Pár nappal ezelőtt robbant ki a botrány Michelangelo Dávid-szobra és Boticelli Vénusz születése című festménye kapcsán. Pedig nincs egyik műben sem semmi botrányos – legalábbis eddig ünnepelt művészeti értékükkel emelkedtek ki a többi alkotás közül. Egy floridai iskolában az iskolaigazgatónak azonban az állásába került, hogy megmutatta ezeket a remekműveket a hatodikos (tizenéves) diákjainak.
Michelangelo az utóbbi napokban biztos forog a sírjában, mert amikor kifaragta Dávid péniszét, jó eséllyel nem gondolt volna arra, hogy a szobrot pornográfnak fogja pár szülő látni és félti majd a kiskamasz gyerek lelki szeplőtlenségét tőle. Annyi történt röviden, hogy a művészettörténet-órán (tehát pont ott, ahol a helye van) a tanár megmutatta a Dávid-szobrot, Ádám teremtését és Vénusz születését a hatodikosoknak, mert épp a reneszánsz volt a tananyagban. A szülők azonban kiakadtak, mert Dávid szerintük túl pornográf a gyerekeknek, és gyorsan panaszt is tettek, aminek az eredménye az lett, hogy az iskolaigazgatót felszólították lemondásra. Most pedig az iskolában a szülők azt akarják elérni, ha előzetes szavazást tartsanak minden olyan leckéről, amelyek a gyerekeiket rosszul érintheti.
A hír körbejárta a világot, általános felháborodást keltve, amire Dario Nardella, Firenze polgármestere villámgyorsan reagált, és meghívta a városba a kirúgott tanárt, hogy élőben is megtekinthesse Michelangelo Dávid-szobrát, amit a Galleria dell’Accademián őriznek. A tanár a Firenze városa díjjal is kitüntetik. Mindezek hallatán nincs olyan érzésed, hogy valami komoly baj a világgal, ha egy olyan csodálatos művészeti alkotás, mint a Dávid-szobor pornográfnak minősül egyesek szemében?
Cenzúrázzuk a művészetet? (Forrás: Getty Images/nlc)
Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy hatodikos – 12-13 éves – gyerek már rég felvilágosult, tudja, hogy mi az a pénisz és vagina, sőt, valószínűleg azzal is tisztában van, hogyan készül a kisbaba, még akkor is, ha annyira prűdek a szülei, hogy messze elkerülték a szexuális felvilágosítást. Biztos vagyok benne, hogy nincs olyan hatodikos gyerek az iskolarendszerben, bármelyik országban, aki ne látott volna még fütyit ilyen vagy olyan módon, képen, gifen, videón, TikTokon, akárhol. Sőt, abban is elég biztosak lehetünk, hogy azok a péniszábrázolások, amikkel már találkozott akarva vagy akaratlanul, sokkal grafikusabbak voltak, mint Michelangelo Dávid-szobra. Ugyanez igaz Botticelli festményére is, amin érzékeny és tiszteletteljes meztelenséget látunk, nem ordenáré pucérkodást.
Egy hatodikos gyerek durvább pornográf tartalmakkal találkozik a közösségi oldalakon vagy akár csak az utcai plakátokon is, mint a művészetben.
Gondoljunk csak azokra a reklámokra, amiken nők testét tárgyiasítva, erősen alulöltözötten, félig meztelenül állnak a nők szélesre tárt keblekkel és lábakkal. Az rendben van a tisztelt szülői munkaközösség szerint? Vagy ha ezen a vonalon akarunk cenzúrázni művészeti alkotásokat, akkor ne hagyjuk a valóságot sem kontroll nélkül: határozzuk meg, milyen hosszú szoknyát viseljenek a nők, és hány centis az a dekoltázs, ami még nem minősül pornográfnak. És hogy mennyire lehet feszes a farmer egy férfin ahhoz, hogy ne látszódjon a dudorodó férfiasság, amiből következtethetnek a vele egy buszon utazó hatodikosok, hogy pénisz van a lába között. Valóban az lenne a helyes út, hogy homokba dugjuk a fejünket, letagadjuk a gyerekek előtt a szexualitást, meztelenséget ahelyett, hogy felvilágosítanánk őket? Jöjjön a cenzúra és vágjuk le Dávid péniszét? És mi legyen Vénusz félig látszódó reneszánsz mellével? Az maradhat?
Botticelli: Vénusz születése (Fotó: Universal History Archive/Getty Images)
Ha túllendülünk azon, hogy mennyi meztelenséggel találkozik egyébként egy hatodikos gyermek egy átlagos kedd délutánon anélkül, hogy pornográf tartalmakat keresgélne maga körül, akkor beszélnünk kell a művészetről és annak szándékairól. A meztelenség ugyanis egyáltalán nem szokatlan a művészetben, és aki járt valaha múzeumban, annak eszébe sem jutna, hogy pornográfnak lássa egy festményen vagy szobron a meztelenséget. Hacsak nem direkt szexuális töltetű műveket nézünk, de ebben az esetben erről szó sincs, legalábbis eddig nem arról volt híres Michelangelo, hogy korabeli pornót forgatott volna Dáviddal.
Susie Hodge: Miért van annyi meztelen ember a képeken? (Forrás: Central Könyvek)
Susie Hodge Miért van annyi meztelen ember a képeken? című könyve – aminek a borítóján épp Dávid áll – gyerekeknek szól, és pont azzal a céllal készült, hogy a művészetet megismertesse a fiatalabb korosztállyal. A szerző egyszerűen megválaszolja az olyan nehéz kérdéseket is, mint hogy mit keres a meztelenség a művészetben – konkrétan Botticelli Vénusz-festményét is elemezve. Susie Hodge egyébként tudja miről beszél, hiszen amellett, hogy író, ő maga is művész, aki több mint 100 könyvet írt gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt olyan műfajokban, mint művészettörténet, gyakorlati művészet, történelem, design, tudomány, vallás és életrajz. A meztelenségről így ír a könyvében:
„A festményeken, a fotókon és a szobrokon mindenütt megjelenik a meztelenség. Az egész az ókori görögökkel kezdődött, akik úgy gondolták, hogy a meztelen test gyönyörű, és tanulmányozni kell. A művészek a képzésük során ma is sok meztelen alakot rajzolnak, hogy megértsék az emberi test formáit és arányait. Ezt hívják élő modell utáni festészetnek. (…) Venus, a szerelem és a szépség római istennője anyaszült meztelenül áll egy kagylóhéjon. A legenda szerint felnőtt nőként született, és egy kagylóhéjon emelkedett ki a tenger habjaiból. Botticelli sok évvel a történet elterjedése után festette meg Venust. A művészetben a meztelenség gyakran az új élet jelképe. Botticelli idejében a nők teljesen felöltözve mutatkoztak. Venust azonban le lehetett meztelenül festeni, mivel tökéletes istennő volt, nem igazi nő!”
A floridai iskolában történtek után marad egy kis reménytelenségérzet az emberben, mert akinek nem jut el az agyáig, hogy a művészetben a meztelenség nem pornográf és a gyerekek nem a Dávid-szobortól fognak traumatizálódni, az menthetetlen. A sötétség ellen felvilágosítással kell küzdenünk, a saját mikrokörnyezetünkben, és főleg a saját gyerekeink életében olyan emberként jelen lenni, aki nem cenzúrázni akarja a művészetet, hanem értékeli azt a csodát, amit létrehoztak és létrehoznak ma is a művészek a világban.
