A világ jobban érdekel, mint magam – II. rész

– Nem figyelem magamat annyira, hogy tudjak ezekre a kérdésekre válaszolni. Annyira nem vagyok fontos magamnak. Engem a világ sokkal jobban érdekel, mint magam.

– Mi az, hogy a világ? Mert azért az, valljuk meg, bazi nagy…

– A világnak az a része, amit én kiválasztanék magamnak. Ráadásul elég változékony, hogy mi érdekel.

– Érdekes, amit mondasz, mert úgy vettem észre, hogy a mi generációnk egyre inkább magába fordul.

– Én meg fordítva vagyok. Engem egyre jobban érdekel, hogy mit csinálnak mások, és egyre jobban dob fel mások tehetsége…

– Amikor figyeltelek a Megasztár zsűrijében…

– …elsősorban nem erre gondoltam, de ez is…

– Engem valóban az kapott meg, mennyire tudsz te lelkesedni mások tehetségéért.

– De ugyanígy tudok lelkesedni egy sportolóért, egy szakácsért, és azért a pár emberért, akik tud magyarul írni, akik tud színházat csinálni. Ezek az emberek általában az érdekeltségi köreimtől távol esnek. Igen, akikért igazán nagyon lelkesedem, azokkal maximum köszönőviszonyban vagyok. Vagy még abban sem. Egy csomó színházi embernek vagyok lelkes híve, akivel még soha nem beszéltem, sok olyan színházi társulat van, amelyiket nagyra tartok, de még nem találkoztunk, számos festő, sportoló, szakács…

– Szeretnél velük találkozni?

– Az emberek nagy tévedése az a vágy, hogy meg kell érinteni a hírességeket. Ez hülyeség. Bennem ez soha nem volt, noha találkoztam rengeteg világhírű emberrel. Mindig rettenetesen zavarban is voltam, mert éreztem, hogy az ő számukra ez ugyanolyan lehet, mintha nekem kijelölnek egy bemutatkozást, mondjuk, egy híres pakisztáni cintányérossal. És akkor végig kellene hallgatnom, hogy az ő városában ő a legjobb cintányéros, ami nyilván igaz, csak engem nem érdekel. Engem is cibáltak oda Stinghez, hogy fogjunk kezet, jaj de jó, csak tudom, hogy őt én éppen így nem érdekeltem. Tehát én nem szeretnék rátolakodni senkire, már csak azért sem, mert elképzelhetőnek tartom, hogy kiábrándulnék belőle.

– Van, akinek a személye is fontos. Te is ilyen vagy. Van a lényedben valami humánum, megértés, szelídség…

– Örülök, ha így érzed, mert én meglehetősen kimutatom az érzéseimet, és meglehetősen ügyetlen vagyok ezek palástolásában. Tehát nem igazán vagyok alkalmas arra, amire most a legjobban szükség van, hogy jóba kell lenni a médiával vagy a hatalommal. Ha valakit nem szeretek, nem tudok úgy csinálni, mintha szeretném.

– Ugyanakkor te az az ember vagy, akinek szeretnek a közelébe kerülni emberek…

– Ez nem kérdés. Erre nem tudok válaszolni.

– Nem is kérdezni akartalak, csupán közölni, hogy engem mindig a guta kerülgetett, amikor a csajokról kiderült, hogy abban a reményben haverkodnak velem, hogy be tudlak mutatni Téged. Egy generációnak voltál az ideálja.

– Ez a generáció nagyon kicsire sikerült, de nem is baj…

– Én nagyon egyszerű családból származom. A Klauzál tér környékén nevelkedtem, és igen hamar megtanultam különbséget tenni a gőg és a méltóság között. A hiúságot alapvetően butaságnak tartom.

– Örülök, hogy szóba hoztad a méltóságot. A Megasztártól éppen úgy fanyalogtam, mint mindenféle tévék mindenféle ócska gagyiságától, és éppen attól, mert néhányan méltóságot adtatok neki, lett befogadható és emberarcú…

– Én erről úgy gondolkodom, hogy a legnagyobb emberi baj a világnak ezen táján, hogy összekeveredik a két dolog. A gőg az elutasítás, a méltóságban benne van a másik iránti tisztelet. Igenis komolyan gondolom azt, hogy csak akkor adhatom meg a másiknak a tiszteletet, ha én is csináltam valamit. Ezt hívom szakmai méltóságnak. Hogy amit tettem, az nem azért fontos, mert nekem fontos, hanem abban benne van a szakmám, a közönség, tehát a hallgatóim és a többi szakmabeli iránti tisztelet.

– A zsűri elnökeként nem féltél a felelősségtől?

– Úgy gondoltam, hogy ha mondom a magamét, akkor megteszem a legtöbbet, amit tudok…

– Csak éppen szavaid emberi életeket, sorsokat befolyásolhattak.

– De ezek az emberek ezt vállalták. Vállalták a zsűri előtti megméretést, és akár joguk lett volna visszalépni. Úgy gondolom, hogy kölcsönös a felelősség. Nemcsak én vagyok a felelős, hogy én milyen véleményt mondok, hanem ő is felelős azért, hogy hogyan énekel.

– Volt olyan döntésed, amelyiket megbántad? Amelyiket visszavonnád, kiegészítenéd?

– Nem. Azt hiszem, nem. Nem szoktam rágódni a múlton, ahogyan nem érdekel a jövő sem. Csak a ma érdekel. Hogy ma mit szólnak ahhoz, amit csinálok, eljut-e az emberekhez, hogy értik-e, vagy hogy tudok-e valamilyen húrokat megpengetni a sajátjaimon kívül.

– Mit jelent számodra a boldogság?

– Képességet. Van, aki képes arra, hogy boldog legyen, más meg nem.

– Te képes vagy rá?

– Hát… gyakorolom. Próbálom fejleszteni ezt a képességemet.

– Tudod úgy élvezni az életet, mint régen?

– Sokkal jobban. Sokkal vagányabb vagyok. Nagyobb lett a pofám.

– Te mindig öntörvényű voltál.

– Nem. Különösen, mint LGT-zenekarvezető, figyelembe kellett venni a másik három kollegám érdekeit. Ma független vagyok.

– Lehet az az ember független, akinek vannak szerettei, barátai, elkötelezettségei?

– A függetlenségem nem azt jelenti, hogy ne lennének érzelmi kötődéseim, hanem, hogy azt csinálom, amit akarok, vállalom a felelősséget azért, amit akarok csinálni, és kész.

Hát igen. Nekem viszont még össze kell hoznom egy cikket ebből a beszélgetésből…