Betyárbecsület gyermek módra

A háttérben kötött fegyverszünetekről, különalkukról viszont nem mindig tudnak. A testvérversengés ugyanis bonyolult játszma: a leghevesebb őrjöngés tetőpontján is képes átfordulni sziklaszilárd véd- és dacszövetségbe, ha szülő bukkan föl a láthatáron fürkészni, igazságot osztani.

– Szegény István öcsémmel nem bántam valami finoman, valahányszor a szüleim a nyakamba sózták, hogy ügyeljek rá, amikor a barátnőimmel elvonulni készültem – emlékszik vissza Miszori Ildikó. – Sokszor lett volna alkalma törleszteni, beárulni engem, de sosem tette meg. Pedig az apám értett ahhoz, hogyan kell a lelkére hatni, ha meg akart tudni valamit – csendes erőszakkal a szülők iránti kötelességeire figyelmeztetve. Az öcsém lelke háborgott, de a szája zárva maradt. Egyszer, kamaszkorom egyik zűrzavaros évében éppen veszettül szerelmes voltam. Budán laktunk, a fiú meg Újpesten. Az öcsém, aki tájfutó volt, éppen edzeni készült. Kezébe nyomtam egy levelet, ami a szerelmemnek szólt, és megkértem, dobja be a postaládájába. Ekkor lépett be az apám, aki nagyon szerette volna tudni, miről pusmogunk. El tudom képzelni, miféle érzések tusakodtak Istvánban, de szótlanul állta az erkölcsi nyomást. Végül elment futni, és vitte a levelet. A gyerekeimnél ugyanezt a betyáros szolidaritást látom. Néhány éve a horvát tengerparton nyaraltunk, több család, nagy csapat gyerekkel. Egyik este elszabadultak a gyerekek: vízipisztollyal lőtték, aki csak elébük került, a háziak már nagyon megelégelték, szóltak, hogy intézkedjünk. Leszidtuk őket, és bementünk a házba. Egyszer csak megjelent a kisfiam, nem szólt egy szót sem, csak elkezdett keservesen sírni. Nagy nehezen kiderült, hogy a csapat odakinn csak nem hagyta abba a vízi háborút, ő maga nem tudta jobb belátásra bírni őket, árulkodni viszont nem akart. Mérhetetlen tanácstalanságában fakadt sírva olyan keservesen – így tudatta velünk, amit kötelességének érzett, de nem kellett árulóvá lennie: a becsületén nem esett folt.

Ilonka a barátnőm édesanyja. Amikor hétvégenként meglátogatjuk, ebéd után eldőlök a kanapén, majd szétdobálok magam körül úgy hetven magazint és hetilapot. Olvasgatni kezdek, aztán Ilonka belopózik a szobába, és csendben – hogy ne zavarjon – letesz egy kávét a mellettem levő székre, két cukorral, tejszínnel. Ha véletlenül, figyelmetlenségből lerúgom a csészét, azonnal hoz egy másikat. Ezek után ő is olvasni kezd, de tízpercenként a számba helyez némi aprósüteményt, gyümölcsdarabokat, fél grillcsirkét. Ilyen kispolgári idillben tengetjük az időt a késő őszi, hideg vasárnap délutánokon.
Ilonkát sok mindenre rá tudom venni – például, szerepelt már fotóalanyként a Nők Lapjában is. Ha viszont valamit kitalál, attól senki sem fogja eltántorítani; tökéletesen felesleges még csak próbálkozni is a dologgal. Egy alkalommal – már jó régen – az anyukám kivizsgálás miatt egy hétig kórházban feküdt. Ilonkával kitaláltuk, hogy közösen meglátogatjuk. Barátnőm édesanyja tehát felugrott hozzánk. Én még javában készülődtem, amikor elkezdett kicsomagolni némi pulykamellet meg prézlit.
– Szerinted mit vigyünk anyukádnak? – kérdezte, miközben szétnézett a konyhában, étolajat keresve.
– Ilonka, én most annyira nem érek rá, ráadásul anyukám szereti is a gyorséttermi kaját, úgyhogy útközben vegyünk neki egy sajtburger menüt.
– Én arra gondoltam, hogy rántanék egy kis pulykamellet. Szerinted jó lesz? – szedett elő három tojást a szatyorból.
– Persze, nagyon jó, de tényleg egyszerűbb lenne, ha beugranánk a gyorsétterembe.
– Hát, igen – mondta Ilonka, és csörömpölni kezdett néhány jénaival.
Közben nekiálltam borotválkozni, zuhanyozni, fogat mosni, és amikor kinéztem a fürdőszobából, láttam, hogy Ilonka teljes átéléssel paníroz. Aztán hozzám fordult:
– Szerinted ízleni fog anyukádnak a rántott pulykamell?
Nem nagyon voltam meglepve, de azért a fogam között halkan szűrve a szót, jól megnyomva a sziszegő hangokat, annyit jegyeztem meg:
– Ilonka! De most őszintén! Minek kérdez tőlem ilyeneket? Hát számít az, hogy én mit gondolok? Érdekel valakit? Na ugye… Panírozgasson, süssön-főzzön, mit bánom én.
Majd, a nyugalmamat teljesen megőrizve, bekaptam három multivitamin-kapszulát, mert eszembe jutott, hogy az előző két nap elmulasztottam bevenni őket.
Egy perc múlva, újra a konyha felé járva, azt láttam, hogy Ilonka zokogva forgatja meg a pulykamelleket a forró olajban.
– Neh… neh… ne haragudj, Istvánkám, nem tudtam, hogy annyira kiborítalak, hogy egyszerre három nyugtatót kell bevenned… Szerinted milyen üdítőt vigyünk anyukádnak? – hüppögött. – Mondjuk, jó lesz ez a két liter narancslé, amit most vásároltam neki?

(Folytatás az e heti Nők Lapjában!)