki azt írja rám, hogy bamba tekintetű vagyok, én el szeretném érni, hogy ne gondoljon engem bambának. Például erre gondoltam, amikor a megfelelési kényszerről beszéltem. Úgy érzem, ezzel azért volt dolgom, mert ha én hiszek abban, hogy az ember, ha a legjobb formáját adja, a másikból is kihozza azt, hogy jó legyen. És ha én nem adtam rá okot arra, hogy valaki így viselkedjen, miért csinálja ezt velem egy idegen?
Azért, mert az élet igazságtalan.
Igen, mondták már ezt páran.
De ha már ott tartunk, hogy te milyen vagy, azt mesélték nekem a Beléd estem kapcsán, hogy a forgatásokon nincs nálad kedvesebb személy. Szuperkedves vagy minden egyes stábtaggal, és kifejezetten figyelsz arra – ahogy te is utaltál rá az előbb –, hogy jó hangulat vegyen körül.
Erről a Mucsi – (Mucsi Zoltán, színész – a szerk.) – tudna mesélni. Ő a Tóth Jánosban töltött első napomon egyáltalán nem kedvelt engem, mert nem értette, hogy reggel fél hatkor „hogy a picsába lehet mosolyogva bejönni egy szettbe, hogy sziasztok, jó reggelt!” De most mit csináljak, én ilyen vagyok.
Fotó: Leéb Ádám
Mi volt életed első forgatása?
Szerdai gyerek, Horvát Lilivel.
Be voltál tojva?
Azt se tudtam, mi van. De nem voltam betojva, inkább minden olyan furcsa volt, olyan volt, mint egy álomvilág. Szerintem csodálatos dolog filmet készíteni. Igazi „magic”. Volt ott egy asszisztens, tartotta a fejem fölött az esernyőt. Mondtam neki, hogy nem kell, hogy tartsd, tudom fogni. Erre mondta, hogy de hát én ezért vagyok itt. Erre mondtam neki, hogy de ez milyen már, hogy itt állok két üres kézzel, te meg tartod felettem az esernyőt? Erre azt válaszolta, hogy néz minket a főnöke, és súlyosan le fogja cseszni, ha nem tarthatja fölöttem. De aztán a Hunyadi alatt, amit több, mint egy évig forgattunk, már annyira jóban voltunk mindannyian a végére, hogy én is tartottam, együtt feküdtünk az árnyékban az esernyő alatt sokakkal, hogy jobban bírjuk a meleget.
Szerinted a nagyközönség elsősorban most a Hunyadival azonosít téged?
Azok, akik nem nagyon láttak előtte másban, igen.
Szeretted, vagy nagyon szeretted a Hunyadit készíteni?
Nagyon szerettem. Ki merem mondani.
Mit szerettél benne? A kosztümöket, azt, amiről szól, vagy ahogy erről szól – vagy eleve, az egész projekt grandiózusságát?
Így, mindent egyben. Meg a profizmusát, igen. Azt, hogy milyen felkészülésünk volt, hogy megint tudtam forgatni Nagypál Orsival és Szász Attilával – nekem ez külön nagy élmény volt. Meg az is, hogy Robert Lantos által megismerhettük, hogy mivel jár, ha valami valóban „worldwide” fut. Fantasztikus, hogy a Hunyadival utazhattunk, hogy külföldi hangokat hallottunk arról, hogy milyen a sorozat, amin dolgoztunk, és nekik hogy tetszik, és nem keveredett bele az itthoni politikai helyzet, hanem én úgy éreztem, szűz szemek nézték. És úgy nézték, mint egy történelmi sorozatot, ami Kelet-Közép-Európáról szól, pár száz évvel ezelőttről.
Megcsapott a hollywoodi filmkészítés szele?
Meg. Jó volna, ha ez lenne az alap minden forgatáson, amit mi ott színészként megkaptunk ahhoz, hogy jól tudjunk dolgozni, hogy jól tudjunk teljesíteni. Tényleg minden apróságra figyeltek.
Leforgatsz egy ilyen produkciót, a Hunyadit, aztán nem sokkal később bekerülsz egy olyan filmbe, mint amilyen a Beléd estem, ahol a producerek gyakorlatilag a saját a zsebükből pakolják ki a szűkös költségvetést. A te szempontodból volt olyan ebben a filmben, amit jobbá, érdekesebbé tehetett volna a bővebb büdzsé?
Ha több idő és pénz állt volna rendelkezésre, akkor talán én még vittem volna a karakterbe egy apró csavart, de az, amire gondolok, több jelenettel járt volna. És spoileres is, úgyhogy hagyjuk. Az ember abból főz, ami adatik neki. Ehhez mindig így állok hozzá.
Az előbb elmondtad, hogy a forgatásban neked mi a magic. A színházban mi az?
A közösség, mint olyan. Nekem onnan indul ez, hogy hatkor bejövök, és körbekajabálom az egész színházat, hogy hellóóó, sziasztok! És már hallom is, hogy Marcsi ordibál bentről, hogy huhú! Meg a Detti, a fodrász, hogy helló! Kábé mindig ugyanaz történik a színfalak mögött, de mindig ugyanazzal az energiával, meg szeretettel.
Fotó: Leéb Ádám
Izgalmas időszak kezdetén vagyunk, Székely Kriszta személyében új igazgatója van a Katonának. Milyen érzéseid vannak? Milyen volt elbúcsúzni Máté Gábortól, aki osztályfőnököd is volt? Gondolom, elbúcsúztatok tőle.
Hát, ahogy ő hagyta.
Nem hagyta?
Nem nagyon akarta. Nem nagyon akart se búcsúbulit, se semmit. Biztos hallottál már a legendás belsős paródiaestjeinkről, ezekről a január elsejékről, amelyek a Katonában vannak. Régi hagyomány, a legenda szerint az történt húsz éve, hogy a szilveszteri buli után bent maradt pár színész, elsején felkeltek, majd kiparodizálták az egész előző évadot. Csak úgy viccből. Van egy alapcsapat, akik csinálják ezt hosszú évek óta. Elek Feri az örök Zsámbéki Gábor – és Ötvös Andris volt Máté Gábor. Ő már nem játszik itt, de egy parodizálós estére meglepetésvendégként visszatért, mint Máté. Szép, kellemes este volt, de nem fújtuk fel a búcsút, mert ő sem akarta. Meg szinte észrevétlen is volt a folyamat, szépen csinálták: egy idő után elkezdtek ketten megjelenni mindenhol, Gábor és Kriszta.
Nekem is az volt a benyomásom már egy ideje, hogy azok a változások, amiket Székely véglegesít a színházban, igazából már egy ideje elkezdődtek bizonyos előadásokkal, például Tarnóczi Jakab rendezéseivel. Volt művészi átmenet is. De mennyiben lesz más szerinted a mostani Katona a színészek szempontjából?
Korábban leszünk beavatva a jövőbe, ez már körvonalazódik. Kriszta annyira előre dolgozik, hogy már most kommunikálja felénk, hogy mi lesz jövőre, de más szempontok miatt is azt érzem, közelebb akarnak jönni hozzánk, és emberközpontúbbá, életszerűbbé akarják tenni a társulatot és az évadtervet is, nagyon szeretnének újra jobban nyitni a külföld felé, ami nekem különösen szimpatikus. Két dolog volt, ami miatt sok más mellett nagyon szerettem volna ide tartozni: az egyik az, hogy sokat utazik a színház, a másik meg, hogy minden évben rendez a Katonában Bodó Viktor. Ahogy idejöttem, elkezdtünk keveset utazni, a Bodó meg tavaly jött ide újra először, úgyhogy vártam rá pár évet.
A Katona Sufnijában játsszátok a Megrág, kiköp című előadást Béres Bencével. Színészt alakítasz te is, a partnered is, ráadásul ti amúgy is egy pár vagytok. Beleszóltatok valamennyire, hogy a karakterek hogyan alakulnak?
Nagyon sokat improvizáltunk olyan keretek között, amit a rendező, Kizlinger Lilla megadott nekünk, aztán ebből dolgozott Bíró Zsombor Aurél. Ezek a mi történeteink, a generációnké, megtörtént események és fikció keveredik benne, mi pedig igyekeztünk a lehető legérzékenyebben tolmácsolni ezt a Sufniban: hogy milyen helyzetekkel, emberekkel, érzésekkel és főleg félelmekkel találkoznak a pályakezdő színészek. Bencével azért már idősebbek vagyunk, mint a darab eredeti szereplői, tehát kicsit több élet -és szakmai tapasztalatot tettünk a karakterekbe. De ezek nem mi vagyunk. Sokfelé tisztázni is kellett, hogy értjük, hogy extrém, meg pozitív értelemben perverz dolog, hogy egy színészpár játszik egy színészpárt, de ez nem a mi élettörténetünk. Például az utolsó jelenetnél megmondtuk, hogy kétszer imprózzuk le, többet nem akartuk bántani egymást, meg magunkat. Írja meg a Zsombor, hogy mi történik ott.
Megírta.
Meg.
