Valóra vált álmok Toscanában

A firenzei dóm

Mint a heringek

Firenze, Pisa, Siena, Cortona, San Gimignano, Pienza, Montepulciano. Nincs olyan útikönyv, amely ne áradozna ezekről a városokról, nem meglepő hát, hogy minden turista szeretné elkapni a varázslatot, így rendületlenül minden nevezetességet végigjár. Éppen ezért nyáron elviselhetetlen itt a zsúfoltság. Abban persze nincs semmi furcsa, hogy Firenzében alig lehet lépni a Ponte Vecchión vagy a Dóm téren, és talán csak hajnalban lehetne turisták nélkül lefényképezni a Battistero Porta del Paradisóját, de az már egészen kiábrándító, hogy több órát kell sorban állni, hogy bejussunk az Ufizzi képtárba, a dómba vagy az Accademiába Michelangelo Dávidjához.

Tipp: Nézegess még több képet Toszkánáról. Klikk ide! »

Persze jó volt csavarogni Firenzében, gyönyörű város, a hatalmas dómtól elakad az ember lélegzete, de csalódott is voltam. Azzal vigasztaltam magam, hogy pár óra az Uffiziben nem lenne több, mint könnyű antipasti, így inkább évek múlva, valamelyik télen visszamegyek, és végigjárom az összes múzeumot.






Tornyok városa

San Gimignano messziről olyan, mint egy kubista festmény. 13 bástyaujjával inkább modern fővárosra, mint ősi olasz kisvárosra emlékeztet, és ésszel szinte felérhetetlen, milyen lehetett fénykorában, amikor 50-70 ilyen bástya állt a városban. A várból lett város kívülről többet sejtet, mint amennyit belülről mutat. Mindössze 10 percet bírtunk itt tölteni, és az a néhány perc is csak azért jutott, mert valami égi szerencse folytán találtunk parkolóhelyet. Előző nap is jártunk erre, de akkor nem lehetett parkolni, így továbbmentünk.






Az én Toscanám

Toscana nem hazudtolta meg magát. A vékony ciprusok ugyanúgy szegélyezik a kacskaringós utakat, ahogyan a képeken. A déli tűző nap elviselhetetlen, de a napnyugta arany fénye ünneplőbe öltözteti a lankákat. Egyik várostól a másikig utaztunk, és csak a második napon esett le, hogy nem is a megérkezés a fontos, hanem maga az út.

Végigjártuk a híres kisvárosokat (Pienza, Montepulciano, Montalcino, San Quircio D’Orcia, Colle Di Val D’elsa, Poggibonsi, Monteriggioni), legtöbbször mégis ott éreztem magam a legjobban, ahol csak úgy megálltunk egy kicsit. Lucignano D’Arabia, Buonconvento, Volterra egészen elbűvöltek, sőt egyszer – egy hirtelen és megmagyarázhatatlan ötlettől hajtva – etruszk sír nyomába eredtünk. Az autót egy elhagyott templomnál hagytuk, és gyalog követtük a tábla jelzéseit. Olajfák és szőlőtőkék között sétáltunk, és amikor elég magasra értünk – mert Toscanában mindig meg kell mászni egy dombot –, boldogság volt körülnézni.

Volterra

Ezüstös olajfák és zöld szőlőtőkék futottak egyenes sorokban a szemközti lankákon. Épp egy nagy fa árnyékában üldögéltünk, amikor előkerült a gazda is, aki kicsit morcos volt, hogy a sziesztáját meg kellett szakítania miattunk, de amikor olaszul köszöntünk és intettünk neki, megenyhült. Egyébként ez jellemző volt az egész útra, pár szóval és egy kedves mosollyal remek kapcsolatokat építettünk a helyiekkel, és olykor olyan bonyolult dolgokat is meg tudtunk beszélni, mint egy üzlet nyitva tartása, vagy a kedvenc sajtom, a pecorino érlelése közötti különbségek.

Toscanában jobbnál jobb ételek kerültek a tányéromra, viszont a legfinomabb (és legolcsóbb) pizzát az SR439-es út 75. km-énél lévő Pizzeria La Rosában ettem. Főként helyiek látogatják, és a nyitva tartás is a sziesztához igazodik – amikor véget ér, bezár az étterem, és csak este, a munkaidő végén nyit ki újra. Nincs itt semmi flanc, sőt bonyolult ételek sem, viszont az ízek olyan mennyei kompozíciót alkottak (paradicsom, fokhagyma, olívaolaj, petrezselyem), hogy az emlékektől összefut a számban a nyál.

Ízutazás

Toscana nem egy diétásmenet. Lehetetlen ellenállni az ízek és az illatok csábításának, és az sem véletlen, hogy emlékeimben Cortonához, Sienához és Pisához egy-egy remek étel is párosul.

Amíg a legtöbb város homokbarna, Cortonát mintha kakaóporral szórták volna be. Meredek utcái követik a hegy vonalát, amelyre épült, szieszta után pedig úgy nyüzsög, mint egy megbolydult méhkas. Az egyik zöldségesnél nyolcféle paradicsomot számoltam meg, és ebben a városban fedeztem fel a tagliatellét. Már korábban is találkoztam ezzel a „szélesmetélttel”, de nem sokra becsültem, hiszen semmi különöset nem találtam benne, régen anyu is csinált ilyet. Persze, amióta megkóstoltam, egyre csak azon töröm a fejem, hogyan tudnék itthon is friss tésztát gyúrni.


Szenvedélyek városa

Sienáról viszont – kissé szentségtörő módon – az édes, sült tészta, valamint az olasz tejszínhab harmóniája jut eszembe, és a szenvedély. Siena az Il Palio lázában égett, amikor ott voltunk. A középkorig nyúlik vissza a híres  lovasverseny története, amelyet évente kétszer – július 2-án és augusztus 16-án – rendeznek meg a Madonna tiszteletére.

Siena

Minden városrész lova indul a versenyen, és a győztes ló városrésze kapja a festett selyemzászlót. A verseny előkészületei és próbái már négy nappal korábban megkezdődnek: minden városrészt fellobogóznak, és a lakók is nyakukba kötik saját zászlajukat. Amikor Sienában jártunk, éppen a főpróba zajlott, és a városrészek már készülődtek a főpróbát követő lakomára. Hosszú asztalokat terítettek meg a városrész zászlajára jellemző színekkel. Idegen sajnos nem csúszhatott be a lezárt városrészbe. Persze nem kértek lakcímkártyát vagy igazolványt, anélkül is ismerik egymást, és a turistákat kerülő útra küldték. Már órákkal a főpróba előtt zsúfoltság volt az Il Campón, de a „legyezőtér” szépségét ez nem csorbította.







Csak mert az ő tornyuk ferde

Pisa és az ő ferde tornya csak annyira érdekelt, hogy ha már arra járunk, nézzük meg, mert ki tudja, meddig fog állni. A dóm hatalmas, és a körülötte lévő tér feloldotta a turisták özönét. Pisát olyan gyorsan magam mögött akartam hagyni, hogy még térképem se volt róla – addig az összes nagyobb városról szereztem térképet, vagy legalább feltérképeztem –, mégis úgy döntöttünk, hogy megkeressük a Piazza delle Vettovagliét, ahol mindennap piac van, ugyanis fügét szerettem volna venni. Háromszor kellett megkérdeznem, hogy merre menjünk, és mindháromszor gyönyörű olasz tájékoztatást kaptunk.

Pisa – a híres ferde torony

Így utólag nem is értem, hogy hogyan, de odataláltunk, vettünk fügét, és már indultunk is volna tovább a tengerpartra, amikor éppen az Antica Trattoria Il Campano előtt találtam magam, amiről a Guardian egyik újságírója azt írta, hogy a világon itt ette az egyik legjobb ételt. Megkóstoltam a „Pecorino fresco al fozno servito con Tartufót”, ami egyszerű olvasztott sajtnak tűnik, mégis isteni, de a tenger gyümölcsei spagetti is hibátlan.

Toscana hegyes-dombos vidékeihez és fallal körülvett városaihoz képest Pisa igazi meglepetés. A síkságon elterülő város apró házai között már messziről látszik a dóm kupolája és a ferde torony. Aki idáig elautózott, mindenképpen menjen le a tengerig. A Marina di Pisa igazán közel van, és Toscanának egészen szokatlan arcát mutatja.

Lucca

Szerelmem, Lucca!

Lucca nem a legtoszkánabb város, és a ferde torony árnyékában kevesebb figyelmet is kap, viszont talán pont ezért maradt meg kedves, szerethető kisvárosnak. Óvárosát vastag fal veszi körül, és a falon belül mindenki biciklivel közlekedik. Lucca nem nagyváros, fél óra alatt kényelmesen el lehet sétálni egyik végéből a másikba, mégis maradásra csábítja a látogatót.

Tornyokban itt sincs hiány, ráadásul a Torre Guinigi tetején olajfák adnak árnyékot a várost madártávlatból kémlelőnek – miután 233 lépcsőfokot megmászott.

Bár van egy piazza, amely Napóleon nevét viseli, a várost Napóleon sohasem kebelezte be, hanem nővérét, Elizát ültette a nyakára, de ő nem sok vizet zavart a büszke városköztársaságban, mert a falakon kívül, palotájában múlatta idejét szeretőivel. A rossz nyelvek még Paganinit is közéjük sorolták.

Puccini viszont valóban a város szülötte, és erre a luccaiak nagyon büszkék – a dóm faragott oszlopainál például Puccini-zenét játszanak. Érdekes és híres a Piazza Anfiteatro, amelynek ovális ívén üzletek és kávézók sorakoznak. A városfalon belül igen családias a légkör. A nyaralás idejére mindenki kicsit helybéli lesz. Amikor másodszor mentem be ugyanabba az üzletbe sajtot venni, már úgy köszöntöttek, mintha gyerekkorom óta ott élnék.

Tipp: Még több fotó Toscanáról »

Fotó: Myreille