Magyarország hangja

Palya Beáta dalénekes

Palya Beáta dalénekes. Nem, inkább hangzó-művész. Vagy etnozenész? Mindez együtt. A műfaj, amit űz, nem más, mint ő maga.

– Hihetetlen, amit a száddal művelsz. Libilibi, didli, lidli…, beletörne a nyelvem, ha nekem kellene kiénekelnem. Pedig addig nem hagyod békén a közönségedet, amíg ők is nem hí!-znak, meg há!-znak, meg cuppognak a levegőbe. Ezeket te találod ki?

– Mind benne vannak a tradicionális magyar népdalokban, én csak összegyűjtöm őket, és eljátszadozom velük. A szájjal dudálás is hagyományos dolog, csak én szabadabban bánok ezzel az eszköztárral. Az érdekel, hol van az emberi hang határa, miközben azt is remélem, hogy a kis mondókák és hangzások révén hidat tudok verni a különböző nyelvek között. Az a legnagyobb öröm, ha a reakciókból érzem, hogy a közönség – legyenek bár osztrákok, japánok, vagy bármilyen más származásúak – velem együtt élvezi ezt a különös játékot a nyelvvel, a zenével, és ugyanazokat az érzelmeket, hangulatokat ébreszti fel mindannyiukban.

– Mi az a gyönyörű pengetős hangszer, amelyen azt a távol-keleti dalt kísérted?

– Tampurának hívják, Párizsból hoztam magammal. Hagyományos indiai hangszer, ezen tanultam, amíg ott éltem. Három hangból folyamatos alaphangot képez, mint a magyar népzenében a tekerő vagy a duda. Ez támasztja alá a dalokat, és repíti őket, mint egy varázsszőnyeg. Azon dolgozom, hogyan tudnám a magyar folklórhoz alkalmazni. Úgy tűnik, működik.

– Tudod, hogy nagyon közel jössz? Úgy értem, a színpadon is. Kirobbansz a boldogságtól, és szertelenül szórod szét magad körül ezt a kincset…

– Tudom. Sok vagyok. Kicsit sokat nevetek, kicsit sokat sírok, szóval túl vagyok adagolva. Meg kell tanulnom takarékoskodni az energiáimmal. Bőven van még mit fejlődnöm. Ezért fontos a regenerálódás. Az úszás, a futás, a magány. Vagy az, hogy „csak úgy” legyek. Mostanában sokat írok. Csak úgy, ami eszembe jut. Ez mindig segít.

– Szóval nem félsz, hogy idejekorán kiégsz.

– Nem. Engem az emberek feltöltenek. Ezen a bécsi előadáson például volt egy görög pár. Észrevettem, hogy felismerik a görög dallamot, amelyet nyáron Athénban hallottam, és felderül az arcuk. A végén odajöttek hozzám megköszönni. Nos, ilyen apró csodák történnek velem! Délután meg a barátnőmnél kávéztunk, amikor Anikó megkért, hogy énekeljek neki valamit. Elkezdtem egy délszláv népdalt, erre bejött a bosnyák takarító néni, és könnyezve bekapcsolódott. Még gyerekkorában hallotta ezt a gyönyörű dalt az édesanyjától. Ha csak ennek az egy asszonynak tudtam adni valamit, már megérte.





– Athént említetted. A 2004-es olimpián te voltál „Magyarország hangja”. Hogy érezted magad?

– Fantasztikusan. Kilenc énekest hívtak meg a világ minden tájáról. Kaptunk három dallamot, amelyek mindegyikét Manosz Hadjikadisz zeneszerző komponálta, akit a görögök nemzeti hősként tisztelnek. Ezekre kellett szöveget írnunk a saját nyelvünkön. Három estén át én kezdtem a koncertet. Életem egyik legszebb élménye volt! Nem is a koncert miatt, hanem attól, ami a színpad mögött történt velünk. Ötven zenész és énekes, mindenki külön sorssal. Mindig hajnalig énekeltünk, beszélgettünk. Sose felejtem el azt az ausztrál bennszülött dalnokot, aki kezdetben csak hallgatott, aztán kibukott belőle, hogy nemrégiben három gyermeke halt meg egymás után valamilyen betegségben. Ezek után belekezdett egy gyönyörű gyógyító énekbe. Folytak a könnyeink…

A teljes cikk a 27. heti, július 6-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.