„Legszívesebben az arcodba vágnám, hogy ne pazarolj el!”

Még nem késő megmentenünk a Földet, de ha így folytatjuk, már mindegy lesz

Miután idén a túlfogyasztás napján (2019. július 29-éig már feléltük azt, amit a Föld egy teljes évre szánt nekünk) ijesztően gyorsan túl voltunk, joggal es őszinte félelemmel beszélnek emberek arról, hogy mennyit pazarlunk, és mennyire nem vigyázunk arra, amink van. Én is szégyellem magam, hogy talán nem teszek eleget vagy nem élek elég példásan. Azért igyekszem. Többek között elhatároztam, hogy elmegyek abba a bizonyos csomagolásmentes boltba, és onnan fogok vásárolni. Megpróbálom! A Föld sorsa közös felelősségünk, apró lépésekkel is segíthetünk a helynek, ahol élünk, hogy ő is tovább élhessen. Mert ha nincs talaj, akkor élet sincsen. Ezzel talán sikerül nekem is beállnom azok közé a példaértékű emberek közé, akikre felnézek ebben a témakörben, és követendőnek találom az életfilozófiájukat! Ilyen például Eke Angéla, aki mindezt nem divatból, nem erőszakkal, nem felsőbbrendűséggel teszi, hanem teljes természetességgel mutatja be a hétköznapjait, a valódi életvitelét. Nem pazarol. Vigyáz. Óv. Véd.

Időt a boltból

Bambusz fogkefével majdnem többet ártasz a környezetnek, mint a műanyaggal

Aztán eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy olyan bolt is, ahova be tudnánk menni, és az elpazarolt időt tudnánk valamivel kiváltani. Ha vehetnénk plusz perceket, órákat. De nyilván ilyen bolt nem létezik. Olyan ez, mint a Lopott idő című filmben. Mindenért idővel is fizetünk. És közben azt hisszük, hogy rendelkezünk vele, hogy van saját időnk, hogy van énidőnk. De ez önámítás. Az én fejemben ez úgy néz ki, hogy van az élet, ami bármelyik nap véget érhet. Nem tudjuk, hogy mennyi adatott meg belőle. Ez nem egy bankszámla, amin látjuk, hogy mennyi van, és abból gazdálkodunk, vagy jól, vagy rosszul. Amikor valaki időt kér tőlem, és én adok neki, akkor úgy mégis miből adok? Milyen malacperselyből? Honnan tudom, hogy egyáltalán mennyit adhatok? Mint ahogy a pókerasztalnál sem tudod, hogy mindent viszel, vagy elveszíted azt is, amid van, nem mintha tudnék pókerezni.

Kaphat az ember bármit. Szép ékszert, táskát, bundát, cipőt, autót. A legértékesebb az az idő, amit ajándékba kapsz egy másik ember életéből. Mert önzetlenül adja úgy is, hogy nem tudja, mennyiből gazdálkodik. A minőségi együtt töltött idő, az egy nagyon nagy ajándék. Ez a valós érték. Ezzel játszadozni az igazi pazarlás.

GIF

„Adj egy percet az életedből…”

Holdampf Linda: „Nem akarok a kamuban élni”

Amikor szeretek valakit, hálás vagyok, bármennyit is kapok, sajnos gyakran rózsaszín szemüvegen keresztül nézem a dolgokat, és szinte pillanatokkal is be tudom tölteni a teret, teljes egésznek látom olyankor a világot. Elnyújtom, és úgy csinálok, mintha az három hétre is elég lenne. Hányszor hallgattuk már a barátnőinket megértően, és közben azt gondoltuk, hogy „Jézusom. Miért cicomázol fel ennyire egy olyan embert, akiről mi kívülállóként pontosan látjuk a valóságot, látjuk, hogy mennyit ad igazán, és mennyi az általunk rácsurgatott hamis máz?” Persze aki benne van, az nem érzi. Teljesen vakon sétál. És hiába kiáltjuk, hogy elpazarolod magad. Hányszor voltam én is hasonló helyzetben! Hányszor vertem át magamat, mert az illúziót tápláltam! Azt, amit én teremtettem, azt, amit én szerettem volna érezni, átélni.

Aztán rájövök, hogy az időt sem szabad hazudni magunknak. Mert ezzel nem azt értékeljük, amit kapunk, nem azt, amit a másik ember ad, hanem azt, amit szeretnénk, amit képzelünk. Ha kicsit belegondolok, ez olyan nagy tiszteletlenség egy emberrel szemben. Olyan, mintha nem figyelnénk a másikra. És ha felruházzuk olyan tulajdonságokkal, amiknek nincs is birtokában, az akár teher is lehet egy másik ember számára, mert nem tudja megugrani, amit mi szeretnénk. Az rólunk szól! De az nem a valóság, az a vágy. Észre sem vesszük, és egyszerűen elpazaroltuk a másikat. Az is csak a vágy, amikor mondjuk együtt szeretnél lenni valakivel, de nem tudsz, mert ő – bárhogy is színezzük – valamiért nem akar. Mást választ, másnak ad az idejéből. Az életéből. Ha ezt nem fogadod el, akkor az is pazarlás, magadat pazarlod el.

Én mérhetetlenül vágyom a közös időt egy emberrel. Tisztán, őszintén, minden sallangtól mentesen. Egy emberrel, aki boldog, hogy velem osztja meg az életét, aki nem sajnál egy percet sem, aki velem érzi teljesnek az életet. Aki szívesen ad az idejéből úgy, hogy nem tudja, mennyiből gazdálkodik, csak annyit tud, hogy megéri, és boldog. Ennek az embernek én önzetlenül odaadnám a legszebben csillogó Rolex óránál is drágább óráimat. Az életem perceit. De ez is csak akkor jó üzlet, ha ezt közösen szeretnénk. Szívből. Szabad akaratból. Ameddig ez nem jön össze, nem szabad erőltetni, viszont meg kell tanulni értékelni a saját, egyedül eltöltött perceinket. Hiszen azok is ugyanabból a malacperselyből vannak. Pont ezért nem illik visszaélni ezzel. Mert nem tudod az időt sem visszapörgetni és visszaadni valakinek, akit mondjuk éppen váratsz. Akár egy találkozón vagy a manikűrösnél, vagy az életében. Erre nincs lehetőség. Kíméletlenül megy, és nem áll meg. Akkor sem, amikor tragédia ér, és szeretnél csak egy percre megállni, levegőt venni, gyászolni. Vagy ha örülsz, és a pillanatban szeretnél maradni. Megy. Könyörtelenül.

Sajnálni is pazarlás

„Ellopjátok a jövőnket!” – a katowicei klímacsúcs sztárja lett a 15 éves aktivista lány

Én nem sajnálok semmit, ami történt. Minden valamiért volt. Mindenből tanultam. Akkor is, amikor szerető voltam, és bíztam, hogy majd mégis beteljesül a dolog. Akkor is, amikor pörgettem a hülye telómat, és buta semmiségeket nézegettem rajta, értelmetlenül. Amikor elpazaroltam magam, és senkivel nem tudtam úgy tölteni az időt, ahogy szerettem volna, mert mindenhol ott akartam lenni, közben sehol nem voltam ott. Vagy ha megmérgeztem a közös időt valakivel, mert nem szeretetben töltöttem, hanem az együtt töltött időt is arra fordítottam, hogy hőzöngtem azon, hogy de miért csak ennyi van. Mindenből tanultam. Nem érzem pazarlásnak, mert volt értelme, ha más nem, akkor az, hogy ebből tanuljak, hogy tisztában legyek ezekkel, és esélyt adjak magamnak arra, hogy másképp csináljam.

Mostanra tudom, hogy mindenkinek van ideje. És maga dönt, hogy mire használja. Mennyit oszt meg, és kivel. De visszaélni ezzel, na az pazarlás. Hagyni valakinek, hogy ezt megtegye veled. Te se tedd másokkal! Értékeld inkább a sajátodat, és akkor talán a máséval sem leszel olyan könnyelműen nagyvonalúan pazarló.

És miután a túlfogyasztás napja ijesztően gyorsan eljött idén, tanuljunk belőle!

Ne zabáljuk fel önmagunkat, se egymást, a másikat. Értékeljük, amit vagy akit kaptunk. Az életünket. A létünket.

Mert úgy fogunk járni, mint a Föld. Nagyon hamar fel fogjuk élni az egyetlen életre szánt mennyiséget. Elfogyunk. Lelkileg. És akkor már tényleg mindegy lesz.