Nem könnyû mellettem

A hatás nem volt kisebb a másik oldalon sem, megtetézve egy röpke, rémült sikollyal. Ő döbbenten nézett ünneplő ruhában, én meredten álltam egy szál törölközőben. Így ismerkedtem meg Egerszegi Krisztinával.

Aki esetleg nem értené egészen pontosan, hogy maga Krisztina királynő, az ország dédelgetett kedvence miért is csöngetett azon a vasárnap délelőttön egy, éppen a kádban dagonyázó ajtaján, azok számára kiegészítésül: a barcelonai olimpiát követően, a bajnokok tiszteletére rendezett ünnepség után, a hason okból szintén ott lévő F. P. barátom felajánlotta, hogy autóval hazaviszi Krisztát.





Útközben eszébe jutott, hogy fel kellene ugrania valamiért hozzám, és szólt neki, hogy jöjjön ő is. Feljöttek. F. P. becsöngetett, aztán gyorsan elbújt a lépcsőfordulóban. Én arra az idiótára számítva rohantam ki lenge öltözékben, és Egerszegi Krisztina állt előttem az ajtóban… Ennyit ismerkedésünk történetéről. Néhány nap múlva aztán még komolyabb megpróbáltatások is vártak szegénykére. A hivatalos parlamenti fogadás előtt mamája túlontúl jóhiszeműen, gondjainkra bízta kislányát. Hát nem ez lett élete legfelhőtlenebb estéje. A végén hozzá is fűzte, hogy két ilyen lökött alakot még nem látott.

Azóta eltelt idestova egy évtized, és mi ugyan sokkal nem lettünk normálisabbak, Krisztinából viszont virágzó, gyönyörű hölgy lett. Sikereit töretlenül folytatva, öt olimpiai győzelemmel minden idők legnagyobb úszókarrierjét produkálta, a visszavonulás után pedig remekül illeszkedett bele a mindennapi életbe. Dolgozott, férjhez ment, gyerekeket szült, és jelenleg két kisfiú, a négyéves Bálint és a féléves Barnabás boldog édesanyja.
Ülünk a kertben. Imént végzett a szoptatással. Fázósan kicsit összekucorodik. Nyugodt, mosolygós, kiegyensúlyozott. Egyre inkább hasonlít Sandra Bullockra. Vagy Bullock Krisztára? Amikor utoljára láttam valami tévéműsorban, és akkor úgy tűnt, hogy kicsit fáradtabb, enerváltabb, hogy fel is szedett néhány kilót, most viszont hallatlanul összeszedett, feszes. Mintha visszanyerte volna régi energiáit.





– Jársz valamit mozogni?

– Nem, sajnos. Tudom, nagy galádság a részemről, hogy elhanyagolom, de képtelen vagyok beiktatni az életembe. Fitneszterembe nem szívesen mennék. Kínos volna, hogy ott bénáznék, és mindenki gondolná; nahát ez az Egerszegi tök kripli lett! Holott én az ilyen a tornadolgokban mindig is rettenetesen esetlen voltam, és most öt perc után ki is fulladnék. Inkább vettem néhány kazettát itthonra. Igen ám, de mire este elalszanak a gyerekek, annyira elfáradok, hogy inkább lerogyok az első székbe, és bambán bámulok akármit a tévében, csak adjon ki hangot, és mozogjon. Közben mindig elhatározom, hogy na jó, ezt ma elblicceltem, de holnap biztosan nekidurálom magam. Aztán holnap estére megint ugyanúgy elfogy az energiám, és jön az újabb fogadkozás… 

Régebben, versenyzőkoromban, mindenki ámuldozott, miként lehet annyi munkát bírni, hogyan győzöm energiával azt az edzésmennyiséget? Most pedig úgy gondolják, hogy milyen kényelmes az életem, hiszen csak a két gyerekkel foglalkozom egész nap. Holott az igazság az, hogy egy átlagos nap idehaza a két gyerekkel ötször annyi erőt vesz igénybe, mint akármelyik olimpiai felkészülés. Nincs pihenőnap, nincs lazítás, nincs rossz forma. Itt szüntelenül a maximumot kell nyújtani, napi huszonnégy órában.