Kulka János: “Magammal jóban lenni nagy lecke”

Már ott voltak a parkolóban. Számolgattam magamban, pont nyolc éve találkoztunk, ugyanitt. Csak akkor hűvös volt, szél fújt, most meg hét ágra süt a nap. A nyárfák fehér vattája lassan elborítja az ágak végét, a gesztenye gyertyái már ledobták ragacsos burkaikat, ott egyensúlyoznak teljes pompájukban. Emlékszem, akkor az lett a címe a beszélgetésnek, Mindennapi nyavalygásaim. Lemegyünk a vízhez. Morzsa kutya kicsit meglassúdott. A gazdája viszont egy sokkal energikusabb, élettelibb, derűsebb Kulka János, mint az a régebbi. Csöndes helyet nem találunk, de nyitva tartó halsütőt igen. Ahogy leülünk, mint aki napok óta nem evett, sorolja: csésze gulyáslevest vagy bablevest kér, sült halat, uborkát, igen, kenyeret is. Kiderül, a leves elfogyott. Semmi méltatlankodás, semmi fanyalgás, semmi sürgetés. Legyint boldogan, akkor jöjjön a hal. Ülünk, várjuk a halat, csillog a szeme.

– Maga jól van.

– Igen. Nagyon jól vagyok. Azt hiszem, megtanultam lelassulni. Vagy inkább már nem akarok túl lenni a dolgokon. Szerepen, vacsorán, találkozáson. Például most itt, ezen a beszélgetésen. Azelőtt valahogy le akartam tudni… Pont azt nem vettem észre, abban nem merültem el, amit éppen csináltam. Nagyjából öt éve jöttem rá, hogy a jelenben lenni, megélni a pillanatot – az valami egészen más. Ez számomra csodálatos felfedezés. Nem is magamtól jöttem rá…

Nekem ez soha nem volt meg. Csak túl lenni… Vagy azon tépelődni, hogy milyen jó volt tavaly – de azon, amit éppen csináltam, azon mielőbb túl akartam kerülni.

– Miért?

– Nem tudom. Utálok például mosogatni. S azzal kezdtem, hogy néztem a kezemet, figyeltem a mozdulatsort, aminek a végén tiszta lesz az edény. És ez nagyon jó érzés. Arra jöttem rá, hogy nekem sok mindent tanulnom kell… Most kezdtem próbálni az Esőembert. Azt az autista férfit fogom játszani, akit a filmbeli Dustin Hoffman alakított. Rendszeresen járok autistákhoz, és egyrészt hihetetlen élmény, másrészt kezdem észrevenni magamon, hogy valahol én is hasonló vagyok. Talán minden ember. A magányod ösztönből fakadó, a közösségi létet viszont tanulni kell. Egy gyerek nem szívesen adja oda a fél kiflijét a másiknak. Az az övé. Arra, hogy odaadja, meg kell tanítani. Mondom, az lett világos, hogy meg kell tanulnom dolgokat. Például hogy odafigyeljek másokra. Hogy ne akarjak mindennek és mindenkinek megfelelni – éppen elég nagy lecke magammal jóban lenni. Hogy a saját fontosságom eleresszem… Soha nem adtam meg a dolgoknak az idejét. Gyorsan letudni találkozót, vacsorát, tréninget. És mindig azt hittem, hogy nyerek. Levetkőzni beidegzett álságokat. Azok a kis mosolyok. Eszter, a Csákányi egyszer rám szólt: Jancsikám, rám nem kell mosolyogni… Ezen azért jó elgondolkozni… Régebben sürgettem a kutyát, miért szagolgat meg mindent… Most nem sürgetem. Belassítottam magam. Nincs bableves? Nem baj. Esik? Majd kisüt a nap…

– Ezek nagy felfedezések…

– Soha nem hittem volna, hogy az ember ilyen idős korban még ennyit tud változni. Soha. Kíváncsian várom, de tényleg kíváncsian, hogy mi jöhet még.

– Soha nem kérdeztem a gyerekkoráról, a családjáról…

– Nem megyünk vissza…! Szokványkérdés, nem szeretem. És akkor meséljen művész úr a gyerekkoráról…! Miközben onnan jön az egész élet, sokszor azt érzem, hogy húz vissza. Oda már nem akarok visszamenni…

– Volt, hogy akart?

– Volt. Elkerültem otthonról tizennyolc évesen. Akkor vettek föl a főiskolára. Nagyon elveszettnek éreztem magam. A főiskolán, meg még Pécsen is, a pályám elején. Teljesen új élet, barátok nélkül… Nekünk Szegeden nagyon erős, igazán nagy baráti társaságunk volt. És ez akkor borzasztóan hiányzott. Nehéz volt tudomásul venni, hogy ott megy tovább az élet, én meg kívül maradtam.

– Gondolom, nem kényszerítették a főiskolára…

– Nem. De azt mondom, véletlen. Az élet dolgozott. Valaki akarta, nem én. Egyébként egyre inkább azt veszem észre, hogy az ösztöneim döntenek helyettem. Régen hosszan hezitáltam, agyaltam mindenen. Ezt ezért, azt azért, most igen, ezt most nem… Leszoktam erről. Már nem ül rajtam a fojtogatás, hogy mit is döntsek. Valami legbelül eldönti, mi legyen. Lehet, hogy egyszerűen csak megtanultam hallgatni a megérzéseimre. Nem nyomom el magamban a belső hangot, ami mindig is volt… Nem fogom vissza magam óvatoskodva, szeretek benne lenni abban, amit csinálok. Nem csak idekapni, odakapni. Kicsit halat enni, de közben azon gondolkodni, hogy akkor mindjárt haza lehet menni… Erre jöttem rá. Benne lenni teljesen a dolgokban. Talán ezért nem szeretek „visszamenni”… Család, gyerekkor…

– Az emlékezés, az más…

– Mégse szeretem. Miközben csomó szép emlékem van. Csodálatos szüleim voltak. Vannak. Apám nem él már sajnos, régóta. Csodálatos anyám van. Egy fantasztikus nővérem. Janina. Nagyon jó testvér, édes lány. Nem ismeri? Komoly tudós és elhivatott ember. Patológus, egyetemi tanár, az emlőrák a szakterülete.

– Jó testvér?

– Nagyon. Gyerekkorunkban árulkodós volt szerintem. És hülye barátnői voltak… Nagyon szeretem. Sokat jelent nekem. Tizenegy és fél hónap van köztünk… apukám nem nagyon tudott uralkodni magán.

– Az édesapja ismert sebész volt…

– Világhírű mellkassebész volt, nagyon sokat publikált, a tankönyvekben még mindig sok műtéti eljárásáról tanulnak. Nagyon fiatalon, nyolcvankilencben halt meg.

– Honnan jött a színészet?

– Azt hiszem, négy-öt éves koromból. Volt egy nagyon édes óvónőm, Magdi néni. Valami dolga akadt, és nekem kellett fölolvasni az óvodástársaimnak. Korán megtanultam olvasni. Ültem egy sámlin a többiek előtt, Benedek Elek Százszorszép magyar népmeséjével. Abból olvastam föl a társaimnak, akik emlékem szerint tátott szájjal hallgattak.

És ez: Az Élmény. Hogy rám figyelnek. Mondok valamit, mesélek valamit, és arra figyelnek. Ezért szeretek hangoskönyveket csinálni. Ezért szeretek énekelni. Ezért szeretem az új lemezem, ami annyi örömöt hoz. Egyedül áll ott az ember, és énekel. Ez a kollégáimmal szemben nagy tiszteletlenség, de sajnos ez is benne van. Igen, egyedül a színpadon, és énekelek vagy mesélek hatszáz embernek, nyolcszáznak, ezernek, minél több, annál jobb. Ilyenkor soha nem félek. Hogy ki kell állni emberek elé egyedül, attól soha. Sokkal erősebbnek érzem magam egyedül. Nem érhet baj. Ha ér, arról én tehetek, de azt meg el tudom ott a színpadon intézni.

Színházról, szerepekről, a pályatársakról és félelmeiről mesél Kulka János a Nők Lapja e heti számában.