Lázban, hideg izzásban

Valamilyen menüt kér, kávét és fagylaltot. Egy kislány siet ki hozzá a konyhából, és aláírást kér. Kati kicsit elpirul. Felmegyünk az emeletre, találunk egy félreeső asztalt a sarokban. Pakolgat szét a tálcáról. Rövid, ujjatlan nyári ruha van rajta.

Ha szép lány társaságában vagyok, mindig úrrá lesz rajtam valami infantilis szemérem. Nem merek végignézni rajtuk, mert félek, hogy azt hiszik, őket nézem, holott – tényleg. Miért ne néznék egy gyönyörű lányt?! Ez logikus. De miért próbálom ezt titkolni? Ez teljes ökörség. Most is látszólag az ételeket szemrevételezem az asztalon, de közben felfelé kukkantok. Naná, hogy kiszúrja.

– Mi az? – kérdezi kicsit kihívóan. – Figyeled a karomat?

– Ugyan, dehogy! Miért gondolod? – tiltakozom zavartan, miközben süllyednék el, mint a Titanic. Persze, hogy azt nézem, csak nem szerettem volna, hogy észrevegye. Igen, meglep, hogy rövid idő alatt másodszor is így látom. Korábban ugyanis évekig nemigen mutatkozott így, fedetlen vállal, karokkal. Görcsösen hitte azt, hogy ez nem áll neki jól, hogy jobb, ha elfedi az izmait, hogy ciki, ha észreveszik, hogy milyen erős. Néhányszor még vitatkoztunk is ezen. Én állítottam, hogy lököttség, hogy igenis szép karjai vannak, hogy ezek az izmok kifejezetten formásak, nőiesek, hogy nyugodtan mutogathatná, ő állította, hogy én vagyok lökött, és engem kéne mutogatni – amiben végül is igaza van, csak nem függ össze a kettő. Éppen ezért örülök, hogy így látom, mert legalábbis úgy érzem, hogy egy fölös görcs talán oldódott benne, hogy szabadabb, függetlenebb, inkább képes vállalni önmagát, mint annak előtte. Kicsit zavart is, hogy miközben évek óta ő volt a kajakkirálynő, az első számú magyar sportolónő, kétségtelenül a legnagyobb, a kedvenc, mégis tele volt megfelelési kényszerrel, hogy mindig alkalmazkodni próbált, nem tudta magát értékén kezelni. Mondom neki áradó lelkesedéssel, ő viszont csak fanyarul mosolyog.

– Aztán időnként beszólnak az utcán, vagy átszólnak vezetés közben, hogy hú, milyen karom van!

– Milyen? Szép.

– Csudát. Csak erős.

– Zavar téged?

– Ha rosszízű megjegyzést tesznek, az igen. És ha nem kajakoznék, akkor nem szeretnék ilyen izmokat. Így viszont persze, hogy jó érzés tudni, hogy van honnan merítenem evezés közben. De hát az erő, az csak egy tényező…

– És a többi?

– Ó! Nagyon sok van!

– Például?

– Szorgalom, szívósság, technika, hogy az ember fejben is rendben legyen, és még mindehhez társuljon némi szerencse.

Kritikus pillanat. Csend feszül közénk. Kimondott egy nagyon kritikus szót, amely ott bujkál, lappang, villódzik, csúfondároskodik felettünk, közöttünk, alattunk, mellettünk, csak éppen úgy próbálunk csinálni, mintha nem is lenne, folytonosan kerülgetjük. Engedjem el most a fülem mellett? Vagy kérdezzek rá? Ebben a pillanatban elegáns úr jelenik meg az asztalnál, nyájas mosollyal az arcán, hatalmas könyvvel a kezében. Nem akar tolakodni, de megköszönné, ha Kati megtisztelné az éttermet, és írna bele néhány mondatot. “Ha gondolja, maga is aláírhatja” – fordul hozzám, de észrevehetően kevésbé nyájas a mosoly. Ő beleír valami lényéből fakadóan kedves dolgot, én beírok valami lényemből fakadó semmitmondót, az úr megköszöni, és mielőtt könyvestől távozna, még elmondja, hogy itt szinte valamennyiüknek Kati a kedvence, hogy mennyire szeretik, és szurkolnak érte. Látom, Katinál majdnem eltörik a mécses, ezért próbálok inkább évődni.

>> Itt következik a II. rész!