Prokopp Dóra: “Szerelmes vagyok az életbe!”

– Évekig nem adtál interjút. Miért nem?
– Egy idő után csak ismételtem magam. Mindig arra voltak kíváncsiak, hogy lehet négy gyerek mellett bírni a strapát. Aztán amit elmondtam, vagy elhitték, vagy nem. Aki ugyanis nincs ebben benne, annak nehéz elmagyarázni. És nem is kell. Ezért inkább elhallgattam. De az jó érzés, hogy hiányzom az embereknek, megállítottak az utcán, volt, aki elmondta, hogy azért szülte meg a többedik gyerekét, mert ha nekem ment, azt gondolta, neki is menni fog. Felelősség, hogy az ember mit mond, annyira zavaros most a világ. Azt akartam, hogy ha megszólalok, annak legyen súlya. Úgyhogy az elmúlt években azon munkálkodtam, hogy hiteles maradjak. Hogy ha majd egyszer mondok valamit, azt komolyan lehessen venni.

– Az a benyomásom, hogy te mindig szívből döntesz. “Szerelemgyerek” volt a Filmmúzeum is, most meg az éttermetek.
– Ez így van! Azon gondolkodtam, minek örülnék a nevem alatt a címlapon, és erre gondoltam: Szerelmes vagyok az életbe! Igen. És végtelenül boldog is vagyok, de tényleg, tényleg! Nem azért, mert könnyű életem van, ugyanis nincs könnyű életem. Hanem azért, mert semmi mást nem csinálok már évek óta, mint folyamatosan ezért teszek. Az örömért, a boldogságért. Ezen dolgozom, és szeretném elmondani, amennyire csak képes vagyok rá, hogy csak ezen múlik. Van egy hétköznapi életem, hajnalban kelek, hatkor már megyek a közértbe, mert reggeli kell és tízórai, aztán viszem a gyerekeket iskolába. De közben belül zajlik egy szimultán építkezés. Figyelem magam huszonnégy órán át, és azt akarom, hogy amit látok, azt szeressem. Azért gondoltam, hogy érdemes erről beszélnem, mert ha az emberek erről kérdeznek, mindig úgy teszik fel a kérdéseiket, hogy abban benne van: ők erre úgysem lennének képesek. Én meg pont azt gondolom, hogy mindenkinek ugyanannyi lehetősége van boldogan élni. És ebben egyetlen dolog tart vissza minket: a félelem. Illetve a félelmeink.

– Úgy érted, hogy az akadályok nem körülöttünk, hanem bennünk vannak?
– Igen, ha belegondolunk, minden erre vonatkozó tudás könyvek tömegében elérhető, itt van körülöttünk, csak érte kellene nyúlnunk. Sőt! Ez a tudás mindenkiben benne van, így születünk, csak aztán… Ha most szülnék, minden mozdulatommal azon lennék, hogy a gyerekem birtokában maradjon annak a tudásnak, amivel érkezett. Hogy ne oltsam ki ilyenekkel: vegyél kabátot, mert megfázol… Egy gyerek tudja, hogy ha fázik, kabátot kell vennie, de mi elkényelmesítjük, levesszük róla a felelősséget, elvesszük tőle a döntést és a szabadságot. Kabátügyeknél fontosabb kérdésekben is.

– Ez az, amit annyira fontosnak tartasz, hogy érdemes megszólalni miatta, előállni vele?
– Szeretnék valamit írni… Illetve már írom is, de még csak formálódik bennem. Tudom, ma már mindenki könyvet ad ki, nem is biztos, hogy könyv lesz, és nem is a forma a lényeg. Csak úgy jegyzetelek. Most is itt van nálam. Valami olyat szeretnék, ami napi szinten segít az embereknek. Ha át tudnám adni, amiről én már meggyőződtem, hogy működik. Gyönyörűen működik. Merem vállalni, hogy jól csinálom. Én nem kívülről várom a boldogságot, mert már tudom, hogy bennem van. Nagyon praktikus dolgokra gondolok, mondhatni egy kézikönyvre, mert a falnak tudok menni az olyan közhelyektől, ha például valamire ezt mondják: engedd el… Hogy kell elengedni valamit, könyörgöm?! Én valahogy úgy mondom majd, hogy: De hiszen ezt te tudod. Minden nap sokszor megteszed. Amikor reggel felhúzod a farmert, és szorít, mert karácsony után vagyunk, és sokat ettél. Aztán egyszer csak elengeded ezt az érzést, és attól kezdve már nem is szorít. Na, ez az a pillanat, tudás, amit tetten kell érni, megtanulni megtalálni, mint egy kapcsolót. Figyelni és emlékezni. Igen, ez az egyik üzenetem: tudod, mert mindent tudsz.

– Ez formálódott benned az elmúlt évek alatt?
– Annyi mindent akartam! Magyarországra hívni a világ nagy spirituális tanítóit, hogy itt imádkozzanak a bolygóért. Írtam videoüzenetet a dalai lámának, szerveztem, csináltam. Aztán egy barátom mellbe vágott a kérdéssel: Te, miért gondolod, hogy ezek a mesterek találkozni akarnak? Hoppá! Tényleg, miért gondolom? Jó, akkor legyen főnixtánc! Egy nap, amikor a világ népei együtt táncolnak, és a sokféle mozgás, a litvántól a bantuig együtt rezdül. De kiderült, hogy ezt már kitalálta valaki, ami nem csoda, hiszen itt van rá az igény, csak meg kell hallani, érteni. Akkor az én Jánosom (Krasznai János, Dóra férje – a szerk.) azt mondta: jól van, inkább vásárolj be, legyen itthon reggeli, vacsora! És igaza volt, mert az az én dolgom. Csakhogy a tűz továbbra is lobogott… Végül felhagytam ezekkel a bolygószintű dolgokkal. Itt van nekünk a Pilis, ahol élek. Feljárunk oda néhányan, nők, anyák, barátnők, teliholdkor, beszélgetünk, megmerítkezünk.

– Köthető ez valamilyen valláshoz?
– Ez minden vallás felett van. Megjegyzem, gyakorló református vagyok, vasárnaponként ott vagyok a templomban. Azt akartam, hogy a gyerekeim ebben nőjenek fel, olyan iskolába járjanak, ahol a nap áhítattal kezdődik, és egy másmilyen munka is zajlik. De azt is látom, hogy a vallások nagyon sok félelemben és bizonytalanságban tartják az embereket. Ezt nem akarom a gyerekeimnek átadni. Mindig azt mondom: semmitől, de semmitől ne féljetek!

– Te sosem féltél?
– Dehogynem! Nagyon. Irgalmatlan meló volt letenni ezeket. Az ember hozza a félelmeket az ősöktől, hetedíziglen. De már nem akartam továbbadni őket. Ennek is az egyik módja, hogy az ember örökké figyeli és tetten éri magát. Most is, a következő percben is, meg amikor elvinne az indulat, mert valaki beanyáz a piros lámpánál. Az indulatnak van helye, de nem olyan sokáig, ameddig általában benne tartjuk magunkat. Szóval figyelem magam mindig. És örülök annak, amit látok. Ne értsd félre, én is örökké kövérnek látom magam, teljesen úgy, mint egy normális nő. A fotózás előtt tíz napig alig ettem, és jajongtam, hogy nézek ki. A gyerekeim mondták: Mamaaa…! Fogadd el a tested! Mondták, amit tőlem hallanak. Akkor észbe kaptam, hogy igen, el kell fogadnom magam. De az elfogadás nem azt jelenti, hogy nem teszek meg mindent, hogy jól nézzek ki, nagyon is sokat teszek. És nemcsak ebben a tíz napban. Azt akarom, hogy a Nők Lapja címlapját látva, azt mondják az emberek: ki ez a negyvenhét éves nő? Ezt megnézem magamnak! Így is hiteles akarok lenni.

– A nagylányod, Sára nincs rajta a képeken Rozi, Vilmos és Bori társaságában. Miért?
– Ő döntött így, és én elfogadtam. Huszonnégy éves, önálló személyiség. Mindig elfogadom a gyerekeim döntését, ők tudják, mi a legjobb nekik. Ezzel együtt nekem nagyon hiányzik a képekről, és azt remélem, ha tíz év múlva is kíváncsiak lesznek rám az emberek, újra ott lesz a fotókon.

– Egy régebbi fotózáson mesélted, hogy a gyerekeidnek mindig azt mondod: ne feltűnni, hanem kitűnni akarjanak.
– Igen, ez is fontos mondat. A másik, hogy ne féljenek. Engem például az sem rémít, ha a legszűkebb családban valaki valami nagyon rosszat él át. Tudom, hogy arra van éppen szüksége, és nem jó, ha én a félelmemmel állok mellette. A gyerekeim már kórusban mondják: tudjuk, Mama, a sajnálat rossz energia. Együttérzés, fény és áldás rá. És röhögnek rajtam, de nem baj. Már bennük van, már működtetik…

– Ha valaki ilyesmiről beszél, sokan azt mondják: jaj, hát ő is bekattant…
– Van egy film, abban mondja valaki: “Magának elment az esze.” Mire a másik: “Igen, de egy élet munkája van benne.” Legyen! Büszke vagyok rá, ha bolondnak néznek.

– De akkor nem veszik komolyan, amit írsz.
– Erre azt mondom: nézzék meg a gyerekeimet! Teljesen normális, boldog, csodálatos gyerekek. Bár amikor beülünk egy étterembe, és kettő éppen veri egymást…

– Egyszer régen azt mondtad, hogy a vágyad egy családi panzió, ahol mindenki jól érzi magát, és te rendezgeted a díványpárnákat. Szerintem sok nő vágyik erre. Mármint hogy legyen egy hely, olyan otthonszerű, otthonos. A Pastramit ez a vágy hozta létre?
– Igen. Nagyon szép munka, de nagyon nehéz. Mire valaki lerakja eléd az ételt, annyi minden van, amin elcsúszhat a dolog. Amit mi akartunk, és amit meg is valósítottunk, az a boldog békeidők étterme. Százéves tudásra építünk, Malatinszky Fanny receptúrájából dolgozunk. Nem kell falrengető újdonságokkal előállni, amikor az asztalra lehet tenni egy jó vadast… Az emberek bejönnek, és rácsodálkoznak. Sikeres brandet hoztunk létre, és visszük is tovább, hamarosan növünk, fejlődünk.

– Mindaz az energia, amiről beszéltél, már ha ez jó szó…
– Igen, nincs jobb szó. Ez energia.

– …hogy jelenik meg az étteremben?
– Az nehezebb ügy, mert hatan vagyunk tulajdonosok. Három család összesen tíz gyerekkel. Azt látom, hogy ha bemegyek és megsimogatom a dolgokat, akkor olyan lesz a napi bevétel, hogy csak na. Mint tegnap. Meg azt is látom, hogy ha bent vagyok, bejön a vendég, ha nem vagyok, nem jön. És ez a többi tulajdonosra is igaz. Az én jól bevált, mikrokörnyezetemben működő rendszeremet ott beillesztem egy nagyobba. És persze dolgozom keményen, dekorálok, borlapot írok, amit kell. Nem otthon ülök és koncentrálok, hogy működjön. Éppen tegnap történt, hogy ültünk bent, és Rozi megszólalt: mama, nincs ennél jobb hely a világon. Én ugyanezt gondolom. 

Címlapsztárunk, Prokopp Dóra fotózása igazi könnyed, tavaszias hangulatban telt. Nézzétek meg videónkat!

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Endometriózis: Meddőséget is okozhat Kolovratnik Krisztián: az apaság hivatás Hegyi Barbara és édesanyja, Éva: “Szimbiózisban élünk” Receptek nőnapra Lehet-e káros-e a vigasztárgy? – Dr. Vekerdy Tamás válaszol Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!