Vigyázat! Törékeny! – II. rész

Márkás énkép – jutányos áron

Alapvető különbség a régi és a mai serdülő között, hogy a mai kamaszok nem felnőttek, hanem fiatalok szeretnének lenni. Modorukkal, öltözködésükkel elsősorban a sajátos ifjúsági szubkultúrának akarnak megfelelni.

– A serdülő magára találását ma az is megnehezíti – mondja K. Németh Margit –, hogy nincs alkalma megkeresni a saját identitását, mert a fogyasztói társadalom marketingszakértői és médiamachinátorai mondják meg, ilyen légy – ilyen mobiltelefont használj, amolyan márkás cipőt hordj, és akkor leszel menő. (Lust Iván pszichoanalitikus ezeket a státuszszimbólumokat nevezi találóan „identitásprotéziseknek”.) A média sugallta világban egyértelműek az értékek is: az embert azon mérik, hogy mennyit keres, és mennyit költ.

A család, a felnőttvilág, a kortárs csoport és a serdülő saját formálódó értékrendjét nem könnyű közös nevezőre hozni. Tragikus törés, a nevelői hatások valódi megtagadása, „elzüllés” azonban csak ritkán következik be – akkor, ha a szülőkhöz fűződő érzelmi kapcsolat már korábban megtört.
Ha a serdülőkori lelkiállapotainkra alig-alig emlékszünk is már, azt talán föl tudjuk idézni, milyen elszántsággal szálltunk szembe bármivel, ami a szüleinktől indult ki. Ha felnőtt fejjel végiggondoljuk, nem volt igazunk – ugyanakkor mégis. Ma már megadjuk a feloldozást a szüleinknek. Egyszer majd megkapjuk mi is – ha jól csináljuk. Csakhogy nem könnyű jól csinálni.

Magyarországon, ahol a szülők többsége helyesnek gondolja a testi fenyítést mint fegyelmezési eszközt, a gyerekneveléshez – akárcsak a focihoz és a politikához – mindenki ért. Általánosan elterjedt nézet, hogy a gyereknek először is meg kell mutatni, ki az úr a házban, és ehhez minden eszköz megengedett. Ha a szép szóból nem ért, akkor majd ért a verésből és a büntetésből. A rendíthetetlen szülői magabiztosságon először a kamaszkorban esik csorba, amikor – a fenyítést is kockáztatva – a gyerek ellenszegül, rosszabb esetben hazudozik, elszökik a büntetés elől, elzüllik.

A szülők másik típusa kezdettől bizonytalanul éli meg a szerepét. Bűntudata van attól is, ha félt, ha haragszik, retteg, hogy időnkénti „keménységével” megnyomorítja, netán elveszíti a gyerekét. Viselkedése kapkodó, következetlen, kiborul, veszekszik, folyton fogadalmakat tesz, határidőket próbál betartatni a gyerekkel, hiába.

Szerepyné Persa Mária

Mindig nekik rosszabb

Mivel egyszer már gyerekként túléltük, megvan a remény, hogy szülőként is túlesünk egyszer a kamaszkoron. Keveseknek még a helyeslő visszaigazolás is megadatik. Szerepyné Persa Mária (Mara) tíz évvel később – méghozzá az egyik kereskedelmi rádió nyilvánossága előtt – hallotta egyszer a nagyobbik lányától, Hellától: „Meg vagyok elégedve azzal, ahogyan neveltek!” A rádiós beszélgetés témája az volt: ki milyen veszélyes helyzetekbe keveredett kamaszkorában. Hella elmesélte, hogyan hazudott otthon osztálykirándulást, hogy ellóghasson barátnőjével két napra Pécsre. Mivel elfogyott a pénzük, felnőtt segítségét kellett kérniük, aki értesítette a szülőket.

– Annyira kétségbe volt esve, hogy meg sem kellett szidnom – mondja Mara. – Egyébként sem vagyok híve a büntetésnek, mert tudom, hogy mindig nekik rosszabb. Az elfogadóan, szeretetben nevelt gyerek tele van belső bizonytalansággal, lelkiismeret-furdalással, ha rossz fát tesz a tűzre. Ha ezt még ki is fejezte – például, ha azzal kezdte valamelyik gazsága beismerését: tudom, hogy haragszol… –, azzal nagyjából le is tudott venni a lábamról. Hella is, Nóri is mindent elmondhatott nekem, bár nem volt mindig jó mindent végighallgatni. Én viszont nem mondtam ki mindent, amit gondoltam, mert tudom, hogy a szavakkal mély sebeket lehet ütni. Egyet bánok ma is: Hellát végül eltiltottam attól a barátnőjétől, akivel ellógtak otthonról. Ezt senkinek nem tanácsolnám. Hella maga is tudta, hogy zűrös teremtés az a lány, így viszont csak fölértékelődött a szemében egy időre, és ezzel sok keserves percet szereztünk egymásnak. Nórinak már könnyebb dolga volt, kitaposott úton járt.

Mara a Bajza utcai Általános Iskola igazgatóhelyettese, történelmet és magyart tanít felső tagozatos gyerekeknek, így a kamaszokkal való küzdelem – miután a saját lányai felnőttek – foglalkozásbeli kötelesség is. Mindig törekszik arra, hogy úgynevezett fejlesztő osztályt is kapjon, ahol ízelítőt kaphat az ember a VI. kerület változatos szociológiai összetételéből. Mara szerint általában a hatodik osztályosok jelentik a legnagyobb kihívást, ez az a korosztály, amelyiknek a figyelméért nagyon meg kell küzdeni. Szerinte a némaság az a jel, amelyre a leginkább oda kell figyelni. Amíg egy serdülő szidja a világot, nincs baj. Amikor már rossz véleménye sincs róla, az fölér egy segélykiáltással.

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem kényszeríthet senki semmire

Az említett fantáziajáték résztvevőivel elbeszélgettünk arról, hogyan viszonyulnak hozzájuk a felnőttek, és hogyan látják magukat és a világot ők. Íme egy kis montázs a kétórás beszélgetésből:

Nők Lapja: Jobb volt kicsinek lenni?

TD. (fiú): Igen, mert nem volt ennyi feladatom. Most viszont szabadabb vagyok, több dolgot megengednek.

S D.: …és többet is bizonyíthatunk.

Zs. D.: Irigylem az öcsémet. Neki csak játszania kell.

NL: Miért szidnak a legtöbbször a szüleid?

W. A.: Hogy önző vagyok, és sokba kerülök.

Zs. D.: Hogy szemtelen vagyok, és mindig az enyém az utolsó szó.

NL.: Tényleg szemtelenek vagytok?

T. D. (fiú): Sokszor igen.

NL: Elismered néha, hogy nem volt igazad? Bánod a viselkedésedet?

T. D. (fiú): A viselkedésemet igen.

NL: Odafigyelnek rád a szüleid?

Zs. D.: Nagyon. Jobban, mint korábban.

NL.: Mi az, amivel az idegeidre mennek?

Cs. L.: Folyton a felvételivel nyaggatnak. Azt mondták, hogy ebben a félévben csak tanulás legyen, nem mehetek sehová.

NL: Kinek mondod el, ha bajod van?

H. Á.: Senkinek. Esetleg a vidéki haverjaimnak.

B. N.: A mostohaapámmal mindent meg lehet beszélni. Még azt is, ha verekedtem.

T. D. (fiú): Volt egy dolog, amit sokáig nem mondtam el otthon. Aztán elmondtam az anyukámnak, és akkor nagyon jó érzés volt.

NL.: Mitől félsz a legjobban?

S. D.: A nyelvtan dolgozattól.

Z. B.: A D. biztos attól, hogy ellopják a gizda Nokiáját.

T. D. (fiú): …hát igen. Egyszer a metróban utánam jöttek, és el akarták venni. De a Lehel térnél leszálltam, és akkor megdöntöttem az egyéni sprint csúcsomat százon.

Cs. L.: Tavaly, amikor Amerikában voltam, attól féltem, hogy meghal a hörcsögöm itthon, mielőtt hazaérnék. Meg is halt, épp néhány órával az érkezésem előtt.

T. D. (lány): Egyszer az unokatestvéremmel a trolimegállónál üldögéltünk. Odajött hozzánk egy nőnek öltözött férfi. Kiabáltunk, akkor elment, de utána még többször visszajött. Attól nagyon féltem.

NL: Mi a legfontosabb az életben?

H. Á.: Hogy boldogok legyünk.

NL.: Mi kell a boldogsághoz?

K. L.: Jó munka, megbecsülés.

B. N.: Család.

NL: Milyen legyen a feleséged?

B. N.: Főzzön, mosson, takarítson, legyen megértő.

Z. B.: Legyen kedves, türelmes és jó humorú.

NL: Mikor lesz családod?

B. D.: Huszonnyolc-harminc éves koromban.

NL: Szinte mindannyian vezető beosztásban szeretnétek dolgozni felnőttként. Miért jó főnöknek lenni?

H. Á.: Én mondom meg, mennyit fizetek az embereimnek. Akárcsak a bátyám. Ő jó főnök, elviszi őket a plázába, és vesz nekik cipőt. Az nem igaz, hogy mi pénzt el tud költeni.

NL: Vonz benneteket, ami tilos?

Zs. D.: Élvezem, ha fölmegy az adrenalinszintem, és izzad a tenyerem.

NL: Kipróbálnátok a kábítószert?

T. D.: Ha szeretném kipróbálni, megteszem. De rákényszeríteni nem fog senki semmire, az biztos.

(Néhány hét múlva folytatjuk kamaszokról szóló összeállításunkat. Elolvashatják, milyen jelei vannak, ha bajban van a serdülő, és hol, milyen segítséget kaphat.)