Mit várunk el egy igazi férfitól?

A hír: Férfiatlan foglalkozás az óvó bácsiké
Az Európai Unió Bizottságának egy vizsgálata szerint a férfiak inkább a hagyományos nemi szerepeknek megfelelő foglalkozást választanak, mert az általános iskolai vagy óvodai állás férfiatlannak tűnik a szemükben.

Különvélemény Peller Marianntól

Miért nem születtem férfinak? Sokkal könnyebb lenne az életem! Az elmúlt négy-öt évben egyre erősebben zakatolt ez a gondolat a fejemben a legkülönfélébb élethelyzetekben. A férfinak nem kell várnia, hogy kezdeményezhessen, nem ütközik előítéletekbe lépten-nyomon – még akkor sem, ha szőke az emberfia. Azonnal vezetőként tekintenek rá egy csapatban, még ha alkalmatlan is rá, de ő az egyetlen hímnemű csapattag. Arról nem is beszélve, hogy a határozottságomat nem tekintenék erőszakosságnak. És még sorolhatnám.

De az éremnek természetesen van egy másik oldala is: a számtalan, férfiakkal szemben támasztott elvárás a társadalom részéről. Mi mindennek kell megfelelnie egy férfinak? A teljesség igénye nélkül: legyen erős, határozott, megbízható, minden helyzetben jó döntéshozó, céltudatos, ambiciózus, biztonságot nyújtó, karakán, sőt – ha szükséges – gonosz és agresszív.

Tényleg azt szeretnénk, hogy így tekintsenek ránk, nőkre is? Ilyen elvárásoknak akarunk megfelelni mi is? Ha a feminista mozgalmak eredményeképpen megkapunk minden előnyt, és bebizonyítjuk, hogy mindarra mi is képesek vagyunk, amire a férfiak, milyen sors vár rájuk? Szükségünk lesz-e még rájuk egyáltalán?
Ma már szinte mindent elérhet egy nő, amit egy férfi. Megkaphatja ugyanazt a munkát, kereshet ugyanannyit, mint egy férfi (az egy dolog, hogy persze, többet kell bizonyítania egy férfiasnak titulált szakmában), és a Szex és New York óta tudjuk, hogy a magánéletét is élheti igazi playboyként. Ráadásul miénk a szülés kiváltsága. Gyakorlatilag a férfi csak a fajfenntartáshoz szükséges.
Ha ez így megy tovább, egykettőre Robert Merle utópisztikus regényének, a Védett férfiaknak a világában találhatjuk magunkat, ahol kincsként tekintenek a megmaradt férfiakra. Sőt, talán már most kincsként kell tekintenünk az igazi férfiakra, mert bizony egyre kevesebben vannak. Nézzünk csak körül a saját kis környezetünkben! Hány olyat látunk, aki felsegíti a kabátunkat, kinyitja előttünk az ajtót, elveszi a nehéznek ítélt táskánkat, és besegít bennünket a kocsiba? Mert mi, nők még ezt is elvárjuk egy igazi férfitól.

Miközben azzal foglalkozunk, hogy tökös nővé váljunk, és megálljuk a helyünket a férfiak világában, szép lassan kiheréljük a pasikat. Nem jó ez így! Persze, legyen jogunk mindent kipróbálni, ahogy egy pasi is nyugodtan elmehet óvó bácsinak – ami egyébként rendkívül vonzóvá teszi, miután az összes nő a tökéletes apát látja majd benne. De szerintem egyáltalán nem baj, ha ragaszkodunk a hagyományos szerepmintákhoz, mert csak egy igazi férfi mellett fogom magam igazi nőnek érezni.