Csalár Bence interjú: karrier, magánélet, testkép

Steiner Kristóf, Süle Katalin, Kovács Adél, a hazai divatszakma jól ismert arcai ülik körbe Csalár Bencét a zárt körű sajtótájékoztatón, ahol a 31 éves divatújságíró/divatszakértő második könyvét, a Fenntartható divat kézikönyvét mutatják be, amely abban segít eligazodni, hogy a mindennapi öltözködésünkkel, rutinjainkkal, hogyan tudunk hozzájárulni egy fenntarthatóbb világhoz, és ahhoz, hogy mi is egészségesebben, és tisztább lelkiismerettel éljünk.

Bence 12 évvel ezelőtt egy Nógrád megyei kisvárosból indult el, nulla fogódzkodóval, és azzal az elhatározással, hogy a divattal szeretne foglalkozni. Szülei, akik egy régi, nagy múltú, családi pékséget üzemeltetnek, pironkodva mosolyognak, amikor a fiúk a mikrofonba is bemondja: nekik ajánlja az új könyvet. A résztvevők hangosan tapsolnak. Van miért, fontos muníciókkal indították útjára az egyetlen fiúkat, aki az iskolai bullying ellenére is kitartott amellett, hogy számára az öltözködés a belső szabadságról, és nem mások véleményéről szól.

Magyarországon az első divatbloggerek között indította el a mikroblogját, önerőből járt ki a divathetekre, hogy valahogy bejusson a legnagyobb showkra, és azokról tudósítson, írt nemzetközi divatlapoknak, évek óta támogatja a magyar divattervezőket, és írt is róluk egy könyvet a Színfalak mögött: A magyar divat címmel. Manapság főleg tanít, és valahogy nem tud kiszeretni a divatból, még annak ellenére sem, hogy tudja, hatalmas változásokra van szüksége az egyik legnagyobb ökológiai lábnyommal rendelkező iparágnak.

A sajtótájékoztató után egy héttel, egyik munkahelyén, a Werk Akadémián találkozunk. Bence nem hazudtolja meg önmagát, kezében egy THE FOUR kabáttal érkezik, amit a harminc fok ellenére egy fotó erejéig felkap a fekete pólója fölé. 

Fotó: Neményi Márton

Most esik le, hogy eljöttem a fenntartható divatról beszélgetni egy több éves fast fashion ruhában. 

Az is a fenntartható divat része, hogy egy darabot sokáig hordunk. Meg amúgy pont ez a könyv lényege is, hogy ne ítélkezzünk afelett, aki mondjuk először azt tudja megtenni, hogy a heti két darab fast fashion vásárlását havi egyre redukálja. Úgy lehet beépíteni új szokásokat az életmódunkba, ha türelmesek vagyunk magunkkal szemben.

Mit gondolsz, a magyar társadalom mennyire érett meg erre a könyvre, és a fenntartható divatra?

A pandémia hatása szerintem pont most ért el arra a pontjára, hogy a fogyasztói kultúra átalakult, láthatóvá tette a hazai alkotókat, és azokat az értékeket, amelyek a környezettudatosság felé viszi el a fókuszt. Szerintem jobban megbecsüljük azt, amink van, mint a koronavírus-járvány előtt, és akiben megvolt az indíttatás arra, hogy változtasson, azt a pandémia cselekvésre késztette.

A saját életedben mennyire megy ez a fajta tudatosság?

Vannak dolgok, amik ma már természetes rutinokká váltak, mint a vászontáskával bevásárlás, a szelektív hulladékgyűjtés, a vízpazarlás elkerülése, stb.  Már nem mosok ki csak azért egy pólót, mert egyszer felvettem, plusz nem igazán vásárolok fast fashion termékeket, legfeljebb egy zoknit, amit nem tudok máshonnan beszerezni. Anyukám meg is szokta jegyezni mostanában, hogy “nem kéne új ruhákat vennünk, kisfiam”?

Nem nehéz ezt megállnia egy olyan embernek, aki a trendeket figyeli?

Nekem is furcsa, de egyáltalán nem esik nehezemre, eszembe se jut igazából. Inkább igyekszem megőrizni a meglévő darabok tartósságát, úgy kezelni azokat mosásügyileg, hogy minél hosszabb életciklusuk legyen, és minél tovább tudjam őket hordani. Ha nagy ritkán veszek valamit, az is főleg magyar alkotók ruhája. De többféle úton lehet csatlakozni a fenntartható divathoz. Antal Évi, aki a Vászonzsákoslányként ismert, jól megfogalmazta, hogy számára a fenntarthatóság az, ami financiálisan, életmód és idő szempontjából is kivitelezhető. Vagyis, ha mondjuk a három feltétel közül valamelyik nem teljesül, akkor az az ő számára nem fenntartható. Ha például valaki nem engedheti meg magának a magyar tervezői ruhadarabokat, akkor számára nem ez a megfelelő út. Rengeteg videó van már arról a neten, hogy hogyan alakítsunk át régi darabokat, de ott vannak az adományboltok, ahol szintén áron alul lehet nagyon szuper dolgokat vásárolni, mindemellett sorra nyílnak az újabbnál újabb second hand, vagy vintage boltok, ahol jó minőségű, menő darabokat lehet beszerezni. Érdemes az öntudatosságot gyakorolni, mert én valahol az egyéni felelősségvállalásban látom a jövőt, tekintve, hogy nagy valószínűséggel sosem lesz transzparens a divatcégek működése, főképp az előállított termékek mennyisége miatt…

Orsola de Castro, társalapítója és kreatív igazgatója a Fashion Revolutionnak azt mondja a könyvedben, hogy a divatipar hazugságokra épül. Te látsz arra esélyt, hogy rendszerszinten megváltozzon az az ipar, amelyik az egyik legnagyobb ökológiai lábnyommal rendelkezik?

Muszáj megváltoznia. Tudjuk, hogy alapvetően globális probléma forrása a túltermelést okozó nagy brandek, de a rendszerszintű változásokhoz olyan szabályozásokra is szükség van a piacon, ami nem ad lehetőséget a márkák kezébe ahhoz, hogy csaljanak ebben a rendszerben. Ha bemész egy plázába, akkor úgy tűnhet, mintha minden fast fashion cég kizöldült volna, de sokszor csak greenwashing az egész. A “hozd vissza a használt ruhádat és adunk érte kupont”, csak hangzatos marketingfogások, amikor a fenntarthatóság égisze alatt próbálják a vásárlót befolyásolni és újabb impulzusvásárásra buzdítani. Elhitetve vele azt, hogy jót tesz a bolygónak.

Például a fast-fashion márkák egyre több ügynevezett körkörös megoldást alkalmaznak, beleértve a bérleti, javítási, vagy viszonteladói modelleket.

Hogyan védjük magunkat a greenwashing ellen?

Érdemes a tanúsítványokat nézni, tájékozódni, kerülni a minősítés nélküli biocikkeket, mert ezek biztosíthatnak minket arról, hogy valóban fenntartható forrásból származik az adott termék. Beleértve azt is, hogy etikus körülmények között gyártották, vagy hogy nem használtak különböző kemikáliákat az előállítások során. Az etikus gyártás ugyanis része a fenntartható divatnak, ha egy ruhadarabot egy nő 20 órás melóban csinálta meg, éhezve, alul fizetve, hiába a biopamut, attól az még nem fenntartható termék. Arról nem beszélve, hogy hatalmas ökológiai és karbonlábnyommal érkeznek az üzletbe a fast fashion termékek, némelyik a gyártás során bejárja a fél világot, mire ide, Budapestre jut.

Te tudod például, hogy mit jelent a 3 különböző geometrikus szimbólum a Zara ruhák címkéjében?

Fogalmam sincs.

A négyzet azt jelenti, hogy mérethű, tehát, hogy tényleg olyan méretű, mint ami bele van írva. A háromszög, hogy szűkebb fazon a szokásosnál, a harmadik kör alakú jelzés pedig azt jelzi, hogy kicsit nagyobb méretezés. Ezt szakemberként még én sem tudtam pár hónappal ezelőttig.

Fotó: Neményi Márton

Említetted, hogy magyar tervezőktől vásárolsz, mennyivel fenntarthatóbb, ha tőlük vásárolunk?

Sokkal. Egyrészt nem olyan nagy árukészlettel, raktárkészlettel rendelkeznek, mint a nagy cégek, sőt, egyes hazai márkák például csak megrendelésre készítenek darabokat. Ráadásul sokkal inkább figyelembe veszik azt, hogy tanúsítványokkal ellátott alapanyagokat használjanak. Sajnos a textiliparunk lényegében halott, így a tervezők nem tudnak mást tenni, mint a megfelelő minőségű és tanúsítványokkal ellátott anyagokat Európán belülről rendelni. 

A változáshoz edukációra is szükség van. Ha jól tudom, a könyveddel vidékre is ellátogatsz.

Igen, ez egy fontos része a könyv utóéletének: egy éven keresztül vidéki városokba látogatunk el, ahol a fenntartható divatról beszélgetünk. Voltam már Sopronban, most jön Pannonhalma, aztán megyek Erdélybe, egészen pontosan Marosvásárhelyre is a VIBE Fesztiválra. Sopron nagyon kellemes meglepetés volt, 120-an voltak a könyvbemutatón, az is meglepett, hogy milyen sok férfi érdeklődött a kötet iránt  Azt is észrevettem, hogy az idősebb korosztály is kíváncsi az új változásokra, ők azok, akik akkor voltak fiatalok, amikor még nagyon vigyázni kellett a ruhákra. Szerintem ők örömmel figyelik azt, hogy a világ valamelyest visszatalál abba a fázisába, amikor még büszkén viseltek egy-egy darabot.

Nagyon jó volna az iskolákba is bejutni, hiszen a húgom generációja, (ő 16 éves) nagyon érdeklődik a téma iránt. A szülővárosomban már jártam két iskolában, és szuper volt látni, hogy nem telefonoztak közben, hanem figyeltek. Júniusban pedig már egy budapesti gimnáziumba is ellátogatok,

Milyen volt visszamenni a régi sulidba?

Az egyik gimi az volt, ahol sokat bántottak tizenéves koromban. Azóta nem is voltam ott, úgyhogy fura élmény volt visszamenni. Azt viszont jó volt látni, hogy a mai tinik egészen másképp viszonyulnak a testükhöz, az identitásukhoz, mint anno az én generációm. (Persze ma is van bőven bullying, de mégis érezhető egyfajta változás).

Szerencsére a mostani tinik már egészen más szemmel tekintenek a sokszínűségre, abban nőnek fel, hogy az a normális, hogy mindannyian különbözünk a másiktól. És ez így is van rendjén.

Az öltözködésed, vagy a szexuális identitásod miatt kaptál a gimiben?

Is-is. Sose értettem, miért gondolják azt sokan, hogy valaki azért öltözik fel, hogy a másikat boldoggá tegye. Én sosem azért hordtam valamit a gimiben, hogy másoknak tetszek, vagy másokat megbotránkoztassak, egyszerűen élveztem, hogy azt veszek fel, amit szeretnék. A húszas éveimben kompromisszum készebb voltam, akkor az ember az előrelépés érdekében próbál jobban megfelelni az elvárásoknak, de 31 évesen már nem akarok másnak látszani, mint aki vagyok. 

Hogyan vészelted át ezt a nehéz időszakot?

Mindig azt mondogattam magamnak, hogy a félelmeimnél nagyobbak az álmaim. De őszintén nem tudom, hogy tizenöt évesen az a sok verbális bántás, hogy nem sodort öngyilkossági gondolatba, hogyan tudtam úgy túlélni az egészet, hogy közben nem hasonultam meg. Természetesen a sok beszólás, sértegetés nem múlt el nyom nélkül, később például erős bizonyítási kényszer alakult ki bennem emiatt, de aztán rájöttem, hogy dühből nem lehet építkezni.

A családod jó megtartó erő lehetett, hiszen nagyon szeretetteli a kapcsolatotok, a könyvedet is nekik ajánlod.

Igen, tényleg szerencsés vagyok. A családtagjaimmal közel állunk egymáshoz, például a mai napig beszélgetek az anyukámmal, a nagymamámmal, sőt az apukámmal is arról, milyen volt egy randim.

Azt meg tudod fogalmazni, hogy mik azok az alapértékek, amiket a szüleidtől kaptál és  jó muníciók voltak a saját életed felépítéséhez?

Az alázatot mindenképp otthonról hozom. Apukám és nagypapám is mindig azt mondta, amikor a pékségben voltam velük kiskoromban, hogy szépen kell bánni az emberekkel, mert hogy alapvetően mindannyian egyenrangúak vagyunk, és hogy ez a hozzáállás meghálálja magát idővel. A másik a lojalitás, ami manapság ritkaság, tényleg óriási kincs. A harmadik pedig a kitartás, amelyben anyukám és nagymamám is nagyon inspirálóak. Otthon mindig fontos volt az elfogadás, bármilyen hülyeséget is csináltunk, akár én, akár a testvéreim, vagy bárki más, a lényeg az volt, hogy megbeszéljük, és ne ítélkezzünk a másik felett. Ez a nagyszüleimre is jellemző volt, és ez az attitűd átszivárgott a szüleinkre, aztán ránk, a gyerekekre. A testvéreim nagy igazság harcosok lettek, a nővérem például gyermekjoggal foglalkozik, a húgomat pedig imádom azért, hogy bár heteroszexuális, egy szivárványos vászontáskával megy a gimibe. 

Az egyik korábbi interjúdban azt hangsúlyoztad, hogy “senki sem tömködi a zsebedet”, és nem a szüleid tolták alád a sikert. Miért fontos számodra ezt kiemelni? 

Amikor van egy alapvetően sikeres, nagy múlttal rendelkező családi vállalkozás, akkor két opció létezik egy fiatal számára, hogy beáll abba a vállalkozásba, amit a szülei felépítettek, és egy fix fizetéssel kvázi az egész – már kialakított – rendszer részeként éli le az életét, vagy egy olyan dologba vág  bele, ami a saját álma, de nincs hozzá semmi fogódzkodó. Nekem ilyen volt a divat: egy vidéki fiatal srác voltam, aki csak azt tudta, hogy szereti a divatot, és ezzel akar foglalkozni. Nem ajándékba kaptam a sikert, sokat szívtam és küzdöttem azért, hogy A-ból B-be eljussak. Az is kitartást igényelt, hogy találjak egy olyan kiadót, ahol nem azt mondják egy divat tematikájú könyv ötletére, hogy nem éri meg kiadni. Széplaki Péter, a mostani kiadóm vezetője hitt bennem annyira, hogy belevágjunk. Gondolom, azok számára sem feltétlen könnyű, akik Budapesten nőttek fel, de ebben nincs tapasztalatom.

Volt olyan pont az elmúlt 12 évben, amikor azt érezted, hogy túl nehéz, hagyod az egészet a fenébe?

Tavaly is volt ilyen pont, és még nagyon-nagyon sok olyan helyzet akadt az elmúlt években, amikor azt éreztem, hogy talán egyszerűbb lenne, ha valami nagyon kiszámítható, 8-tól 5-ig tartó munkám lenne, és a hétvégén nem dolgoznék. De amikor jó a flow, semmissé válnak a korábbi nehézségek.

Ma már főleg az írásra koncentrálsz?

Korábban, az egzisztenciám miatt vállaltam styling munkákat is, de mára kiiktattam az életemből, az elméleti szintű tudásátadás az, ami alapvetően érdekel, ezért most a fő hangsúly a tanári munkáimon és az íráson van.

Azt sem igazán szereted, ha az influenszerekkel mosnak össze. Ez a hozzáállás azonban nem hasonlít ahhoz, amikor anno a bloggerektől határolódtak el az újságírók?

Igen, de ott még megvolt legalább az, hogy írsz, gondolkodsz, használod az agyad.

Már akkoriban is voltak olyan bloggerek, akik egy fotóhoz kb. annyit írtak, hogy milyen márka ruháit viselik… 

Mindig akadtak olyanok, akik a könnyű részét próbálták megfogni az ilyen jellegű munkának, és nem is akarom degradálni az új generációt, de tény, hogy egyenesen haladunk afelé, hogy nem számít a tartalom. Ma eljutottunk oda, hogy az influenszerek Instagram posztja sokszor kimerül abban, hogy odabiggyesztenek a fotóhoz egy emojit, vagy felraknak egy 15 másodperces insta sztorit. Nyilván szükség van a könnyed tartalmakra, ahogy újságírásban is a kis színesekre, de a legtöbb influenszer posztjai mögött nem látok igazi üzenetet, csak olyan unásig puffogtatott közhelyeket, mint hogy légy önmagad. És mindezt úgy írják, úgy mondják, hogy közben a hirdető által fizetett termékkel, vagy ruhákkal pózolnak. Márpedig, ha valaki főállásban influenszer, szerintem megszűnik a hitelesség fogalma. Nem tudsz annyira kritikus, annyira önazonos lenni, mert egyszerűen a pénz diktál.

Fotó: Neményi Márton

Téged több mint harmincezren követnek az Instagramon. Vállalsz fizetett posztokat?

Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány hirdetést vállalok el egy évben. Csak olyat, amivel azonosulni tudok. Ha nincsen mögötte tartalom, akkor általában nemet mondok.

És mi a helyzet a társadalmi kampányokkal? Mennyire állsz ki az LMBTQ közösség mellett, vagy kommunikálsz erről a közösségi felületeiden?

Sok megkeresésem volt, de sose akartam azt, hogy a melegségem legyen a fő téma velem kapcsolatban. Az, hogy én meleg vagyok, az nekem egy olyan alap infó, mint hogy kék a szemem. Azt szoktam mondani az LMBTQ-s megkeresésekre, hogy nagyon  szívesen, én erről bárhol, bármikor beszélek, de amikor politikát fűznek hozzá, azt nem tudom vállalni, mert nem akarok belefolyni. Tudom, hogy ez visszás, meg hogy nem mindenkinek tetszik, de próbálok semleges maradni. 

Hogyan lehet elkerülni a politikát, amikor az már a magánszférádba is betör? 

Nem lehet, és ez okoz is belső dilemmát. Ugyanakkor nem akarok ebben a megosztottságban élni. Ami pedig az Insta- kommunikációt illeti: előbb megyek el mondjuk egy vidéki városba egy Coming Out Day-re, ahol egy húgom korabeli gyerek mesél arról, hogy ő transz, de nem tud róla a testvére, meg az apukája, és retteg attól, hogy a testvére nem tudja majd ugyanúgy szeretni.

Emlékszem, hogy ugyanezen az eseményen egy másik meghívott pont egy olyan srác lett volna, aki a Youtube-on és minden más csatornáján arról kommunikál, mennyire kiáll az LMBTQ- közösség mellett, aztán végül nem vállalta el a felkérést, mert nem fizettek érte. Szerintem sokszor pont ennyit ér az, hogy valaki a közösségi médiában “kardoskodik” valami mellett. Én a tetteket szeretem.

Ha már a tetteknél tartunk, mit gondolsz, a szépség/test diverzitása csak a láthatóbb szinteken valósult meg, vagy a high fashion szcénában is történtek változások?

Alapvetően mindenképp van egy színesedés, de azt látom most a külföldi bemutatókon, hogy átestünk a ló túlsó oldalára. Jó lenne eljutni oda, hogy ne azért alkalmazzanak egy modellt mert az fehér vagy fekete, vagy mert van rajta valami furcsaság, hanem azért, mert jó modell.

Egyes országokban ugye 18-as BMI alatt nem dolgozhatnak modellek a kifutókon, de sokszor a méréseket úgy cselezik ki a modellek, hogy az ügynökségek tanácsára telepakolják a zsebüket ilyen-olyan nehezékekkel, hogy a testsúlyuk megüsse a kívánt szintet, de persze még számtalan trükk létezik. Nem dolgozhatnak kórosan sovány modellek a nemzetközi kifutókon, mégis, sok lánynak szűnik meg a mai napig a menstruációja, csak mert koplaltatja magát…

Fotó: Neményi Márton

Ha például egy fotózásra válogatsz modellt, akkor te figyelsz arra, hogy egészséges legyen, már ami a testalkatát illeti?

Sőt, ha az a gyanúm, hogy egy modellnek evészavara van, akkor szólok az ügynökének, kötelességemnek érzem, hogy jelezzem a problémát. Előfordult már ilyen többször is. Észrevettem például, hogy a modell vékonyabb lett, hogy valami nem oké vele, de olyan is volt, hogy elutaztam egy külföldi munkára, és láttam, hogy a modell nem eszik. Nem szabad hagyni, hogy egy ilyen probléma eszkalálódjon, hogy egy tizenhat éves kislányt tönkre tegyen ez az egész. A problémát észrevenni közös felelősség: az ügynökség, a stábtagok, és a család részéről is szükség van az odafigyelésre.  

Te egyébként hogy állsz a testeddel?

Érdekes, mert az első könyvemben, (Színfalak mögött – A magyar divat, a szerk.) szereplő fotón nagyon vékony vagyok, mégsem szeretem azt a képet, mert tudom, hogy az nem én vagyok, és azt is hogy milyen áron folytak le rólam a kilók. Szerelmi csalódás, irreális sok edzés, minimális táplálkozás, volt ott minden. Ma a saját testemmel úgy állok, hogy járok edzeni, járok futni, de elfogadom azt, hogy milyen az alkatom.

A legdurvább fogyásaidnak mi volt az ára?

Korábban nagyon-nagyon sokáig sanyargattam magam. Emlékszem, hogy gimiben egyszer lefogytam 25 kilót, mert  egyszerűen nem ettem, aztán emlékszem arra is, hogy egyetemista koromban, amikor nagypapám meghalt, akkor nagyon magam alatt voltam, és rá egy-két hétre szakított velem a barátom is, karácsonykor. Ezt követően egy hónapig nem ettem. Tinédzser korom óta zajlik ez, de szerencsére ma már észreveszem magam, így például nem csinálom azt, hogy egy fotózás vagy forgatás előtt napokig nem eszem, vagy nem érzek bűntudatot, ha a barátaimmal pizzázok egyet, és már azt is tudom, hogy a mozgás kell. Nem a kilók, hanem a mentális jólétem miatt. Mivel tényleg csúnya dolgokat csináltam a testemmel, próbálom most kiegyensúlyozni ezt az időszakot.

Hogy tudtál kimászni ebből a mély gödörből?

Azt hiszem, a mai napig van táplálkozási zavarom, habár szerintem sokaknak, de már felismerem, ha az érzelmi stresszt az evésben próbálom levezetni, és próbálok ellene tenni. Szerintem ez az életemben felbukkanó problémákra adott rossz válasz. Most éppen ott tartok, hogy észreveszem azokat a rossz behatásokat, amelyek ebben az irányba sodornak, sodortak. Így például letörlöm a társkereső appokat, mert úgy érzem, hogy az ottani reakciók nem tesznek jót az önbecsülésemnek. Ha megmutatnám, hogy milyen üzeneteket kapok az állítólag elfogadó meleg közösség tagjaitól, te is meglepődnél.

Milyeneket?

Tényleg rondákat, olyanokat, amiktől genetikai hulladéknak érzed magad. Úgyhogy inkább lelövöm ezeket az appokat, mert nem akarom, hogy kibillentsenek a negatív visszajelzések.

Mindezeket egyedül dolgoztad ki magadból, vagy segített neked egy szakember? 

Én ezt magammal rendeztem le. És erről most beszélek először.

Fotó: Neményi Márton