Szülés után, színpadon – Xantus Barbara

Megismerkedik az összes vendéggel, az összes alkalmazottal, a pultos lánytól a felszolgálón át a vécés néniig, rendel valamit nekünk, több valamit magának, kicsit átigazítja a berendezést, székeket, asztalokat, hamutartókat, kifaggat bennünket, hogy mi a csudának is vagyunk mi itt, majd miután kioperált minden szem mazsolát az orosz krémtortából, öt esztendejének összes méltóságával és komolyságával nekikezd enni. Gyorsan kihasználom a lehetőséget, el is hadarom:

– És hol van most a másik?

– Elrohantam vele anyukámhoz. Gondoltam, inkább nem hozom most magammal, mert akkor nem tudnánk nyugodtan beszélgetni.

Bangggggggg! Ebben a pillanatban zúdul le a földre és törik ezer darabra a gyümölcslével teli pohár. A felszolgálók, akik máskor szúrós szemmel néznek, ha csak picit is morzsálok, most mosolyogva sereglenek körénk: ugyan, dehogy, semmi baj nem történt, és már söpörnek, törölnek, hozzák az újabb pohár üdítőt. Barbara pedig hozzá is fűzi:

– Mindezek tudatában, lehet, hogy nem zavart volna annyira, ha itt van Balázs is?

– Mondja Barbika, mikor is lehetett magával utoljára nyugodtan beszélni?

– Elég régen lehetett… Igen, egy kicsit zűrös, hajszolt az életem, de én ezt valahogy mindig élvezem. Néha, amikor már túl sok minden összejön, akkor magamba, vagy esetenként másba roskadok, és keményen elhatározom, hogy mostantól aztán tényleg kézbe veszem a sorsom irányítását!

– Fontos?

– Csudát! Meg aztán egyébként is mindig rájövök, hogy úgyis a sorsom irányít engem, és ez még mindig a szerencsésebb leosztás… Most kicsit álmos is vagyok. Éjjel jöttem haza Pécsről. Előadás volt.

– A Vagina-monológ?

– Igen. Látta?

– Dehogy! Túlzottan gátlásos vagyok hozzá…

– Éppen azért kéne. Ezek rossz, felesleges görcsök, értelmetlen tabuk. Hogy szégyellnivalónak érezzük a legtermészetesebb élettani folyamatainkat, legbelső vágyainkat, törekvéseinket, indítékainkat, biológiai felépítésünket, lelki berendezésünket. Kizárunk egy részt életünk teljességéből, csak azért, mert erről, azt gondoljuk, nem illik beszélni.

– De szerintem tényleg vannak olyan dolgok, amiről nem illik, nem kell beszélni…

– Szerintem, meg lehet bármiről, csak nem mindegy, hogy mikor, milyen formában. Ezek a monológok gyönyörűen megírt, megrázó, megindító, igaz drámák. Tragédiák, komédiák, segélykiáltások, himnuszok. Nagyon fontos dolgok. Fontos, hogy kimondjuk azokat a problémákat a nőiséggel, a testiséggel, a szexualitással kapcsolatban, amelyek hatnak, foglalkoztatnak, amelyek úgyis részei életünknek. Fontos, hogy ezekkel a problémákkal, legalább egy előadás erejéig szembesüljünk. És fontos, hogy eltűnődjünk olyanokon, amivel addig nem is foglalkoztunk, látszólag nem érdekelt, vagy tudni véltünk, és nem biztos, hogy jól tudtuk.

– Szereti?

– Persze. Minden előadás izgalmas, felvillanyozó. Roppant érdekes minden alkalommal a közönség reagálása. Kezdetben mindenki másként ül a nézőtéren. Ki nyitottan, ki meghökkenésre várva, ki kíváncsian, ki elutasítóan, ki félve, és fantasztikus érzés a jó előadások végén, hogy ebből a sokféléből egy nagy közös élmény lesz. Nemiségünk lényegének elfogadása. Lehet, hogy van, akinek nem tetszik a darab vagy az előadás, van, aki elutasítja, de akkor is történik vele valami olyasmi, ami miatt picit mássá válik, mint volt előtte.

Szülés után, színpadon – Xantus Barbara II. rész >>