Nem mondom meg a tutit! – II. rész

Így kezdődött…

– Az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban végeztem – avat be Dani arra a kérdésre, hol nevelik a költőpalántákat. – Az eleve olyan hely, ahol már az elején az a fontos, hogy kreatív, nyitott gyerekeket vegyenek fel. A tanárok is jó fejek voltak. Főleg a magyartanárom, aki, ha rossz volt a vers, keményen kritizált.

Kevesen tudják, hogy a családban nem is Dani volt az első költő, hanem a testvére.

– Először a nővérem írt verseket, még általános iskolában. Én meg irigykedtem, hogy milyen sikeres, úgyhogy féltékenységből kezdtem el írni. A nővérem aztán felhagyott az egésszel, mert nagyon hamar beleesett abba a csapdába, hogy hirtelen az iskola házi költője lett. Feladatverseket kellett írnia az osztálytársakról, költenie kellett az iskolanapra, úgyhogy jól megutálta, és abba is hagyta, bár most újra ír, és a mesekönyvemet is ő illusztrálta.

– A szülők nem rettentek meg, amikor kiderült rólad, hogy nem leszel topmenedzser?

– Anyukám szomorú volt, mert a bankári pályát képzelte el a számomra, mivel általánosban jó voltam matekból. Bízott benne, hogy valami jól kereső polgári foglalkozást választok, de már beletörődött, hogy nem lesz belőlem rendes ember.

– Az AKG után jött az ELTE.

– Még most is odajárok, immár hét éve, mert többször is halasztottam. Nagyjából utána is azt fogom csinálni, amit eddig, mert a tanári pálya nem nekem való: írok, műfordítok. Utóbbiból még el is lehet tengődni valahogy. Eddig úgy tíz színdarabot fordítottam angolból, és amíg játsszák a darabot, minden hónapban kapom a jogdíjat.

Akciófilm és hétköznapok

– A mai napig csodálkozom rajta – de azért kezdem megszokni –, hogy ezzel a címzéssel kapok levelet: “Varró Dániel, költő-műfordító”. Ez azért vicces dolog. Meg komoly is, ugyanakkor. Leginkább a gyerekek csodálkoznak rá: hogy lehet, hogy valaki költő, és közben élő ember. Sőt, fiatal.

– Ha felismernek?

– Akkor zavarba jövök, és vigyorgok. De azt nehezen viselem, hogy azt hiszik, a költő mindenhez hozzá tud szólni, mert okos ember… Nem örülök neki, amikor azt akarják, hogy nyilvánítsak véleményt 1956-ról vagy az EU-ról. Nem tudom mindenről megmondani a tutit. Nem is akarom.

Dani szerint a hétköznapjai olyanok, mint bárki másé.

– Reggel tudok dolgozni: korán kelek, iszom egy kávét, és odaülök a számítógép elé. Amíg megy a költés, addig nyomom. Ha lazítani akarok, focizom vagy fallabdázom. Az vicces, amikor az öltözőben mindenki a milliós bizniszekről beszél, én meg lapítok – mégsem jöhetek elő egy veretes szonettel! Aztán sokat járok moziba. Sokkal gyakrabban nézek hollywoodi akciófilmet meg romantikus vígjátékot, mint művészfilmeket. Jobban pihentetnek. És a multiplex mozikat bírom, ahol elfér az ember lába, és van pattogatott kukorica meg kóla. Egyre kevésbé szívesen ülök be olyan helyre, ahol nincs ilyesmi. És, bizony, külföldi tévésorozatokat is nézek.

– Mennyire zavar az idő múlása? Sokat foglalkozol vele a verseidben.

– Ezt nem szokták észrevenni, de valóban foglalkoztat az elmúlás. Egy barátommal már a gimnáziumban sokat sopánkodtunk azon, hogy múlik a fiatalságunk. Néha hülyének néznek, de tényleg azt érzem, hogy gyorsan megy el az élet.

– A város is fontos számodra.

– Valóban, városi költőnek gondolom magam, de ez egyszerűen azért van, mert mindig is itt laktam. Sajnos, fogalmam sincs, mi a különbség a pacsirta és a fülemüle éneke között. Viszont a villamos csilingelése! Az igen! Azt mindig hallom. Van olyan versem is, amelyik a Burger Kingben játszódik, ahol kiborul az epershake – tulajdonképpen a szerelem szimbóluma.

A múzsa és a csókja

– Múzsád?

– Köszönöm kérdésed, momentán nincsen.

– Úgy hallottam, egy csodálatosan szép marketinges hölgy kegyeit élvezed.

– Ő már nincs meg. Viszonylag friss a szakítás… Majd csak lesz másik.

– Van egy típus, akire buksz, vagy össze vagy zavarodva e téren?

– Nagyon nincs zsánerem. Szerelmes típus vagyok, és, sajnos, nagyon kevés olyan lánnyal találkozom, aki ne tetszene.

– Nem vagyunk mi rokonok? Egyébként, a költészetben mi segít jobban: a szerelmi hevület vagy a fájó vég?

– A magyartanárom azt mondta, lehetőleg legyek mindig reménytelenül szerelmes, mert csak úgy lehet jó verseket írni. De nálam ez nem működik. Ha minden rendben, és azt érzem, hogy én vagyok a “világ ura”, akkor jönnek a versek is. Ma már ez változóban van, de lehet, azért, mert öregszem.

– A kapcsolat mely szakaszában szoktál verset írni egy nőhöz?

– Az elején mindig. A költészet az udvarlás nagyon jó eszköze; szokták is szeretni a lányok, mindenkinek tudom ajánlani. Csak nem szabad túl bonyolult dolgot írni. Egyszer írtam egy verset, amikor az imádatom tárgyát a magyar labdarúgó-válogatott mérkőzéseihez hasonlítottam, magamat meg egy olyan szurkolóhoz, aki beáll a B-középbe tombolni, pedig tudja, hogy kikap a csapat – a lány egyáltalán nem értette, hogy mi van. Olyan is előfordult, hogy – mivel lassan írok – mire befejeztem a verset, vége is lett a kapcsolatnak. De ez nem is mindig baj, mert amikor mélyebbre ások, és egy lányról kiderül a versben, hogy csiklandós a lába szára, vagy reggel kiugrik az ágyból, és szalad pisilni – azt már nem szeretik. Ezért akkor jó szerelmes verset írni, amikor már nincs, akit bántana.

Randi

Kimondok minden mondhatót
(a fecsegésben annyi báj van),
de bár csak arra volna mód,
hogy mibenlétem konstatáljam.

Meg a te mibenlétedet.
A csíkos kabátot, a kesztyűt,
a szipli-szeplős részeket
a soha-már-be-nem-rekesztjük

röhincsélések tetején
(hogy nem potyog nyakadra egy sem?)
vagy azt, hogy ez a te meg én
végsősoron mit is jelentsen.

Hogy a sok pusziból mi lett.
Hogy van-e közös mibenlétünk.
Hogy véletlenül vagy direkt
van az, hogy egy ütemre lépünk.

Hogy akkor ez most szerelem
(tudod, a soha-el-nem-válunk
én-csak-veled-te-csak-velem)
vagy egyszerűen csak úgy járunk?