Szülés után, színpadon – II. rész

– Igen, igen… de, hogy is mondjam? Más, ha egy vagány fiatal csaj mondja, aki még előtte áll mindennek, más, ha egy rezignált, vén spiné, mert ő meg utána, de maga egy szépséges, vonzereje teljében levő kétgyerekes családanya… Így nem furcsa?

– Persze, hogy furcsa! Az életben minden ami érdekes, szokatlan, az furcsa. De mit csináljak? Én ezt szeretem… Nem a rendezettet, a megszokottat… Én boldog vagyok a két gyerekkel, betegesen imádom őket, de hogy vannak, az nem jelentheti azt, hogy lezárultak azok az életemben, amelyek még nagyon fontosak, érdekesek, csábítóak, izgalmasak.

– Engem kifejezetten meglepett, hogy két hónappal a kicsi születése után már színpadon volt.

– Sőt közvetlenül a születése előtt is még játszottam. Fantasztikus élmény volt a Hair-ben áldott állapotban az áldott állapotban levő kislányt eljátszani! Remélem, fogom majd ezután is, de az már nem lesz ugyanaz… Jó, most így kicsit kacifántosabb az életem, óvodába vinni Pankát, aztán leutazni Fehérvárra próbára…

– Mit próbál?

– A Diótörő című musicalben én vagyok a Denevérkirálynő. Kezdetben Pannával nehéz volt elfogadtatni, hogy az anyukája egy gonosz perszónát játszik, de megígértem neki, hogy a tapstól kezdve már megint jó leszek. Tehát próba után sietek vissza Pannáért, közben szoptatom és babusgatom Balázskát, van is egy külön, számára berendezett öltöző a színházban.

– Jó, de nem mondhatja a nagyáriánál, hogy bocs’, folyt. köv., nekem mennem kell szoptatni…

– Ezt valóban nem mondhatom, ezért előadás idejére mindig lefejem a tejet, és akkor azt úgy szopikázza a drágám.

– És lehet ezt így bírni energiával?

– Nekem a gyerek is energiát ad, a játék is, a család is, meg minden más, amit csinálok. Sok elmegy persze a sok rohangálásban, de több jön vissza. Pontosan én sem értem, hogy hogyan, de valahogy így működök. Ez az én életem, és hogy ezt élhetem, az adja a szabadságot.

– Nekem mindig imponált a maga féktelen szabadságigénye, és az a tisztaság, ahogyan ezt el is vállalta. Emlékszem, amikor még hamvas, ifjú színésznőként hetente új fiúval jelent meg…

– …és mutattam be, mint a szerelmemet. Igen, és mindig igazat is mondtam, mert folyamatosan szerelmes voltam, csak éppen mindig más fiúba. És mivel zsigerileg monogám vagyok, nem tudnék megcsalni senkit, pláne utána alakoskodni, hazudozni, ezért sűrűn kellett váltogatni partnereimet… míg aztán nem találtam valakit, akire hét hosszú éven keresztül én várhattam. Sőt, már másfél éves volt Panna, amikor összeházasodtunk /Szurdi/ Miklóssal…

– Ezt nem mondja komolyan?

– De. Pankával kérette meg a kezemet. Mindig álmodoztam egy gyönyörű nagy esküvőről: szép ruháról, virágokról, meg ilyesmikről. Gondoltam, miért maradjon ez ki az életemből? Gyorsan igent mondtam. Hát így lett feleség belőlem.

– Maga mindig ilyen vidám, optimista? És, ha jön valami gond, vagy szomorúság?

– Igyekszem úgy tenni, hogy ne jöjjön.

– Tudja maga is, hogy ez sajnos nem mentesít.

– Tudom… persze… Tizenvalahány éves voltam még, amikor szakadó esőben szakítottam az éppen akkori szerelmemmel. Valamivel megbántott, én pedig, mint afféle karakán, tűzrőlpattant kislány, kiugrottam a kocsiból, rávágtam az ajtót, és elindultam a viharral mit sem törődve. Mentem, dacolva a fergeteggel, és vártam, hogy majd utánam rohan a fiú, térdre veti magát, bocsánatomért könyörög, aztán felkap, és úgy visz vissza az autóba. De nem ez történt. Illetve nem történt semmi sem. Nem jött utánam. Én pedig csak mentem, mentem, mentem, ömlött az eső, csapkodott a szél, folytak a könnyeim. Zúgó vihar odakint, zúgó vihar idebent – van ennél banálisabb, giccsesebb dolog a világon? Hát nincs! Éppen meghasadni készült a szívem, amikor erre rádöbbentem. És elszégyelltem magamat. Ezt azért mégsem! Esőben szenvelegni irtóra triviális. És elhatároztam, hogy én juszt is vidám leszek! Jót derültem magamon, hogy miként lehetek ennyire nyüzüge, és ettől már jobb kedvem is lett. Ennyi. Azóta is így működöm. Rossz időben azért vagyok vidám, mert ciki dolog, amikor minden borongós, akkor nekem is szomorkodni, jó időben pedig azért, mert ha ragyog a nap, csiripelnek a madarak, virágoznak a fák, akkor én minek búslakodjak?

Miközben meséli, észreveszem, hogy Panna huncut mosollyal a krémtorta maradék részét a nadrágomra kente. Barbara arcán némi ijedség fut át, és szabadkozik. Én pedig könnyeden mosolygok.
Csak jön egy jó kis zuhé, hogy lemossa a foltot…