Itt ülünk éppen az októberi napfényben, az időjárás-előrejelzés szerint ma 28 Celsius-fok is lehet. Mit szólsz ehhez?
Nem kell fűteni, nem kell kabátot venni, nagyon szépen süt a nap, és ha az ember nem lát tovább az orránál, akkor még örülhet is annak, hogy ez milyen jó. Aki viszont értő szemmel nézi ezt a mai időjárást, az tudja, hogy ez csupa rossz jel. Azzal, hogy gyökeresen felforgatunk mindent magunk körül, ennek amellett, hogy esetleg nem lesz majd olyan magas a rezsiszámlánk, többek között az is a következménye, hogy jönnek majd a trópusi kórokozók, megbolondul az időjárás és szép lassan tönkre mennek a természetes ökoszisztémák körülöttünk. Úgyhogy én nem örülök ennek a napsütésnek.
Azt mondják, az emberiség azért tudta meghódítani az egész bolygót, mert jól tudunk alkalmazkodni. De képesek vagyunk lépést tartani a mostani változásokkal, nem túl gyors a tempó akár nekünk, akár a természetnek?
Ha hagynánk, a természet képes lenne alkalmazkodni, mi viszont nem, mert meglepően rugalmatlanok vagyunk. Elfelejtettünk alkalmazkodni. Nyolcmilliárd ember él olyan szabályok szerint, amiket akkor hoztunk, amikor még fél- vagy egy milliárdan voltunk, és ez nem egy bölcs dolog. A törvényeket, a társadalmi normákat, a vallási dogmákat és úgy általában a szabályokat szeretjük kőbe vésni. Maga a hagyománytisztelet régen fontos volt, hiszen a jól kipróbált praktikák egy állandó világban jól működtek és berögzültek. Egy gyorsan változó világban viszont sok esetben öngyilkos stratégia a hagyományok erőltetése.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy mindent dobjunk el, de érdemes végiggondolni pontról pontra, hogy mi az, amit még mindig jónak tartunk, és fenn akarunk tartani, és mi az, ami már nem működik. Mondok egy példát, amikor pici törzsekben laktunk a hatalmas természet lágy ölén, akkor valószínűleg nagyon jó taktika volt az, hogy a nőket szülőgépeknek tekintettük: magas volt a csecsemőhalandóság és kellett az ember, kellettek a harcosok, hogy megvédjék a törzset. De azóta eltelt egy kis idő, természet nincs, harcos nem kell, viszont szülni továbbra elsőszámú feladat sok társadalomban a nők számára. A fantasztikus agyunk és a csodálatos kultúra, amit felépítettünk, akár abban is segíthetnének, hogy nagyon ügyesen alkalmazkodjunk, de ehelyett befagyunk a saját hagyományainkba, és ezzel a saját sírunkat ássuk.
Fotó: Vörös Ákos
Képesek vagyunk ezen felülkerekedni? És itt nem egyénekre gondolok, hanem az emberiségre.
A természetben mindenki sikerre törekszik, próbál szaporodni és túlélni. Az együtt élő fajok viszont ügyesen szabályozzák egymást. Ha hirtelen sok nyuszi születik, jön a róka és megeszi. Aztán ha már nincs elég nyuszi, akkor a rókakölykök pusztulnak éhen. Ez van, így működik az ökológia évmilliárdok óta. Mi kiléptünk ebből a játékból, ez az emberré válás nagy vívmánya. Magunkat viszont nem tudjuk korlátozni. Sokan gondolják már úgy, hogy egy mosolygós, boldog gyerek többet ér, mint tíz éhes, de a család vagy a társadalom mást követel. És itt globális eszmecseréről van szó, kultúrák közötti megegyezésről, nem szabad Európának diktálnia. Ebben is össze vagyunk kötve egymással.
Másban is?
Mindenben. Egy globális faluban élünk.
Van a globalizációnak olyan oldala, amit elvileg a javunkra fordíthatnánk?
Persze. Segíthet abban, hogy tanuljunk egymástól és jó irányba haladjunk, de nem megy. A korábbi észak-amerikai porviharokból tanulhattunk volna, de helyi érdekek, a profit maximalizálása, a rövidlátás vagy akár az elavult jogszabályok miatt mást kell tennünk. A termőföldet kizsigereljük, kiszárítjuk, az erdősávokat fölösleges luxusnak tartjuk. Emiatt történt a tragédiát okozó porvihar is az M1-esen. Tehát miközben pörög a globalizáció, akkor veszünk komolyan valamit, ha a saját bőrünkön érezzük a hatását. Az a „szerencse”, hogy nemsokára vízhiánnyal fog küszködni néhány európai nagyváros, mert addig ez is csak egy dajkamese, hiszen hogyan lehetne vízhiány, ha megnyitom a csapot, és folyik belőle a víz.
Szerinted el fog jutni a könyved olyan emberekhez, akiknek szüksége lenne arra, hogy elolvassák?
Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy ki a célközönség, de az utolsó percig nem tudtam meghatározni. Ami biztos, szeretném, ha a könyvet olvasnák azok a technokraták, akiket nem érdekel a környezet, az agyukra megy az egész zöld kommunikáció, de azért tartják magukat annyira intelligensnek, hogy szeretnék tudni, mégis mi a környezeti problémák lényege. Próbáltam néha egy picit provokatívan, néha egy picit humorosan, néha egy picit túl egyszerűsítve, túl naivan fogalmazni, nem akartam, hogy az emberek öt oldal után letegyék könyvet. Ha azzal kezdem, hogy borzalmas a helyzet, megint egy fokkal melegebb van, akkor nem fogják tovább olvasni, mert ez már nem érdekli őket, hiszen a csapból is ez folyik.
A könyvedről írt egyik recenzió szerzője úgy fogalmazott, a könyvben megjelentek elegendők lennének az emberiség elleni kozmikus büntetőper vádiratához.
Egy vádirat is lehet szórakoztató, ha jól meg van írva. Remélem, hogy többen is látják, hogy egy tükröt tartok eléjük ezzel a könyvvel, mert sokan vannak, akik nincsenek tudatában, milyenek is vagyunk. Én pedig belekötök mindenkibe, mert azt gondolom, hogy akkora a baj, hogy mindenkinek van mit tenni. Az ember szeret divathullámokban, trendekben gondolkodni, aztán ezekre ráun és jön a következő slágertéma. Így működik a média és a kommunikáció és sajnos ma már mindent ez a gondolkodás ural.
Azonban az, hogy rendezzük a viszonyunkat a természettel és környezettel, az nem egy nap, de még nem is tíz év, hanem annál sokkal hosszabb távú projekt, ezért folyamatosan fel kell rázni az embereket. Ebbe nem unhatunk bele. Ha úgy tetszik, a könyv Attenborough 2020-as könyvének függeléke (David Attenborough: Egy élet a bolygónkon– szerk.). Az olvasó nézze meg a filmet és mielőtt magához tér, kezdje olvasni a könyvet. Egy erős rumot is készítsen be.
Egy autó a homokviharban az M35-ös autópályán, Debrecen közelében (MTI Fotó: Czeglédi Zsolt)
A könyv végén szóba kerül a remény. Te hogyan is állsz ehhez a kérdéshez?
Megosztott vagyok ebben a kérdésben. Úgy gondolom, hatalmas előrelépéseket tudnánk tenni, de nem fogadnék rá, hogy ez valóban meg is fog történni, mert telhetetlenek, rugalmatlanok és lusták vagyunk, saját magunkat kötöttük gúzsba. Léteznek evolúciós zsákutcák, fajok, amik egyszerűen túl specializálódtak.
Az ír szarvas, vagy óriásszarvas hímjei egyre nagyobb agancsot növesztenek a nőstények preferenciái miatt, és van egy teória, miszerint azért pusztultak ki, mert az óriási agancsok miatt végül nem tudtak elmenekülni a ragadozók elől, fennakadtak a faágakon. Nem tudni, ez tényleg így volt-e, de tanmesének kiváló. Ellentétes érdekek csapdájában vergődtek és nem tudták kijönni belőle. Mi talán, velük ellentétben, jobban átlátjuk a problémát, de pont ugyanúgy nem tudunk változtatni rajta, így valamilyen értelemben mi is ilyen zsákutcába kerültünk.
Ha két év múlva ismét találkozunk, milyen aktuális problémákról fogunk majd beszélgetni?
Sorba vesszük a legújabb járványokat, azokat a háborúkat, amelyek az ivóvízért folynak, hogy hogyan alakultak a globális népességmozgások, hogy kimerültek-e már a modern és „zöld” technológiákhoz szükséges fémek készletei. Vagy hogy a gazdagok miért költöznek északabbra. Én ezzel most ki is egyeznék, mert ez rosszabb is lehet. Ami a népmozgásokat illeti, szokták azt mondani, hogy a harmadik világ itt kopogtat Európa kapuján, de valójában a népességmozgásoknak csak körülbelül 17 százaléka az, ami Európa felé irányul, szó sincs ilyen tendenciáról. Mindenki megy, ahova tud, ezer és egy okból. Polgárháborúk, vízhiány, megélhetési gondok, tömegnyomor, járványok. Többen vándorolnak el Afrikán belül máshova mint ahányan Európába jönnek.
A klímamenekültek célja viszont mindenképpen észak.
Igen, ők valóban ilyen irányban mozognak leginkább. És nyilván, hogy Magyarországról is van, aki ezért költözik Skandináviába. Persze nem kell országot váltani, felköltözhetünk a hegyekbe is. Lehet, hogy az lesz a menő, hogy mindenki a Kékesre megy lakni. Ez persze azt jelenti, hogy kiirtjuk a maradék erdőket, hogy kicsit kellemesebb klímában élhessünk. Egy technokrata válasza arra, hogy másfél fokkal nő az átlaghőmérséklet az lesz, hogy jó, akkor 500 méterrel feljebb költözök. És bizonyos szempontból igaza van. Csak azt nem látja, hogy nincs egyedül, és milliók nem lakhatnak a hegyekben.
Magyarország azért nem a magas hegyeiről ismert.
Valóban, és egyébként sincs túl sok hely. És ha valaki fel is költözik a hegyekbe, a lábnyomát még itt hagyja, az autóját nem a hegyen gyártják, a kávéját, kakaóját, teáját sem ott termesztik, hanem mondjuk Ázsiában, ahogyan az inge is Bangladesben készül. Tehát ez semmiképpen nem jó megoldás, csak a szőnyeg alá söpörjük a problémát. Ebben vagyunk a legjobbak, amit nem látunk, az nincs, nincsen éhínség, nincsenek hulladékhegyek.
Munkások dolgoznak egy bangladeshi szeméttelepen (Fotó: Md Rafayat Haque Khan/ Eyepix Group/Future Publishing via Getty Images)
A zöld kommunikáció nem segít?
Zöld kommunikációra iszonyú nagy szükség van, pontosabban lenne. Sajnos az ezzel foglalkozó emberek döntő többsége leginkább a multikat mosdatja, jó pénzért. Ha rámegyünk a nagy cégek honlapjaira, csupa jó hírt látunk, minden csodálatos, fenntartható és annyira zöld, hogy már majdnem elérzékenyül az ember. Még a műfű is fenntartható és zöld. Utóbbi mondjuk tagadhatatlan. Sajnos a zöld kommunikáció leginkább mérhetetlen önbecsapást jelent.
Például?
Például ha egy cég lombfúvót, vagy éppen robot fűnyírót gyárt, akkor teljesen felesleges és értelmetlen cikkekkel elégíti ki a tömegek fogyasztási mániáját. Akinek van kertje, söprögessen, abba még senki sem szakadt bele. Egy söprűnek vagy egy kézi fűnyírónak szinte nincs ökológiai lábnyoma, de mi moccani sem tudunk már elektronikai cikkek nélkül. Fölösleges gépekkel gerjesztjük a hatalmas energiaigényt. Na most egy lombfúvót vagy robotfűnyírót gyártó cég is szuperfenntarthatónak és szuperzöldnek hirdeti magát, csak mert a céges menzán papírból van a szívószál.
Ha ezeket a cégeket a legkisebb mértékben is érdekelné a környezet, és minimális mértékben is le tudnának mondani a profitjukról ennek érdekében, nem gyártanának ilyen fölösleges kacatokat. De ennél olcsóbb meggyőzni valamilyen zseniális zöld kommunikációs tanácsadó céget, hogy fesse őket zöldre. Elég pár bugyuta hülye szlogen a honlapra és már szaladhat is mindenki lombfúvóért. Mondhatnék még ezer példát, de ezeket majd este otthon megbeszélem a fridzsideremmel.
A könyvedben írod, azért lennének megoldások.
Nem keressük azokat az előremutató megoldásokat, amik egyébként tényleg segítenének. Sokszor egyébként ezt nem is kell annyira keresni, ha van egy kulturálisan diverz közösség, vagyis sokféle ember, sokféle háttérrel, sokféle képességgel, sokféle szemlélettel, akkor egy megváltozott környezetben is lesz, aki jobban érvényesül. A sokféleség az alkalmazkodás alapja a természetben, ezt újra meg kellene tanulnunk.
Meg kell jegyezni, a természetvédelem is néha túl mereven gondolkodik. Elképzelnek egy állapotot, és azt meg akarják tartani vagy újra létre akarják hozni, de egyáltalán nem biztos, hogy a természet ugyanazt akarja. Nem biztos, hogy holnap ugyanaz az ökoszisztéma lesz sikeres, mint akár 10 vagy 100 éve.
Persze a természetvédelem nagyon sok tevékenysége alapvetően pozitív, de a mai tendenciák mellett igazából csak arra alkalmas, hogy a lelkiismeretünket megnyugtassuk, hogy próbálunk valamit csinálni. A könyvben írok a vadátjárókról, amelyek megfelelnek az irányelveknek, mégsem működnek. Ha például egy méterrel a kijárat mellé járnak a mezőgazdasági munkások pisilni, az állatok el fogják kerülni. Egy picit az ember gondolkozik, akkor rájön, hogy ez így nem jó. De nem az a lényeg, hogy működik valami, hanem a szabály legyen betartva. És így bánunk mindennel magunk körül. Irtózatosan bonyolult társadalmat építettünk, az adminisztráció, a bürokrácia dominál mindent.
Van-e mondjuk a Földön számottevő, még összefüggő terület, ahol a természet békén van hagyva.
Ha azt nem nézzük, hogy a légkör összetételét már megváltoztattuk és szinte mindenhol fellelhető a mikroműanyag-szennyeződés, akkor mondjuk Szibéria egy jó hely és a mélytengeri ökoszisztémák is még elég jól működnek, de idő kérdése, hogy azt is tönkretegyük.
Azért Szibériában is vannak aggasztó jelek, két éve volt egy olyan hőhullám, ami miatt megolvadt a permafroszt, és rengeteg metán került a légkörbe.
A metán egy dolog, de nagyon nagy kockázatot jelentenek különböző kórokozók, melyeket kihaltnak tekintünk, de kiolvadhatnak a fagyott talajból és életképesek lehetnek. Örülhetünk, hogy októberben még így süt a Nap, de az is fontos, hogy mi lesz tíz vagy száz év múlva. A természettől pedig megtanulhatnánk, hogyan lehet különböző skálákon gondolkozni. Egy ökoszisztémában is vannak kérészek meg baktériumok, amiknek elég rövid élet adatott meg, de vannak teknősök, meg mammutfenyők. Ami az egyiknek egy pillanat, az a másiknak ez egész élete, de jól működik a rendszer, az évmilliók alatt jól összecsiszolódtak. Nekünk viszont minden most kell, hogy történjen.
Miközben az ökológiában nagyon sok dolgot el lehet úgy rontani, hogy a hatása ennek csak jóval később jelentkezik. Történik egy szennyezés, de a madarak tovább csipognak, majd egyszer csak elhallgatnak. Vagy amikor utakat építünk, felszabdaljuk a természetes élőhelyeket, és emiatt rengeteg faj ki fog halni, de nem ma és nem holnap vagy jövőre, hanem csak generációk, évtizedek múlva. De a sorsuk már ma meg van pecsételve, hiszen genetikailag beltenyésztetté válnak. Ezt pedig nagyon nehéz megmagyarázni egy politikusnak, egy helyi döntéshozónak vagy akár egy mérnöknek, mert ők tényleg nem értik, hogy mi a baj. Ránézésre minden szép és jó.
Jordán Ferenc: Az ember vége a természet esélye
Írtál a könyvedben azokról is, akik így egy kicsit kivonulnak a társadalomból, vagy hogy így megpróbálnak visszatérni egy ilyen ősibb élethez. Róluk sem írtál kedvesen.
Senkiről nem írtam kedvesen, a könyv műfaja vulkánkitörés. Azt gondolom, hogy fel kell rázni a társadalmat, mert ahol ekkora problémák vannak, környezetiek és társadalmiak egyaránt, ott senki nem csinálja tökéletesen a dolgát. Szóval igen, amikor valaki Budapestről átcuccol egy kis falu szélére, akkor teljesen érthető, hogy szeretne egy kis nyugalmat, nem szeretne globális ellátási láncok végén ülni, hanem ő magának meg akarja termelni a ribizlit. De ez csak egy nagyon pici rétegnek elérhető, nyolcmilliárd ember nem élhet a kis falu végén.
Persze, nézzük meg hogy milyen új módszerekkel tudjuk a városi életből kilépni, de ez csak a kirakat. Közben dübörög az urbanizáció, a globális kereskedelem, és ez alól ők sem vonják ki magukat: kell tellúr a napelembe Kanadából, germánium a mobilba Mongóliából és egy csipetnyi kongói kobalt és bolíviai lítium az elektromos autóba. Ezek bányászata mindenhol irtózatos természetrombolással jár. Ezeket a „fenntartható” technológiákat csak ügyes kommunikációs „szakemberek” tudják zöldbe csomagolni.
Akkor ez egy tévút?
Biztosan tanulhatunk belőle, de nem arról van szó, hogy holnaptól négykézláb, meztelenül kellene mászkálnunk és tócsákból innunk. Arról van szó, hogy kevesebben kellene, hogy legyünk, kevesebbet kellene fogyasztanunk, jelentős területeket vissza kellene adni a természetnek és általában egy egyszerűbb, ezáltal rugalmasabb és azáltal pedig alkalmazkodóképesebb életet kellene élnünk, mert egyre nehezebb megmondani, mt hoz a jövő.
Két évvel ezelőtt beszélgettünk, és azóta nagyon sok minden történt az akkumulátorgyáraktól kezdve a lombkoronasétányon át a tűzifarendeletig. Mit emelnél ki az elmúlt időszak történéseiből?
Nagyon koncentrálok, hogy végre valami pozitívat is mondjak. Most januárban sikerült rendezni a világóceán jogi helyzetét. A nyílt tengereken, amelyek egyetlen állam sem volt jogosult szuverén jogokat gyakorolni, semmilyen jogi szabályozás nem volt. Akár meg is ölhettem valakit, nem voltam felelősségre vonható. Az országok felségvizein kívül szabad volt a halászat rablógazdálkodása is. Ugyan az új szabályokat betartani szinte lehetetlen lesz, de mindenképpen egy nagyon pozitív dolog, hogy egy ilyen széleskörű nemzetközi összefogás ebben végre létrejött.
Azt hittem, azt emeled ki, hogy közben nyolc milliárdan lettünk.
Igen, ez is egy nevezetes esemény volt. Szép kerek szám, de 7,999 milliárd is ugyanolyan rossz volt. Bár még mindig kemény vitákat kell folytatni, hogy ez sok vagy nem. És ugyan a növekedés üteme itt-ott már csökken, de összességében elképesztően sokan vagyunk. A túlnépesedés és a túlfogyasztás pedig egymást gerjesztik, mindeközben vannak, akik az egyik oldalra húznak, pedig nem azzal kell foglalkozni, melyik a rosszabb, hanem azzal, hogy bárhogyan is, de az ökológiai lábnyomunkat csökkentsük: drámai módon és nagyon gyorsan. Ehhez egyszerű és átlátható folyamatok kellenek, hogy értsük okot és okozatot, ne lehessen annyit mellébeszélni. Az állampolgárnak is jobb, ha érti, hogy mi történik, egyszerűen és világosan. Azért lássuk be, hogy gondolkozni az fárasztó.
A könyvedben írod is, nem az segít, ha szelektíven gyűjtjük a szemetet, hanem, az, ha gondolkodunk a dolgokon. Menni fog ez nekünk?
Nem kell nyolcmilliárd zseni a Földre, de voltak és vannak bölcs emberek, akiknek jó ötleteik voltak és vannak, tudnak egymással beszélni és a társadalmat kicsit jobb irányba tudnák terelgetni. Mandela, Gandhi, Attenborough, Cousteau és sokan mások. Ők persze sokszor nincsenek döntéshozó pozíciókban, mert ahhoz először be kell simulni a rendszerbe. Tehát az ilyen rebelliseket nem raknak oda miniszterelnöknek. Néhány kivételtől eltekintve. Ott van például az egykori uruguayi elnök José Mujica. Egy őszinte, tiszta ember, akinek az volt a mániája, hogy a közt akarja szolgálni, mint politikus. Ez sokak számára egy botrányos elképzelés, naiv hülyének tartották. És bizonyos értelemben az is, mert azt gondolta, hogy ilyet lehet. Most az egyszerű kisnyugdíjas életét éli.
Visszatérve az elmúlt két évre, nézzünk szét egy kicsit a saját házunk táján.
A magyar környezetpolitika végtelenül egyszerű. A természet azért van, hogy a horgászok és a vadászok szórakozzanak, a nők csak szüljenek, a természetvédők pedig ne lábatlankodjanak. Mindezzel pedig valószínűleg gyarmati sorba taszítjuk magunkat. Persze mondják, hogy az akkumulátorgyártást a németek és a franciák is támogatják. Igen ám, de Németországban épül gyár, akkor ott igazi környezeti hatástanulmány készül, és megkötik a szükséges kompromisszumokat, minden óvintézkedést megtesznek, az embereket is megfelelően tájékoztatják.
Nyilván ők sem szentek, de korrektebb a közeg. Magyarországon nincs ilyen érzése az embernek, sem az akkumulátorgyárakkal, sem a szélerőművekkel, sem a napelemekkel kapcsolatban. Utóbbit illetően nálunk annyira rossz, kiszámíthatatlan a jogi környezet és gazdasági környezet, hogy igen rizikós vállalkozás: mire elkezdené termelni a pénzt, addigra pont amortizálódik, és lehet elölről kezdeni az egészet.
Az sem segít, hogy lényegében leépítették a természetvédelmi apparátust, az ingatlanlobbi pedig hihetetlenül erős. A védettség semmit nem jelent, lásd a Natura 2000-es területek vagy a Fertő-tó történetét. Szerencsétlen civilek és természetvédők már annak is örülnek, hogy utólag az UNESCO azt mondja, hogy igazuk volt. Erre pedig az a válasz, igen, persze neked volt igazad, le a kalappal ügyes vagy, de én már lebetonoztam, és ha már ott a beton, mi lenne, ha építenék is rá valamit. Felelőtlen, emberellenes és a jövő generációk sorsát ellehetetlenítő politika van Magyarországon, és néha már azt is nehéz látni, hogy mi a célja ennek az egésznek.
A Greenpeace aktivistái a Fertő-tónál (Fotó: Greenpeace)
Egyre többet olvasni arról, hogy az országba nagyragadozók – medve, farkas, hiúz – tévednek be vagy akár itt is élnek. Ez jó hír, ebbe kapaszkodhatunk?
Vadászatra szükség van: ha holnaptól egy vadász se lenne, azonnal elszaporodna a vaddisznó, az őz, és komoly károkat okoznának. Nem csak a mezőgazdasági területeken, az erdőben is. De hát miért kell vadász? Azért kell vadász, mert a ragadozókat régen kiirtották az akkori vadászok. Vannak, akik igazán tiszta szívből szeretik az erdőt, szeretik a természetet, és a legjobbat akarják, már ahogyan azt ők elképzelik. De sajnos nem rendelkeznek a megfelelő ökológiai tudással, és nem tudják, mi az erdő igazi érdeke. Akkor működik jól egy erdő, hogyha a ragadozók kontrollálják a növényevők számát, nem a vadászok. A trófeavadászokról meg ne is beszéljünk, hatalmas üzlet Afrikában a kihalás szélén álló fajok kilövése. Minél ritkább, annál jobb. De ez orvosi eset.
Persze holnap nem lehet telerakni farkassal Európát. A természet ma már nem tud jól működni, annyira kis területre van összeszorítva, és ebben az európai kultúrtájban ők már nem is érzik jól magukat. Itt-ott igen, és nem is baj, ha ott visszatérnek. Érdemes lenne elindulni olyan irányba, hogy bizonyos területekről az ember egy kicsit kivonuljon, például visszaadunk a természetnek az agrárterületekből, és itt néha elég hamar meg is jelennek a nagyragadozók, kialakul egy egészséges, normális dinamika.
Meglepően kevés számú nagyragadozó meglepően komoly kontrollfunkciót el tud látni, tehát nem kell, hogy itt hemzsegjenek a farkasok. De a vadászok meg akarják tartani a jogot arra, hogy majd ők kordában tartják a vadállományt, ellenkező esetben ugrik a biznisz. A vadászok legnagyobb ellensége egyébként az aranysakál. Utálják, mert idejön és elveszi a munkájukat. Nem olvassa az óriásplakátot. Én személy szerint drukkolok nekik, szeretem az ilyen könnyen alkalmazkodó állatokat: ahelyett, hogy utálnánk a sakálokat, inkább tanulni kellene tőlük.
A vaddisznókról is az a hír járja, hogy milyen jól alkalmazkodnak, és velük már a városokban is lehet össze lehet futni.
A legtöbb ember számára ez egy teljesen abszurd, utópisztikus helyzet, hogy nekünk vadakkal kell együtt élnünk. Európában a legtöbb erdő olyan, mint egy parkerdő, semmi veszélyt nem rejt, az egyetlen állat, amitől tartani kell, az a kullancs. El is kényelmesedtünk, megszoktuk, hogy az erdőben sétálunk, kocogunk, fejhallgató van rajtunk, nem is halljuk, hogy mi van körülöttünk. Pedig az igazi erdő az, ahova még egy tapasztalt vadász is legalább egy fokost visz magával, mert bármi történhet. Megijeszti egy vaddisznó vagy találkozik egy bocsával bóklászó medvével. Ilyen az erdő, ez van.
De mi egy kicsit minden nap le akarjuk győzni a természetet, átúszunk egy folyót, megmászunk egy hegyet, megteszünk egy távot. Kínos hamarabb visszafordulni, mert akkor az ember a szíve mélyén úgy érzi, hogy vesztes. Ehelyett azonban rá kéne csodálkozni a természetre, érdeklődni kellene iránta, úgy, hogy semmi nyomot nem hagyunk magunk után, mintha ott sem lettek volna. De ebben nem vagyunk túl jók, úgy érezzük, hogy ez a mi otthonunk, és azt csinálunk, amit akarunk. Ugye nagyon sok városi ember, főleg a gyerekek főleg, amikor kimennek erdőbe, tuskókat dobálnak, meg üvöltenek, mint egy fékevesztett gorilla. Így viselkednek, mert az erdőben mindent lehet. Mindent lehet, de ha jön a medve, akkor ő mondja meg, hogy mit lehet és mit nem.
Akkor mit tegyünk egy zöldebb jövő érdekében?
Lassabb, egyszerűbb élet. Söpörni seprűvel kell. Füvet nem kell naponta egy centisre nyírni. Fölösleges kütyük függőjévé nem érdemes válni. Keressük a kapcsolata természettel, de közben hagyjuk békén.
