Véletlenek pedig nincsenek!

Van-e jellemzőbb emberi mozdulat annál, mint hátrabicsaklott fejjel kémlelni a felhőket: kutatni árulkodó jel, égi arcmás után? Választ keresni a földi gondokra a magasabb szférákban. Hajszolni a bizonyosságot, hogy létezik magasabbrendű értelem, és hogy nincs véletlen – nem történhet meg bármi velünk, csak amit megérdemeltünk, vagy aminek ideje van.

Amikor két és fél évvel ezelőtt terrortámadás érte a New York-i World Trade Centert, szinte azonnal szárnyra kaptak a mendemondák arról, miként jövendölte meg Nostradamus a tragédiát több mint négyszáz évvel korábban. A “versek” elkövetésében – utóbb bebizonyosodott – szegény Nostradamus ártatlan volt, s vagy az évszámok, vagy a mellékes körülmények nem stimmeltek, az internetet mégis hónapokig elárasztották a botcsinálta jelolvasók jövendölései. A számmisztika vagy a betűmágia módszereivel sokan döbbenetes koincidenciákat, azaz véletlen egybeeséseket találtak a tragédia különböző körülményeit egybevetve. Mások a megcsonkolt ikertorony fölött gomolygó porfelhőben a sátán képmását, valamivel távolabb ufót véltek látni.

A szkeptikus természetűek kevéssé fogékonyak az ilyen “simulacrumra” (hasonlóságkeresésre), hülyeségnek bélyegeznek minden megmagyarázhatatlant, illetve ezek hátterében “rejtett paraméterekre” (még föl nem fedezett racionális összefüggésekre) gyanakodnak. A misztikumra érzékenyebbek viszont hisznek benne, hogy a világ tele van jelekkel, sorsunkat megmutatják a csillagok, a tenyerünk vagy a kártyalapok. Továbbá, hogy választásainkhoz lépten-nyomon segítséget, igazodási pontokat találhatunk magunk körül, ha figyelünk a különös, véletlennek látszó egybeesésekre.


Lánykeresés térképpel

Az irodalomban fontos műalkotás-szervező elem a véletlen: ha Rómeót Mantovában éri Lőrinc barát követe, még tán ma is boldog szerelemben él Júliájával. Az általam legkedveltebb Cortazar-novella, az Egy zsebben talált kézirat pedig egy fiúról szól, aki a szerelmet keresi, méghozzá előre megkonstruált “térkép” alapján. Fölszáll a metróra, és igyekszik elfogni a tekinteteket az ablak visszatükröződéseiben. A játékszabály a következő: ha sikerül elcsípnie egy azonnal el nem rebbenő tekintetet és egy kósza mosolyt, követheti a lányt, de nem akármerre, csak az előre meghatározott “térkép” útvonalán. Rengeteg csalódás után egyszer végre egybeesett a kiszemelt lány valamennyi útvonalválasztása az övével, egészen a legutolsó kereszteződésig. Ott aztán – nem bírván a csalódás terhét –, megszegte a szabályt: a lány után ment, nem pedig az ellenkező irányban, a saját útján. S amikor a szerelem kibontakozásának lelki gátja lett a hajdani “törvényszegés”, elmondta a lánynak a játék szabályait, és közösen úgy döntöttek, végigcsinálják még egyszer, ezúttal szabályosan. Két hétig keresték egymást Párizs labirintusszerű metróvonalain, mire szembetalálkoztak. Mindketten csak az előre elhatározott útvonalon haladhattak… A folytatást olvassátok el a Nagyítás című kötetben!

Nem ilyen kétségbeesett következetességgel, de nap mint nap játszunk magunk is hasonló játékokat: néha babonáktól, balsejtelmektől hagyjuk magunkat sodortatni, máskor szigorú szabálykövetőkké válunk, és lesütjük szemünket a váratlan kihívások előtt. Olyan nincsen, hogy valahogyan ne lenne, hisszük micimackói egyszerűséggel. De nem mondjuk, mert az együgyű mackónál bölcsebbnek szeretnénk tudni magunkat. Pedig amikor útmutatásszerű véletlen egybeesésről, telepátiáról, égi jeladásról lelkendezünk, valahányszor kellemes meglepetés ér minket, a lelkünk mélyén a micimackói vágy munkál: kell, hogy legyen valamiféle rendszer, magasabb értelem a világ működésében! Mert ha a véletlen, vagy egy általunk meg nem ismerhető rendszer a végső szervező elv, akkor reménytelenül elveszettnek érezzük magunkat. Ezért egészen más a helyzet, ha a tragédiákat például valaki négyszáz éve előre látta, s azok valahonnan kiolvashatóak: minden “tervszerűen” történt, nyilván valami felsőbb értelmes akaratnak megfelelően. Ez a magyarázat már rendet visz a káoszba, és ettől megnyugtató.