Pácsonyi Daniella távozása

Év elején jött a hír, hogy társfőszerkesztőnk és lapigazgatónk, Pácsonyi Daniella vezeti februártól a Central frissen létrehozott kreatív és kommunikációs igazgatóságát, így távozik az nlc-től. Ezt azonban a szerkesztőség nem hagyja szó nélkül.

Baranyai Enikő
Egyszerre kerültünk 13 évvel ezelőtt az nlc-hez és egyszerre lépünk tovább. Emlékszem, amikor sokadik alkalommal költözött a szerkesztőség, és mi a félig kipakolt szoba előtt, a folyosón nevetve olvastunk valami romantikus pongyola könyvet, amit az egyik szekrényben találtunk. Emlékszem, hogy 13 évvel ezelőtt ő nevezett el Encikának, és azóta is így hív. Emlékszem, amikor együtt dolgoztunk napokig György herceg születésén, és valószínűleg neki küldtem a legtöbb üzit Londonból a koronázásról. Dani az én kreatív partnerem, mert valahogy minden gondolatomra rárakja azt a pici pluszt, amitől az a cikk, videó, vagy bármilyen projekt még jobb lesz.

Fotó: Neményi Márton

Németh Orsi
Idén augusztusban lesz 11 éve, hogy az nlc-nél dolgozom. Nagyon inspirált, és kihívást is jelentett, amikor Dani rám bízta az otthon és az életmód rovatokat. Nagyon szerettem ezt az időszakot. Akkoriban sorozatokat is indítottunk a rovatokon belül, amik közül talán a legsikeresebbek a nagy fogyás sztorik voltak. Dani sokat segített ötletekkel, irányba állított, de akkor sem engedte el a kezem (ahogy a szerkesztőség sem), amikor beteg lettem. Ezért külön hálás vagyok! Köszönünk mindent, Dani, és hajrá az új feladatokhoz!

Leéb Ádám
Ó a jó Kajári–Pácsonyi főzős videók, ki emlékszik rá? Hihetetlen, hogy eltelt 10 év azóta, hogy csatlakoztam az nlc csapatához. Danitól rengeteget tanultam szakmailag. Az egyik legszuperebb közös projektünk az iskolai mosdófelújítási kampány volt. A Gamási Általános Iskolában két kezünkkel festettünk ajtókat, falat, táblát, és csodás érzés volt segíteni! Megszámlálhatatlan fotót készítettem róla az évek során, de azért van egy kedvencem, ami a 12 főbűn c. sorozatunkból való:

„Én ilyen vagyok: az utolsó pillanatos lány. Szörnyen idegesítő és aggasztó, de ez van.” (Fotó: Leéb Ádám)

Kun Gabi
Nekem a legkedvesebb emlékem még abból az időből van, amikor Dani még nem volt főszerkesztő, de már visszajött szülés után dolgozni, és nekem épphogy megszületett Juliska, így a babázásban tudtunk kapcsolódni Danival a cikkeken keresztül is. Ebben az időben, 2015 januárjában elindítottunk egy saját cikksorozatot, de „sajnos” Danit nem sokkal ezután előléptették, így a sorozatunk két cikk után félbeszakadt, pedig végig akartuk vinni a gyerekek kamaszkoráig. 😄 

Kempf Zita
Tizenhárom év – kicsit olyan, mintha mindig is Daniellával dolgoztam volna. Különféle minőségekben, posztokon, oda-vissza egymásnak és együtt: sokféleképpen írtuk a Nők Lapja Cafét, az nlcafét és végül az nlc-t is. Ahogy mondani szokás jó nagy közhellyel: együtt nőttünk fel, bár ez természetesen nem igaz, mert már régen felnőttek voltunk, amikor találkoztunk. Olyan értelemben mégis, hogy addig nem voltunk igazán felnőttek, amíg nem hagytuk el a negyvenet, nem vezettünk csapatot, nem szültünk gyereket.
Vannak köztünk hasonlóságok, még inkább különbségek, és erősen összeköt minket az, hogy egyazon évben váltunk anyává (vagyis próbálkozunk ezzel azóta is).
Hasonló módon keveredtünk bele a dologba, kívül felnőttként, belül fogalmatlan gyerekként, küszködve, hogy hogyan is fogjuk ezt az egészet megoldani. Aztán persze megoldottuk, és ebben sokszor segített a másik egy-egy fanyar-vicces, olyan daniellás mondata. Ezt a fajta belemenős, vagány humort egyébként mindannyian tőle tanultuk, de neki áll a legjobban.

Mosdófestés a Gamási Általános Iskolában (Fotó: Leéb Ádám)

A gyerek akkor is szeret, ha hurkás a hátad, hülye vagy és lófejű

Közös pályánk alatt többször is szerzőtársak lettünk, például az alábbi cikkekben. Ezeknél rendre ugyanúgy alakult a forgatókönyv. Az embert megfotózták, megírta a maga részét, nagyon elégedett volt vele, leadta, aztán a végeredményt elolvasva mindig rájött, hogy ugyanazt, amit ő itt összeművészieskedett, sokkal frappánsabban is meg lehet fogalmazni. És az valahogy mindig a Pácsonyi Daniellának sikerült.

Most már nem a főnököm, úgyhogy nem minősül behízelgésnek, és leírhatom ezt a nagyon béna, mégis igaz mondatot: kicsit mindenki Daniella akar lenni. Ezért, azért vagy amazért. Persze nem megy senkinek, ilyenkor elvagyunk azzal, hogy vele dolgozhatunk. Nekem ez megvolt, és igen, tizenhárom év után is jóban vagyunk. A fene se érti, de minden különbözőségünk ellenére mintha közös nyelvet beszélnénk. Sokan érzik így, és ez szerintem leginkább neki köszönhető. Jól csinálja, jól csinálta. Köszönet érte ezúton is.

Sári Verus
2016-ban még csak néhány hete voltam nlc-s, még jócskán keresgéltem a helyem – a témákat illetően is. Daniella biztatott, hogy nyugodtan hozzak E/1-es véleményeseket, bármilyen témában, ami megmozgat. Ezt a yulini kutyahúsfesztiválról szóló véleményest azért nem fogom elfelejteni, mert ez volt az első ilyen személyesebb írásom az oldalra, emlékszem, miután elküldtem jóváhagyásra, utána vagy százszor elolvastam, annyira nem voltam biztos abban, hogy az írás nlc-s lett. Miután megjelent a cikk, tök váratlanul Dani írt egy e-mailt, hogy megköszönje, mert szerinte „tök szuper lett”. 

Elsőre nem tűnik nagy dolognak, de nekem akkor, abban a bizonytalan első időszakban iránymutató volt ez a visszajelzés; a világot jelentette. 

A következő évekre is jellemző volt, hogy bármikor, amikor úgy éreztem, hogy elbizonytalanodtam az írásaimmal, vagy úgy általában a munkámmal kapcsolatban, Daninak valahogy mindig a legjobbkor jött egy bátorító, kedves mondata, ami visszapakolt a pályára. És ezért nem lehetek neki elég hálás. 

Fotó: Neményi Márton

Farkas Cintia
„Szuper vagy Cinti!!!! Köszönöm!” , „Cinti, egy kincs vagy!” – ez csupán 2 kiragadott email az elmúlt 13 és fél évből a Daniellától kapottak közül. A főszerkesztőként küldött elismerő, bátorító, gratuláló üzeneteit – még ha csak ilyen rövidek is, de annál lényegretörőbbek – máig őrzöm egy külön levelezési mappában, és ha éppen egy biztató „hangra” van szükségem, végigkattintom. Köszönök mindent, Dani!

Neményi Marci

„Felkenem a vöröset, felveszem az ünnepi lépőmet és leviszem a szemetet”

Mi mást is emelhetnék ki, mint azt az anyagunkat (és itt most tényleg indokolt a többes szám), amivel később sajtófotó-díjat nyertem, a szemétlevivős-szépruhás vicceskedést, aminek a kedvéért akkor fotóztam körbe a szerkesztőség kétharmadát, amikor berobbant a Covid. És ezt most tényleg nem a sajtófotó-díj miatt hozom elő, (nem is említem többet!), és még csak nem is azért, mert Daniellától származik a cím és ő van a címlapképen, hanem mert végig támogatta az anyagot, úgy is, hogy azon a héten értelmes (bármit is jelentsen ez) dologgal ezen kívül nem foglalkoztam, annyira rácsúsztam. A sajtófotó-kiállításon (ahol első helyezett lett az anyag, de most már tényleg hagyjuk ezt!) kiemelt helyet kapott az ugrós kép, amin ő van, Szigeti Tamás elmondta, hogy azért, mert ezen látható igazi mozgás, ami így utólag is elég szép metafora, gondolom.

Apropó, Covid, amikor elkaptam, kétnaponta rám írt, hogy hogy vagyok, mindegyik beszélgetés pont ugyanúgy zajlott, „kösz, szarul”, „én is szarul voltam”, mondta erre ő, megbeszéltük, hogy szomorú, szar emberek lettünk ettől az egésztől, és lehet, hogy ez így is marad, ez segített, mármint tényleg. 

Daniella fotója a „Felkenem a vöröset, felveszem az ünnepi lépőmet és leviszem a szemetet” című díjnyertes sorozatból (Fotó: Neményi Márton)

Prokai Gábor
Jó ideje ismerem Danit, aki éppen akkor hívott dolgozni az nlc-hez, amikor a legnagyobb szükségem volt valami értelmes feladatra. Ennek most már a kilencedik éve, és annak, hogy ez lett eddigi életem leghosszabb ideje tartó munkája, nem kevés része volt a humánus vezetési stílusának. Amibe olyasmi is belefért, hogy egyszer valami komolyabb míting után első dolga volt az iroda ablakának repülő denevért megkeresni-menteni. Így még azt is elnéztem neki, hogy egyszer elárulta: viszolyog a madaraktól.

Ha viszont együtt utaznátok valahová, inkább ne rá bízd a tájékozódást. Egyszer kb. három órát késtek egy buliból, mire kiderült, hogy rádobtak olyan százötven kilométert a távra: véletlenül megkerülték az egész Börzsönyt.

Munkácsy Marci
2020. decembere. Az Advent időszaka, Daniella kedvence. Abban az évben kevés volt az öröm, tombolt a Covid, a szerkesztőség otthonról dolgozott. Egyedül, egymástól távol a karácsonyi készülődés is más. Daniella nem volt túl lelkes. Lehetetlennek tűnt egy közös, szerkesztőségi évzáró.

Ekkor merült fel, hogy a két főszerkesztő – ő és én – keressük fel a kollégákat az otthonukban. És Dani beindult. Forralt bort főzött, mézeskalácsot sütött, szervezett, készülődött, megérkezett a karácsonyi hangulatba. Végül két napon át jártuk Budapestet és az agglomerációt, a fején rénszarvasagancs volt, kezében egy hangszóró, amiből mentek a karácsonyi slágerek, a kollégák meg döbbentek álltak, amikor futárnak ajtót nyitva a főnökeik álltak ott, ajándékkal, utalvánnyal, év végi jutalommal.

Megható volt. Akadt, akit már hónapok óta csak videóhívásban láttunk. Dani pedig beszélgetett, bíztatott, felfedezte Budapest azon részeit, ahol még soha sem járt, és két cím között adott egy interjút a kocsiból az egyik rádiónak. Abban az évben így maradt egyben az nlc. Neked is boldog karácsonyt, Dani!

Mikulás és rénszarvasa

Suhajda Zoli

„Írjál a dinnyéről. Kóstoljuk meg, hogy milyen idén a magyar dinnye, és írjuk meg” – valahogy így szólhattak Daniella instrukciói, amikor 2017-ben az nlc-hez kerültem, és megkaptam az első feladataim egyikét. Közéleti-belpolitikai újságírói múlttal ez szörnyen nehéznek tűnt. „Egy dinnyéről? Hogy milyen az íze? Most komolyan?” – tétováztam. Kellett némi idő, mire összeszedtem magam, de aztán a cikk elkészült – spoiler: a dinnye finom volt –, én pedig beláttam, hogy így is, erről is lehet írni.

Dani! Most, hat és fél évvel később, amikor az utolsó napodon elbúcsúztál, nekem megint a dinnye volt a témám, de ezt most én választottam, egész pontosan lefotóztam egy baby watermelont. Véletlen? Aligha! Köszönünk mindent, és nyáron kóstoljuk meg, milyen az idei dinnyetermés!

TóCsa
Dani mindig arra biztatott, hogy a szokásostól eltérő cikkeken dolgozzam, és ezért hálás vagyok neki. Ilyen távlatból már nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, először egy 2015-ös cikkemért dicsért meg igazán, amiben az akkoriban – és talán azóta is – rendkívül divatos seggszelfi műfaját parodizáltam ki saját fotók segítségével. Ez a dicséret nagyjából 2-3 évig tartott, ez idő alatt szerintem minden második találkozásunkkor felhozta. 🙂 Mivel azóta kétgyerekes családapa lettem, a lelki egészségem megőrzése érdekében a szerkesztőség és az olvasók megértését kérve a cikk linkjét nem pakolnám ide, de aki nagyon szeretné, a Google segítségével úgyis megtalálja.

De hogy mégsem maradjon ez az írás link nélkül, egy másik olyan írásomat biggyesztem ide, amiről tudom, hogy Dani nagyon szerette: amikor az Operatív Törzs napi bejelentkezéseiről úgy írtam, mintha sorozatkritika lenne. Erről a cikkről van szó. Mindent köszi, Dani. Amikor kellett, mindig odafigyeltél rám, és ezért hálás vagyok/leszek.

Bognár Peti

Szia Dani!