Megígérte Kodálynak…

Sebestyénné Farkas Ilona. Mona néni. Így emlegeti mindenki. De hogy lett Ilonából Mona?

– Egy dolgozatra olyan szép, kalligrafikus írással kanyarítottam rá a nevem, ahogyan apámtól láttam. De a tanárnő nem tudta kiolvasni, és méltatlankodott, hogy micsoda macskakaparás ez, nem Ilona, hanem Mona!

Mindez Békés-Tarhoson, az ország első Kodály-módszeren alapuló ének-zenei általános iskolájában történt, amelyet az alapító, Gulyás György ezzel a szavakkal nyitott meg: „Itt embereket akarunk nevelni, hűséges embereket, akik oda mennek vissza, ahonnan eljöttek, a falura, a tanyára, hogy amit itt kapnak, azt tovább terjesszék azoknak, akiknek szüksége van rá.”

– Néptanítók voltak a szüleim a Kettős-Körös melletti kis faluban, Köröstarcsán. Apám cserkészvezető is volt, anyám meg az asszonyok kézimunkakörét irányítgatta. Osztatlan iskola, egyetlen tanteremmel, nagy kályhával, mellette a mi tanítói lakásunk. Ha anyámnak el kellett mennie valahová, engem bízott meg a helyettesítéssel, én voltam olyankor a kis tanító. Mondták is később az osztálytársaim: „Tudod, hogy féltünk tőled?…” Apámat negyvennégyben hadifogságba vitték, ott maradt anyám egyedül a három kislánnyal a főút melletti épületben. Egyre-másra törtek be az oroszok, felprédáltak mindent. Emlékszem, a vendégszobában volt egy kis zongora, annak a tetejére csapták a befőttet, a lovat is oda kötötték be. Én hímeztem a kis karszalagot anyámnak, száröltéssel kivarrtam, hogy „ucsítyel” (tanító), ettől reméltünk némi védelmet.





Élet a kastélyban

A háború után Gulyás György küzdelme és a kultuszminiszter, Keresztury Dezső támogatása nyomán jött létre a legendás békés-tarhosi iskola.

– Mi voltunk az első diákok. Wenckheim-kastély, negyvenholdas park, méteres hó! Nem volt villany, csak kandalló, petróleumlámpa, vaságy, szalmazsákok. És mégis. Életemben olyan boldog nem voltam, mint ott! Esténként a tűz megvilágította az arcokat, énekeltünk. Nehezen éltünk, sokszor csak köményleves jutott, mégis, az a gárda mindenütt megállta a helyét, akár zenész lett, akár valami más. Amikor a Zenepavilon épült, magunk toltuk a csilléket az építőanyaggal, és másnap nem mondhattuk ám az iskolában, hogy bocsánat, nem volt időnk készülni. A parkban húzódott egy nagy mélyedés, a Nagy Gödör, így hívtuk, ott micsoda balladaesteket rendeztünk! Igazi lóval, a bokrok mögé bújtatott kórussal! Gyönyörű idők voltak…





A Zenepavilont Kodály avatta május elsején, de már két nappal hamarabb lejött, és levizsgáztatott minket. Előtte ugyanis fent jártunk a Zenekadémia nyílt napján, és ott azt mondtuk a szolfézsversenyt hallva, hogy ezt bizony mi is tudjuk legalább ennyire. Kodálynak bogarat ültettünk a fülébe, ezért jött hamarabb Tarhosra. Kíváncsi volt. A hibátlan dolgozatom, amelyre saját kezűleg írta rá a tíz pontot, ugyanúgy elveszett, mint az ajánlólevele, amelyet akkor írt, amikor a férjemmel – aki agrár-közgazdász volt, és az első Ford-ösztöndíjasok egyike – Amerikába mentünk. Egy könyvcsomagban adtam postára már hazafelé jövet a két levelet, és nem láttam őket többé.

A teljes cikk a 25. heti, június 21-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.