D. Tóth Kriszta: Keserédes emlékek

Tudj meg még többet Kriszta készülő könyvéről

Köszönöm a rengeteg javaslatot a fejezetcímekre! Hamarosan megszületik a végleges döntés, természetesen azonnal írok majd. Addig is, itt egy újabb részlet a könyvből. Egy nagyon személyes, emlékezős, keserédes részlet…

Nagyapám temetésén nem feketében voltam. Egy nagyon sötét kék, felnőttes kosztümöt vettem föl, aranygombokkal. A gombokat ő választotta nekem, amikor az öltözéket varratta az igali Petőfi utcában. Azelőtt soha nem jártam temetésen, és otthon nem beszéltünk létről, halálról, elmúlásról. Pedig már tizen-egynéhány éves voltam. Papi volt az első művész, akit megismertem. Falusi tanítóként mindenki Miska bácsija volt, aki egy ideig még a mozi üzemeltetését is elvállalta. Valamiféle kulturális küldetéstől vezérelve. De a kedvenc időtöltése mégis a tablókészítés volt. Május felé, a ballagások időszakában, papi kamrája műteremmé alakult. Óriási, kemény kartonlapokon és falemezeken sorakoztak az ismeretlen végzősök arcképei, amelyek köré a nagyapám kanyarított egy elképzelt világot. Csoda volt nézni, ahogy járt a kezében az ecset. Néha megpihent, akkor percekig mozdulatlanul nézte a félig kész táblát – aztán folytatta. Igazi műremek volt minden egyes tabló, ami a műhelyéből kikerült.

Papi nem volt könnyű ember, mi, az unokái néha rettegtünk tőle. Én voltam a kedvence, pedig ’75 februárjában, amikor anyámék elindultak a kaposvári kórházba szülni, megmondta, hogy „ha nem fiú, haza se hozzátok!”. Azért persze csak hazamerészkedtek velem, noha anyám állítólag hosszú percekig zokogott a szülőágyon, hogy vajon most mi lesz, hol fognak lakni. Nehezen értették meg egymást papival. Aztán otthon végül a nagyapám csomagolt ki a pólyából. Megint csak családi legenda, de hát ki tudja, hátha tényleg így volt: amikor rám pillantott, ő is könnyezni kezdett, és soha többé nem akart kiadni a kezei közül. Nagyon rossz alvó voltam, de ő képes volt addig tologatni a fenyőfasoron a templom mellett, ameddig álomba nem merültem. Tőle tanultam meg olvasni, és három és fél éves koromban együtt szavaltuk az Anyám tyúkját. „Te vagy a kedvenc unokám!” – mondogatta rendszeresen, ami nemcsak a testvéremet és az unokaöcsémet hozta zavarba, hanem engem is, nagyon. A két fiú a mai napig azzal cukkol, hogy „bezzeg te!”. Hála a humorérzéküknek. Anyámmal soha nem jöttek ki jól, pedig mama is művészlélek volt. Szegény nagymamám néha ki sem mert jönni a konyhából, olyanokat veszekedtek ők ketten. Rendszeresen kihűlt a vasárnapi sült csirke, mire papi és mama duzzogva abbahagyták. Aztán, amikor papi meghalt, és ott álltunk a temetésén, anyut alig lehetett összevakarni, annyira megrendült. Kíváncsi lennék, hogy jönnek ki egymással mostanság, odafönt.

Anyám olyan korán ment el, hogy arra nincs magyarázat. Rengeteg elvarratlan szál, megoldatlan probléma és kibeszéletlen gondolat maradt köztünk. Az egyébként jól bevált „minden van valamiért” formulát és védekezési mechanizmust erre az élethelyzetre képtelen vagyok alkalmazni. Ezt a sorsot nem én kértem magamnak, de elfogadom, hogy így alakult. Kénytelen vagyok. Nem szabad alábecsülni az ember túlélési ösztönét. Ma valahogy úgy látom, hogy az anyám és köztem ott maradt félmondatokat használnom kell. Arra, hogy a lányom és köztem ne legyenek kiszedetlen tüskék. Nincs az a kimerültség, ami megakadályozná, hogy Lolából kicsalogassam, mi bántja, ha látok rajta valamit. És még valami. Igyekszem nem „túl sok lenni” neki. Olyan szerepet szeretnék betölteni az életében, amilyet ő választ nekem. Annál nem többet, de azt mindenképpen.