A Psota

– Komolyan kérdi? Hogy Psota?

– Igen. Egyáltalán, honnan jutott eszébe?

– Ó, honnan is? Talán úgy, hogy ez adva volt.

– És a többi? A fent maradó közel háromszáz oldal?

– Az életem, sorsom, pályám, szerepeim, szerelmeim, utazásaim, élményeim, álmaim, céljaim, vágyaim, fájdalmaim, boldogságaim? Ezek is mind adottak voltak. Csak meg kellett írnom őket.

– Hogyan szánta rá magát egy ilyen irtózatos feladatra?

– Úgy, hogy még nem tudtam, hogy ez milyen irtózatos feladat. Mire rájöttem, már késő volt…

– De mi adja az indíttatást?

– A könyv végén azt írom…

– Ne tessék elmondani! Lelövi a poént!

– Olvasta már?

– Persze. Egy ültő helyemben, ahogy megkaptam.

– És jó?

– Zseniális. Mint bármi, amit csinál: ha játszik, ha tököt gyalul, ha énekel, ha ablakot tisztít, ha ír… Mindenben egyedi, hasonlíthatatlan, szenvedélyes, magával ragadó.

– Igen, én is úgy érzem, hogy elég erős egyéniség vagyok…

– Így, most, kibontakozófélben legalábbis így tűnik…

– De akkor ezt így írja meg, okvetlenül! Visszatérve az előbbi kérdéshez: nem lövöm le a poént, mert ott úgy van, hogy azt írják majd a síromra, hogy: “Meghalt, mert ráért!” Most én azt mondom, hogy: írt, mert ráért!

– Én meg azért nem érek rá soha, mert írok!

– Az más! Nyáron nekem nem volt színház, és nem bírtam elviselni, hogy csak úgy legyek. Ahhoz túlzottan sok az energiám, az érzelmem, az indulatom. Halálom után majd valami virág formájában növök ki, csak hogy létezzek, és úgy fogok ágaskodni, himbálózni, illatozni, vagyis mutatkozni. Engem nem lehet gúzsba kötni, lefogni, meggátolni, tétlenségre kényszeríteni!

– Hogyan? Ült egy gépnél, és verte a billentyűket?

– Volt, hogy ültem a gépnél, és vertem a billentyűket, volt, hogy diktáltam, volt, hogy magnóra mondtam, volt, hogy cetlikre jegyeztem, volt, hogy keresgéltem régi naplóim, leveleim között, volt, hogy mást kérdeztem meg valamiről, volt, hogy vitatkoztam, veszekedtem, őrjöngtem segítőmmel, Fábri Magdával –, aztán persze, sokszor kapituláltam… Szóval jött egy hathónapos megfeszített munka, amelynek eredményeként végül is összeállt a könyv.

– Mit érzett, amikor az utolsó szót leírta?

– Végtelen fáradtságot. Állítom, hogy az összes szerepem együttvéve nem volt olyan kimerítő, mint ez a könyv. Játék közben olykor van taps, van, kis pihenés, van, hogy nincs benne minden jelenetben az ember, itt viszont nem volt se taps, se pihenés, itt egyetlen jelenetből sem lehetett kimaradni.

– Van műfaja ennek a könyvnek? Önéletrajz, napló, emlékkönyv, memoár, vagy mi-a-csoda?

– Mi-a-csoda. Ez így a legpontosabb. Az embernek sincs műfaja. Jobbára se műve, se faja. Csak léte, sorsa, élete, emlékei, reményei, fájdalmai, örömei, hitei, csalódásai, szerelmei, kiábrándulásai, törekvései, elbukásai, és szüntelen újrakezdései. Valamikor azt hitették el, hogy csak a láncaimat veszíthetem. Aztán úgy éreztem, hogy mindent elvesztettem. Később reméltem, hogy majd állva halhatok meg, mint a fák. Aztán elhatároztam, hogy ha beteg leszek, akkor éktelen nagy balhét csinálok. Most azt kiabálom, hogy nem jutottam fel az égig! Volna még kérdése?

– Nem tetszene tudni, merre is találom a legközelebbi eget?