Szó mi szó

Ez ment legalább egy esztendőn át. Amikor aztán Milánt elvittük a három éves orvosi vizsgálatra, a doktornő kérdezett egy meglepőt. „És az összetett mondatokkal hogy áll?” Összetett mondatok? Te jó ég! Szavakat se mond, nemhogy mondatokat, és még összetetteket!

Az egymás megértésével semmi baj nem volt, egyéves korától néhány nagyon fontos dolgot elnevezett. Az anyját, vagyis engem „Ajának”, aztán az apját természetesen Apának, és a velünk együtt lakó nagyiját Pla-nak. (Hogy miért pont Pla, erre ma sem tudjuk a választ.) Minden másra jeleket talált ki. Amikor szomjas volt, a tenyerét kifelé fordítva a nyitott szájához ütögette, ha éhes volt, ujjával mutatott a szájába, ha kellett neki valami, akkor a legközelebbi felnőtt ruháját megcibálva egyszerűen rámutatott arra, amit kívánt. Tökéletesen működött. Mégis, mégis vágytunk arra, hogy igazából szót értsünk vele.
Két és fél éves elmúlt, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve beírattuk a bölcsibe. Sok gyerek, mindegyik beszél, vagy legalább gügyög és gagyog, valaminek történnie kell, gondoltuk. Történt is, az első napok egyikén láttam, hogy egy szőke, édes kétéves műanyag motorján ülve Milán mellé settenkedik az udvaron, és megütögeti a vállát. Földbe gyökerezve vártam a csodát. Aztán Bálint – mint később megtudtam a nevét – kis állával fölfelé bökött, mintha azt kérdezné: „Na mi van?”. Milán pedig intett a fejével, hogy: ”Nem, nem.” vagyis semmi. És ilyen fejmozdulatokkal hosszasan elbeszélgettek.

Bálinttal nagy barátságot kötöttek

Na, ezek után két hónappal, amikor a doktornő az összetett mondatokról érdeklődött, komolyan megrettentünk. És bár barátok és ismerősök is nyugtattak minket, hogy majd beszél, majd mondja, ha akarja, akkorra már mi is komolyan aggódni kezdtünk, mi is arra gondoltunk, hogy talán baj van, hogy talán pont a miénk nem fog megszólalni sose, talán valami súlyosabb a gond, olyan, amire eddig nem is gondoltunk.

A doktornő a korai fejlesztő tanácsadást ajánlotta, mi egy ismerős pszichológust választottunk, aki először minket akart csak látni.
Két lelombozott szülő vázolta a kanapén a gyerekpszichológusnak a problémát, aki aztán nagyon kedvesen azt kérdezte, hogy mit szeretnénk. Mondtuk, hogy semmi különöset, csak már úgy várjuk, hogy beszélgethessünk vele. Megkérdezte, hány éves is a Milán, mondtuk, három és okos, mert ezt az ujjain is mutatja. Mondta, hogy jól van, mondogassuk a mondókákat, meséljünk képekről, énekeljünk, és ne aggódjunk, mert ha háromévesen nem beszél, az semmit nem jelent. Ja, és majd egy fél év múlva számoljunk be a történtekről.

Egy hónappal később unottan kódorogtunk egy lakberendezési áruházban, ahol eljutottunk a műanyag konyhai felszerelések osztályára. Édes kis fröccsöntött szemetesek, tigrismintájú, meg koalamacis meg cicás, semmi szükségünk nem volt rájuk. Milán megállt előttük és rájuk mutatott, majd hangosan annyit mondott: „kuka”. Igen jól érthetően, hogy „kuka”. Azonnal vettünk egy koalásat.
Azóta Milán beszél. Folyamatosan. De nem sokalljuk.