Nem félek a távházasságtól – II. rész

– Ön képes volna ezt megtenni? Életet feladni egy szerelemért?

– Bármikor. Egyszer már megtettem, amikor a szerelmem után kimentem Amerikába, és ott éltem három hónapot.

– Aztán…

– Nem találtam kint magam számára értelmes tevékenységet. Fölöslegesnek éreztem magam, és ez aláásta a szerelmet is. Látja, milyen érdekes, azon az estén, vacsora közben éppen erről beszélgettünk Mócival. Hogy neki még van egy éve az egyetemből, neki még mindig fontos a vízilabda is, tehát ő csak egy év múlva jönne utánam Brüsszelbe, de fontos, hogy találjunk kint olyan munkát, amelyik megfelel az ő képességeinek, ambícióinak.

– Éppen tegnap este láttam együtt önöket, és jó volt nézni, mennyire kötődnek egymáshoz, mennyire szeretik egymást. Hogy is mondjam…?

– Nem félünk-e a távházasságtól? Hogy ezáltal valami megromolhat?

– Volt már rá példa. Esetleg szemben fog lakni önnel Juan, a tüzes nicaraguai forradalmár, vagy André, az álmodozó párizsi festő…

– … vagy Jeremy Irons, a jó nevű angol színművész… Erről is beszéltünk. Nem vagyunk már tizenéves tacskók, mentünk már keresztül mindketten egy s máson, és tudjuk, hogy ami most megvan nekünk, mekkora kincs. A szerelem, a szeretet, a bizalom, a megértés, az együvé tartozás, hogy tudunk veszekedni, röhögni, játszani, egymáshoz bújni. Lehet, hogy fog lakni fölöttem egy Juan, mellettem André, szemben Jeremy. Az is lehet, hogy meg fogom nézni őket, amikor viszem le a szemetet, mert miért is ne, de azt tudom, hogy legföljebb ennyi lehet. Erre a kincsre, ami nekünk van, vigyázni kell. És, amióta együtt vagyunk, nem is érdekel más.

– Tudja már, hol fog lakni?

– Nem. Csak annyit, hogy ahol Nagy Krisztina lakott mostanáig.

– Tehát meg fog érkezni a repülőtérre, és odaadja a címet a taxisofőrnek, mint valami francia filmben?

– Pontosan. Aztán majd megkeresem, hol van a legközelebbi presszó, virágbolt, élelmiszerüzlet a környéken. Nagyon izgalmas kaland lesz. Meg végigjárni az összes kinti hivatalt, szervezetet, intézményt: bemutatkozni, elfogadtatni magam, kapcsolatokat kiépíteni, hogy segítsék majd a munkámat.

– Nem lesz szokatlan? Itthon megszokhatta, hogy maga a D. Tóth Krisztina, a híres tévés.

– Remélem, nem veszi nagyképűségnek, de ebbe is bele lehet fáradni. Alig több mint egy évtizede annak, hogy egy táskával megérkeztem Kaposvárról Pestre, és elkezdtem egy merőben új életet. A szülői ház védelme után egyedül, szinte senkit sem ismerve. Visszagondolva szinte megdöbbenek, hogy mi minden történt velem ez idő alatt! Talán több is, mint amennyit képes vagyok feldolgozni. Éppen ezért is szeretnék ebből kicsit kikerülni. Csendben, önmagam életét élni, önmagam lenni. Nem az ismert tévés, hanem az a lelkes, rámenős, energikus, budapesti lány, aki mindennek utánamegy, aki nyitott szemmel jár, aki ott lábatlankodik a legkülönfélébb helyeken, hogy utána kipirult arccal jelentkezhessen be adásba.

– Nem fél a magánytól? Hogy hazamegy, sötét a lakás, nincs kihez odabújni?

– A férjem élsportoló. Sokat van edzőtáborban, utazik túrákra. Volt alkalmam tehát megszokni. De egyébként is bírom, ha tudom, hogy van kire várnom.

– Ha problémával találkozik, mire gondol? Ki tudna ebben segíteni, vagy miként tudnám én megoldani?

– Meglehetősen öntudatos és makacs csaj vagyok, máshoz csak a legvégső esetben fordulok. Képes vagyok egy üveg tetejének lecsavarásával órákig bíbelődni, és csak ha már minden ujjamon felszakadt a bőr, szólok a páromnak, hogy segítsen…

– Mit visz ki innen magával?

– Néhány kiló fényképet. Azt még nem tudom, milyen lesz az ágyam, a konyhám, az asztalom, de, hogy a lakásban mindenütt fényképek lesznek, az biztos.

– Pálfy mit szólt, amikor megtudta, hogy elmegy?

– Egyikünk sem könnyű ember, eltartott egy ideig, amíg összecsiszolódtunk a stúdióban. Azóta remek munkakapcsolat alakult ki közöttünk, tudjuk, hogy a másikra mindig számíthatunk. Ezzel együtt nem jellemző, hogy érzelgősek lennénk. Amikor először beszéltem neki a brüsszeli munkáról, gratulált, de nem volt semmi különös reakciója. Aztán eltelt néhány hét, és a minap, a Híradó legvégén, amikor a hangot már lekeverték, és pakoltunk össze, felém dörmögte, mintegy mellesleg, “tulajdonképpen kezdem sajnálni, hogy ezentúl nem te leszel!” Ezt tőle megható volt hallanom.

•
Körülöttünk szedelőzködnek. Lassan itt a záróra. Fura árnyék közeledik, de reményeim hamar szertefoszlanak. Nem valami felkérés jön, csak a fizetőpincér.