A purista irodalmárok valószínűleg a szívükhöz kapnak majd a változtatásokat látva, példának okért azért, mert néhány mellékszál, nagy valószínűséggel a rendezőnő származásának köszönhetően, hangsúlyossá vált a filmben. A mozi így egyszerre lett hollywoodi és bollywoodi alkotás (tánc- és dalbetétek, indiai zenék színesítik az alacsony származású, ám annál magasabbra törő nevelőnő történetét); a befejezés pedig lényegében klasszikus happy end, ami aztán meg végképp távol esik a mű eredeti szellemiségétől.
Mindezeken beleértve a tánc- és dalbetéteket is azonban túl lehet lendülni; a kosztümös filmektől elvárható színvonalat könnyedén abszolválja a mozi: akad benne egy filmidőnyire elegendő ármány és szerelem ahhoz, hogy a néző elégedetten távozzon a vége főcím után.
Azt azonban mindenképpen véssük az agyunkba, hogy nem egy hiteles feldolgozást láttunk, és ha valóban tudni szeretnénk, hogy milyen leányzó is volt ez a félig angol, félig francia művészpalánta, Rebecca Sharp, aki egyedül volt kénytelen boldogulni az élet viharában, kénytelenek leszünk átrágni magunkat több száz oldalon.
Rozi étvágya a film alatt:
