Stohl András párja, Nagy Anikó beszél a börtönévekről

– Andris emlékezetes balesete után találkoztunk egy fogadáson. Emlékszem, mielőtt beléptek volna, toporogtak az ajtóban, ön odabújt hozzá, majd határozott léptekkel beindultak. Szépnek, és jellemzőnek éreztem ezt a pillanatot…
– Igen, a Gundelben… Tartottunk attól, hogy miként fogadják őt az emberek.

– Ön úgy érezte, ott kell lennie vele?
– Függetlenül attól, hogy mekkora nagy baromságnak tartottam azt, amit csinált. Nincs ezen mit szépíteni, értelmetlen felelőtlenség volt. Olyan indulatot váltott ki belőlem, hogy akkor, ott a helyszínen irtózatos nagy pofont kevertem le neki. De ettől ő még a férjem, a gyermekem apja, mellesleg a szerelmem, tehát természetes volt, hogy kiállok, és ott vagyok mellette.

– Engem kifejezetten meglepett, hogy akkor, ott a jelen levő mintegy félszáz ember milyen szeretettel fogadta…
– Én is fel voltam készülve a legrosszabbakra, ám rendre tapasztaltam, hogy akikkel találkoztunk, azok mind, legalábbis szolidárisak voltak. Akik odajöttek, mind barátilag közeledtek. Mondták persze, hogy nagy hülyeséget csináltál, de a különböző portálokon megjelent elítéléssel meg durvasággal nem találkoztunk.

– Andrisnak különleges érzéke van arra, hogy megnyerje az embereket. Emlékszem, egyszer valamiért haragudtam rá, de olyan kedvesen fogadott, hogy pillanatok alatt elpárolgott a dühöm…
– Ez nálam nem mindig sikerül, de kétségtelen, hogy van a személyének varázsa. Olyan is előfordult, hogy éjszaka felhívták, lehordták mindennek, ő türelmesen beszélgetett, és a végén a telefonáló bocsánatot kért a késői zavarásért…

– …mintha csak annak szentelné az életét, hogy megoldja azokat a bonyodalmakat, amit ő maga okozott…
– Így van! Miközben ő alapjában egy nagyon egyszerű ember, a szó lényegi értelmében. Nincsenek manírjai, hátsó szándékai, komplexusai, hiányzik belőle a káröröm, az agyafúrtság, az ártó szándék. Ő ilyen, és vagy elfogadja őt valaki így, ahogy van, vagy nem. Én elfogadtam, és nem bántam meg. Talán egy pszichológus meg is tudná érteni, de nekem az a dolgom, hogy szeressem. Andris egyébként tiszta, lényegre törő, kedves ember, és többnyire abszolút normális.

– Persze, amikor éppen nem hülye…
– Szerintem legalábbis arról van szó, hogy szeret élni, a maga gyermekes, önfeledt naivitásával és szertelenségével. Igen, olyan, mint egy vagány kiskölyök.

– Azt sejthette, hogy olyan nagyon sima, egyszerű élet aligha várja mellette.
– Elég sokáig ellent is álltam. Igyekeztem a munkámmal elfoglalni magamat. Táncos voltam előbb Szegeden, a Kortárs Balettben, majd Pesten a Táncszínházban. Magamra figyeltem, a munkámra, az életemre, és legkevésbé se érdekelt a tévés, pláne a celebvilág. Andrisról is annyit tudtam, hogy van ott egy mitugrász srác, akinek korábban voltak balesetei. De tényleg semmi többet. Az is utólag derült ki számomra, hogy amikor korábban a Holdbéli csónakos című darabban léptem fel, akkor együtt voltunk a színpadon Andrissal. Aztán tíz éve néhányunkat ismét hívtak a Sárga liliom előadására. Intenzív próbafolyamat volt, olykor reggel tíztől éjfélig bent dolgoztunk a színházban. Kezdetben próbák között külön kupacban ültek a színészek, és külön a táncosok, ám ahogy közeledett a bemutató, a két csoport is mindinkább közeledett egymáshoz. Mint kiderült, ebben Andris volt a főkolompos, aki valamiért kibökött, de nem mert egyedül közeledni hozzám, ezért vagy odajöttek hozzánk a haverjaival, vagy bennünket hívott oda, és mindig úgy alakította, hogy mi egymás mellé kerüljünk. Egyre többet, egyre bensőségesebben beszélgettünk, míg aztán előállt a farbával, hogy szerinte jó lenne, ha mi közösen folytatnánk az életünket. Én pedig mondtam, hogy lehet, hogy hülyének látszom, ám annyira azért mégsem vagyok az, hogy egy szoknyapecérhez kössem az életemet.

– Honnan gondolta?
– Nem gondoltam, hanem láttam, hogy amint feltűnt egy lány a környéken, Andris már elkezdte csapni neki a szelet. Én akkor már legalább egy éve egyedül voltam, tehát valóban vágytam egy társra, családra, békére, támaszra, de mondtam neki, hogy bármilyen megtisztelő a közeledése és az ajánlata, én bizony egyszerű, csendes, harmonikus életre vágyom! Andris viszont hajtogatta, hogy neki is erre volna szüksége, és ő is pont ilyet képzelt el velem.

– Azt ugye tudta, hogy neki ott van a felesége, akivel válás után is jóban maradt, és a két gyerek, akiket imád?
– Természetesen kapcsolatunk elejétől tudtam, és ezt így is tartottam helyesnek. A gyerekeket én is nagyon szeretem, Évával felhőtlen a viszonyunk. Az különösen jólesett, hogy első közös karácsonyunkkor Éva felhívott és megköszönte, hogy milyen szeretettel bánok a gyerekekkel. Meg az is valami fantasztikus volt, hogy amikor Andris börtönben volt, december 23-án eljött hozzánk Rebeka és Luca, és akkor a mi Franciskánkkal együtt karácsonyoztunk. Szívszorító is volt, többször elsírtuk magunkat, de jó érzés volt, hogy ebben a bajban mind együtt vagyunk.

– A kicsi mennyit érzékelt az egészből?
– Hároméves volt, amikor Andrisnak börtönbe kellett vonulnia. Töprengtünk előtte, hogy mennyit mondjunk el ebből neki, végül úgy döntöttünk, hogy csak megzavarnánk vele, azért azt mondtuk, hogy elutazik apuka dolgozni. Majd ha kellően érett lesz rá, elmesélünk neki mindent. A következő hónapokban az volt a legfontosabb feladatom, hogy ha bármely csatorna elkezdte elemezni a Stohl-kérdést, gyorsan átkapcsoljam valamelyik másikra, ahol remélhetőleg nem Andrisról volt szó. Aztán hónapokkal az események után hármasban néztük a tévét otthon, amikor hirtelen Andrisról kezdtek beszélni a börtönben töltött időszak kapcsán. Franciska kérdően ránk nézett, hogy ez akkor mi a csuda. Mi pedig elmondtuk, a papa csinált egy oltári nagy butaságot, és emiatt ez volt a büntetése. Kicsit elgondolkodott, aztán megkérdezte, hogy ugye többé nem csinál ilyet. Tudom, hogy Andrisnak az volt végig a legnagyobb fájdalma – persze azután, hogy kiderült, nem okozott maradandó károsodást másoknak –, hogy ezzel a karambollal nem csupán magát hozta kínos helyzetbe, hanem a szeretteit is. Hiszen az egész hercehurcát együtt csináltuk végig valamennyien, akik hozzá tartozunk, és nagyon bántotta, hogy nekünk milyen sok szorongást, kellemetlenséget okozott. Ez a kérdés ezzel együtt szinte sokkolta. Azóta vagyok biztos benne, hogy többé nem kerül hasonló helyzetbe.

– Mit tapasztalt, változtattak rajta valamit a bent töltött hónapok?
– Remélem, nem érti félre, de úgy vettem észre, hogy szerencsére alapvetően nem változtattak. Ami lényeges, az megmaradt benne. A hite, a derűje, a játékossága, nyitottsága, érzékenysége, érzelmessége. Tehát nem tört meg, nem vált fakóvá, kedvetlenné… Sok dologról élénken mesél, ami bent történt, és sok dologról élénken hallgat, amit, gondolom, előbb magában kell feldolgoznia.

– Egy barátommal együtt ült, és ő mondta, hogy befogadták a többiek…
– Andrisnak különös képessége, hogy bárhol megtalálja a helyét, és elfogadtatja magát. A színházban is szabadideje java részét a műszakiakkal meg a díszletesekkel tölti, ha sétálunk, mondjuk a Ligetben, és vadidegenek kedélyesen hátba vágják, én szívem szerint felcsattannék, ő azonban kedvesen elbeszélget bárkivel, és nyilván odabent is szót értett még azokkal is, akiknek fenntartásai voltak. Ő nem is volt soha az a „művész úr”. Nem hordott piros selyemsálat és nagy karimás kalapot, és a statiszták marháskodnak vele.

– Mit gondol, tud az Andris hosszú távon is fegyelmezett lenni? Egy ennyire öntörvényű ember képes lesz megállni, hogy ne igyon többé? Hiszen neki talán a szilajság a tehetsége domináns része.
– Azóta a munkába veti magát éppen akkora szenvedéllyel. Tavasszal volt az a nagy menetelés a Nemzetiben, szinte le sem jött a színpadról, nyáron a két musical, most kezdődik az első évada a Vígszínházban. Honnan van ennyi energiája?!

– Hát egyrészt elég prózai a magyarázat: nincs a tévé, ami, valljuk meg, viszonylag könnyebb kenyérkereset volt…
– Pontosan tudom, hogy ő értünk vállal ennyit. Évek óta nem vett ruhát magának, ha úgy adódik, kifőzdében eszik, és nem holmi puritánságból, hanem nincs semmi luxusra igénye. Tévé valóban nincs, és ez számottevő keresetkiesést jelent, de szerintem egyébként is egy ideje egyre inkább sodródott arrafelé, hogy a színházra összpontosítson. Ebből a szempontból tehát nem jelentett törést, sőt mámorosan vetette bele magát abba, hogy nem kell a színházon kívül foglalkoznia semmivel.

– Szól azért néha, hogy: „Andris, itt volnék én is?”
– Nem szólok, hanem felpakolunk Franciskával, és bemegyünk a színházba. Próba és előadás közötti időben remekül elvagyunk. Csak azt nem érti szegényke, hogy egy idő után miért mondja azt az apuka, hogy mennie kell játszani, amikor mást sem csinált egész délután.

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Segítség, harap a gyerekem! Stohl András párja, Nagy Anikó Ebergényi Réka: „A tökéletlenséghez kell önbizalom!” Kötelező lesz a délutáni iskola? Főzzünk borral! Dr. Vekerdy Tamás: „Az élő dolog mindig rendetlen” Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!