“Miért etetik kürtöskaláccsal a kismamákat?”

Már most akad olyan helyzet, amikor feladom az elveimet – ami a gyereknevelést illeti. Úgy kezdődött, hogy egyik óráról a másikra megváltozott az időjárás, és kifogtunk egy hatalmas éjszakai vihart, mennydörgéssel, villámlással, zúduló esővel. Ezen az éjszakán nem sokan aludták ki magukat Budapesten, mintha a vihar belsejében feküdtünk volna, rémisztő volt – ezt még az én “kemény” férjem is elismerte. Összebújva kuncogtunk magunkon, hogy milyen félelmetes tud lenni egy vihar még a felnőttek számára is. Félórányi tombolás után elvonult.

Végre nagy nehezen elszenderedtünk, de ismét hatalmas robajlásra és óriás-villámcsapásokra riadtunk fel. Megérkezett az első vihar egypetéjű ikertestvére. Na, itt felvetettem a férjemnek, hogy bár úgy tervezzük, a bébi esténként majd a saját ágyikójában fog nyugovóra térni – lehetőleg az első pillanattól kezdve tartjuk magunkat ehhez, mert ez elvi kérdés –, lássuk be, hogy még mi is egymásba kapaszkodva, reszketve várjuk a vihar végét. Úgyhogy ez biztosan olyan esetnek számít majd, amikor “nagy kegyesen” magunk közé vesszük a picikénket. Nem is vitatkozott.

Másnap reggel ideje volt elmenni a laborba, elvégeztetni az első vizsgálatokat, amiket az orvos előírt. Aki kitalálta, hogy egy kismamának is éhgyomorra kell vért adnia, azt örökös, éhgyomorra való véradásra kárhoztatnám! Ráadásul a korai kelés kissé megviselt a viharos éjszaka után, de menni kellett, úgyhogy egy dupla fenekű zacskóval és fél liter vízzel felszerelkezve indultunk útnak. Bekészítettem egy almát és egy zacskó tönkölykekszet is, mert tudtam, hogy a vérvétel után az első mozdulatommal feltépem a táskámat, és minden ehetőt betömök a számba, amit benne találok. A dolog gyorsan lezajlott, nem vészes egy tűszúrás – igyekszem edzeni magam gondolatban, hogy ez semmi ahhoz képest, ami később vár majd rám, de persze, azt is simán bírom majd, ugye?!

Bejelentkeztem a genetikai vizsgálatokra is, kombinált vizsgálatra, ami vérvételt és ultrahangot jelent. Ennek során többek között a baba tarkóredőit is megmérik, általa pedig kiszűrhető több genetikai betegség, mint például a Down-kór. Elkértek egy csomó adatot, és ezek alapján meghatározták, hogy mikor is kell vizsgálatra mennem. A 13. héten lesz esedékes, addig igyekszem nem izgulni vagy félni az eredményétől, mert azzal stresszelem a bébit is… Amikor a nevemet kérték, természetesen megadtam, mire megszólalt az asszisztens a vonal másik végén: olyan ismerős a neve, járt már nálunk? Nem, még nem jártam – eszembe jutott, hogy Lilunak könnyebb lehetett őrizni a drága titkot, amikor várta a kisfiát, miután a Kovalcsik Ildikó (ami ugye, az anyakönyvezett neve) elsőre kevésbé ismerős…

Jöhet az elmélet

Végre elmentem egy könyvesboltba is, beszerezni némi szakirodalmat. Ott álltam egy nagy halom, babavárással foglalkozó könyv előtt, és lopva sandítottam jobbra-balra, nincs-e a közelben ismerős. Vajon be tudnám-e adni egy erre járó ismerősnek, hogy csak az egyik barátnőmnek keresek ajándékot? Vajon látszik-e rajtam, hogy mi a “helyzet”? Direkt nyakig zárt felsőt vettem fel, hogy a melleim le ne buktassanak, ugyanis akinek csak egy pici érzéke van a megfigyeléshez, azonnal levágja, hogy ezek bizony nem szilikontól lettek ekkorák…

Atyám, hogy milyen könyvek vannak! Láttam olyat, amiben nem sokat finomkodtak, konkrét képpel illusztráltak egy alternatív szülési pózt: egy éppen szülő nő meztelenül térdel, láthatóan nem kicsit szenved, egy férfi tartja a vállai alá nyúlva, alul pedig egy másik férfi turkál benne – na, itt csaptam be a könyvet, “köszönöm, én ezt nem kérem” felkiáltással. Végül egy praktikus, sok képpel illusztrált kiadványt választottam, ami állítólag minden kérdésre választ ad, és egy másikat, ami a várandósságot és az anyaságot a pszichológia oldaláról közelíti meg – mindkettő nagyon megérte, alig tudom letenni őket.

Meglepetésképpen meglátogatott a nővérem. Anna szinte a második anyám – amikor még suliba jártam, rendszeresen alhattam nála, tanácsokkal látott el a pasikat illetően, de volt, hogy elfogyott a zsebpénzem, ő pedig kipótolta. Úgy várja ezt a babát, mintha a sajátja lenne, és velem izgul minden vizsgálat eredményén.

Nem érkezett üres kézzel: hozott kürtőskalácsot (ő már a második látogató, aki ezt hoz, nem is értem, honnan veszik, hogy az jó egy olyan kismamának, aki nehezen tartja a súlyát…), ebédet (husit salátával és rizzsel – ez rendben van); DVD-ket és egy könyvet az anyává válás folyamatáról. Amikor elővette, nem hittem a szememnek: ez az a szörny-könyv, amit visítva dobtam vissza a könyvesboltban, hogy nem kérem. Megmutattam neki is a képet, amitől ő is sokkot kapott… Nyilván sokan vannak, akiknek ez teljesen természetes, csakhogy én még nem a szülésre készülök, hanem egyelőre várom, hogy egyszer csak gömbölyödni kezdjen a pocakom, mert még mindig csak a hirtelen felszaladt kilóktól kerek.

Az a fránya mérleg

Végre eljött az első látogatás ideje a védőnőnél! A találkozás Judittal kissé meglepett, a bemutatkozás után mondtam is neki, hogy valamiért a védőnő képe úgy élt bennem, mint egy idős, tapasztalt, kissé talán begyöpösödött gondolkodású asszonyé. Judit ehhez képest alig múlhatott húszéves, nyitott, mosolygós, nagyon szimpatikus. Elmondott minden fontos tudnivalót, feljegyzett mindent a kiskönyvembe, amit most már hordok is magammal, mint egy stréber kisdiák az ellenőrzőjét. Aztán elérkeztünk az általam leginkább rettegett pillanathoz: rá kellett állnom a mérlegre, ruhástól és cipőstől (ami mint tudjuk, legalább egy, de inkább 2 kiló plusz)!

Többet is mutatott a mérleg, felsóhajtottam, mire Judit: “Ugye, hogy két kilóval kevesebbet mér? Az előző kismama is ezt mondta.” Neheheeem, épp, hogy többet mutat! Minden idegesítő, okoskodó szakkönyv azt írja, hogy ilyenkor még nem nagyon van pluszkiló az emberen, vagyis nem kéne hízni, ezzel szemben rajtam máris 4 kiló plusz van! Persze, mert nem mozgok eleget, viszont a napok felét átalszom. Azt mondják, az első 12 hét után lehet rendesen edzeni, addig inkább lazán, bár a hányinger és a bárhol, bármikor elalvás nem nagyon ad lendületet… Letörtem, mint a bili füle, kivagyok, mint a lúd! De sebaj, rövidesen nekilátok, és csak azért is fitt kismama leszek! Ámen!

Tegnapelőtt, késő délután elővettem a vérvételem eredményeit, miután végre sikerült kinyomtatnom. Ahogy nézegettem, feltűnt két adat, ami eltért a megadott referenciaértékektől. Az egyik a hemoglobinszint volt, ami valamivel kevesebb volt az egészségesnél; a másik pedig valami TSH, ami picivel magasabb volt a megengedettnél. Én nem idegeskedtem, gondoltam, a doki a jövő héten majd mond valami okosat erre is. De Gyuri ragaszkodott hozzá, hogy hívjam fel, miután még úgyis rendel. Hát engedtem a nyomásnak. Az alacsony hemoglobin a doktor úr szerint nem gond, nyugtatott, hogy szinte minden kismamánál előfordul, picit vashiányos vagyok, szedjem a terhesvitamint, aztán meglátjuk, kell-e később vasat is szedni.

Mondom a másik pedig a TSH, az picit több… “Micsoda? – vágott közbe azonnal. – Az baj, nem is kicsi! Az a pajzsmirigyhormonra utal. Volt valaha gondja a pajzsmirigyével?” “Nekem csak fél van, doktor úr, 17 éves koromban kivették, mert strúmám volt…” “Miért nem mondta? Azonnal keressen egy endokrinológust! – egyre izgatottabb lett a hangja. – Be kell állítani a szintet, mert ha alacsonyabb, ha magasabb, károsíthatja a magzatot!” Megköszöntem – Gyuri addigra már mellettem ült és fogta a kezem.

Aki végül megmentette az esténket, az a védőnő, Judit volt. Elmondtam neki, mi a helyzet, és kértem, hogy hallgassa meg a pontos adatot, mert azt már nem tudtam elmondani az orvosnak… Csak hattizednyi volt az eltérés a megengedetthez képest, Judit azonnal megnyugtatott. Azt mondta, nincs különösebb veszély, ez olyan kis eltérés, hogy talán gyógyszert se fognak adni rá, de azért persze nézessem meg, biztos, ami biztos. És ne aggódjak, mert a referenciaadatok a “normális” emberekre vannak megadva, nem pedig kismamákra. Itt már mosolyogni is tudtam. És persze itt még nem volt vége az izgalmaknak 🙂