Szégyen a családban

De félre a tréfával! Bármennyire is bomlanak a közösségek és lazulnak a normák, a szégyen még mindig olyan dolog, amelytől nemcsak a szabályszegők, de az egész családjuk szenved. Szögezzük le: a szégyen – ha ég is tőle az ember füle – végül is hasznos dolog. A közösség leghatékonyabb eszköze ahhoz, hogy betartassa íratlan szabályait. Legalábbis valamikor az volt. Egy hagyományos faluban mindenki úgy gondolta, hogy az erkölcsi normák megszegéséért közmegvetés jár. Kisebb vétkekért csupán nem köszöntek, a házasságtörő hitvest azonban már pellengérre állították. De a legsúlyosabb megtorlást a lelkiismeret végezte el.

Mert a szégyen éppen attól és akkor működik jól, ha belülről vezérel. S ha mégse sikerül visszatartania valakit a szabályszegéstől, az ostor a családon is csattan. Bár a közösségek már régóta bomlóban vannak, és a normák is igencsak fellazultak, a hozzátartozóknak ma is dönteniük kell: kiállnak a fekete bárány mellett, vagy kitaszítják.

Prediger Dorottya, Mireille, és a tíz hónapos Charlotte-Laurine

Azért is felnevelem!

A dolog persze, nem ennyire egyszerű. Ahol generációk és kultúrák erkölcsei ütköznek, ott csak sok-sok szeretet és megértés segíthet.

Prediger Dorottya szülei e téren jelesre vizsgáztak. Igaz, nehéz is lenne annak a két, gyűrűs hajú, “csoki” unokának ellenállni, akiket a lányuk hétvégenként hazavisz hozzájuk. A két és féléves Mireille, és a tíz hónapos Charlotte-Laurine édesapját alig ismerik. Amikor annak idején a lányuk közölte velük, hogy egy afrikai férfitól terhes, a papa nem akart hinni a fülének: Dorka, biztos, hogy fekete?

– Nem volt könnyű elfogadtatnom velük a helyzetet – emlékszik vissza a tejfelszőke, karcsú lány. – A nagymamámat teljesen megbotránkoztatta a viselkedésem: fehér fiú nem akadt? És mi az, hogy lányfejjel akarok szülni? Apuék szerencsére nem próbálták meg rám erőltetni a véleményüket, úgysem hallottam volna meg. Fülig beleestem abba a széltoló kongói srácba. Csak később jöttem rá, hogy istentelenül nagy színész volt. Először megjátszotta az intelligens joghallgatót, ígért fűt-fát, házasságot, aztán mi lett belőle?… Az első pofon a kórházban csattant: Mireille-t nem akarta a nevére venni, mondván, hogy náluk a lánygyerek nem gyerek. Mintha nyakon öntöttek volna hideg vízzel. De ez még nem volt elég, néhány hét múlva, szoptatós anyaként leküldtem a boltba, és egy hétig elfelejtett hazajönni.

Máskor meg arcátlanul felhozott egy lányt a lakásunkra. Először megrökönyödtem, de utána ismét csak mentegetni kezdtem: Afrikában mások a szokások, talán én kívánok túl sokat. Tudom, ki kellett volna raknom a szűrét, de a kislány miatt képtelen voltam rá. Inkább őriztem a látszatot, ameddig csak lehetett. Amíg a második babával, veszélyeztetett terhesként bent feküdtem a kórházban, a lakásunkon vég nélkül folyt a tivornya. A szomszédok árulták el, amikor hazajöttem. Akkor nyílt ki a szemem. Hirtelen elszégyelltem magam: hogy tudtam együtt élni egy ilyen utolsó alakkal?

Végre, két év után kihúztam magam, és elhatároztam, hogy egyedül is felnevelem a gyerekeket! Nem mondom, hogy nem bánt, ha az utcán megjegyzést tesznek rájuk, de muszáj megráznom magam. Csak azt sajnálom, hogy a szüleimet így meggyötörtem. Apu egészen belebetegedett, anyu a végén már sírt, hogy vessek véget ennek a megalázó helyzetnek. Most már jó. Ők is megnyugodtak, én is megerősödtem. Találtam valaki mást, aki apja lesz a gyerekeimnek.