Üres a Ridikül – kritika

A talkshow magyarországi történelme meglehetősen színes, mint annyi műfajt, ezt is Vitray Tamás honosította meg Magyarországon, a kilencvenes évek második felében, a kereskedelmi televíziózás beköszöntével, a terefere már látványos díszletek között és bombasztikusnak szánt témák körül forgott. A társadalmi problémákat nem mindig kellő érzékenységgel vizsgáló Mónika-show és a Joshi Bharat-műsorok kimúltával – amelyben a médiahatóság tevékeny szerepet vállalt – néhány évig nem volt a hazai televíziós kínálatban a személyiségre épülő talkshow, a Ridikül ilyen értelemben hiánypótlóként indult a tavaszi szezonban.

Egy, a közszolgálati televízióban futó beszélgetős műsor nagy esély. Hiszen olyan csatornán, amelynek léte nem kizárólag a nézettségi adatokon, a reklámbevételen múlik, a felületes szenzációhajhászás helyett lehetőség nyílhat a problémák higgadt elemzésére. A témaválasztást pedig nem szükségképpen az aznapi Blikkből vagy a rendőrségi hírekből kell megoldani.

A női talkshow-ként aposztrofált Ridikül azonban nem több, mint felületes traccsparti. Nem társadalmi jelenségeket jár körül, nem segíti a nézők látókörének kiszélesítését, ehelyett közhelyes témákat vesz elő közhelyes megközelítéssel, főként idősödő színésznők közreműködésével. Az üres csevej akkor is üres csevej marad, ha Kossuth-díjasok és érdemes művészek ülnek a stúdióban. Tévedés, hogy minden érdektelenség érdekessé válik, ha ismert ember beszél róla, sőt az igazán fontos kérdésekben egy ismert ember kevésbé lehet őszinte, mint egy civil, akinek nem kell ügyelnie az imázsára.

Ha egy műsornak nagyjából annyi a mondanivalója, hogy hát azért vidéken mégis csak más az élet, vagy hogy a nők is ügyesen tudnak barkácsolni, esetleg hogy a boldog házasság titka a tolerancia, akkor az nem is műsor, csak legyártott adásidő. Pedig Jakupcsek Gabriella ennél jóval bevállalósabb talkshow-t is csinált már, sajátos helyzet, hogy éppen egy kereskedelmi csatornán, tíz évvel ezelőtt.
Az MTV-nél azonban „ne szólj szám, nem fáj fejem” alapon inkább kerülik, hogy a nézőt valós társadalmi problémákkal szembesítsék. Pedig valami ilyesmi lenne a közszolgálat.

Szintén problémás, ahogy a női talkshow a nőiséghez nyúl. A témák közhelyes, minden eredetiséget nélkülöző megtárgyalása során a beszélgetőpartnerek állandóan a női nézőpontra, látásmódra utalnak, afféle semmivel össze nem hasonlítható kuriózumként. Pedig a nőiség nem lehet azonos a felületességgel, a banalitással.

A női talkshow-ban persze megjelenik a férfi is. Ő a sztárok közt a sztárvendég. A meglepetésember, akinek érkezését a műsorvezető rendre olyan lelkesedéssel vezeti fel, mintha minimum George Clooney vagy Brad Pitt várna a sorára a színfalak mögött. Aztán bejön a szomszédos stúdióból a palócosan beszélő időjárás-jelentő, és elmondja, hogy kívülről tudja a menetrendet.

Az MTV-nek van egy látványos díszlete, vannak kényelmes székei, akad egy normális témákról is beszélgetni képes műsorvezetője. A következő évadtól akár egy rendes talkshow is előállítható ilyen hozzávalókból. Addig marad a nyári ismétlés. Limonádé, sok cukorsziruppal.

Szerző: Rényi Ádám kommunikációs szakértő, az RTL Klub, a TV2 és a Viasat3 egykori kommunikációs vezetője