Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Szabadidő

„Minek menjek végig egy olyan úton, amin mindenki jár?”

Parrott Ananda egy külvárosi műhelyben lakik Szegeden, és egy repülő autó tervein dolgozik a barátaival. Emellett olyan normákat kérdőjelez meg, hogy a vele folytatott beszélgetés után alapjaiban kell átgondolnunk az életünket.

Kedvenc párbeszédem a Rossz versek című filmben, amikor megkérdezik a főszereplőt, mit csinál, mire a válasz valami olyasmi, hogy

Csinálom, amit kell.

De belegondoltunk valaha abba, hogy mégis miért csináljuk, amit kell? Azért, mert tényleg ezt akarjuk, vagy mert valaki elvárja tőlünk? A legtöbben valóban így élik az életüket, mindig azt teszik, amit várnak tőlük: a szüleik, a barátaik, a főnökeik, a házastársuk, a társadalom.

Aki csak azt csinálja, amihez kedve van

Vannak azonban azok a csodabogarak, akik a manapság társadalmilag elfogadott értékrend szerint semmit nem tettek le az asztalra, sehova nem tart az életük, hiszen nincs vagyonuk, menő házuk, nem mennek dolgozni öltönyben reggelente, nem építik a karrierjüket, nem házasok, nem a családtervezés az elsődleges céljuk. Ehelyett úgy élnek, ahogy kedvük tartja, és még azt a pofátlanságot is elkövetik, hogy indokolatlanul boldogok közben.

A 23 éves Parrott Ananda nagyon támogató családból érkezett, sosem kérdőjelezték meg a terveit. Édesanyja magyar, apukája angol származású, de Thaiföldön élt egy buddhista kolostorban. Még gyermekei születése előtt elhatározta, hogy ha lesz egy fia, Anandának fogják hívni, ami indiai nyelven a létezés legmagasabb fokát, a féktelen boldogságot jelenti.

Parrott Ananda nem a megszokott utat járja (Fotó: Berczi Dávid)

Ananda sokak szemében számíthat sikertelennek, pedig pontosan az ellentéte annak, csak épp nem a látszatnak él. Nem a főnökének akar elszámolni azzal, hogy hány órát töltött a munka színlelésével, kizárólag a saját lelkiismeretével beszéli meg, hogy eleget tett-e bele egy adott projektbe. Semmit sem képes félgőzzel csinálni, ezért fordulhatott elő, hogy beköltözött az irodába élete első és egyetlen valódi munkahelyén, ami előbb-utóbb másoknak is feltűnt.

Ezért végül inkább a saját ötleteit kezdte el megvalósítani: 19 évesen teljesen kezdőként belevágott a porfestésbe, aminek kapcsán később vlogolni is elkezdett.

„Volt egy barátom, akinek a faterja porfestő volt – meséli a fiatalember. – Egyszer felhívott a haverom, hogy nem csinálunk-e együtt porfestő céget. Egyáltalán nem értettem a porfestéshez, szóval nyilván rávágtam: jó hogy, csináljuk. Megtanultam, hogy mi ez, terveztem hozzá gépeket, megépítettük, elkezdtük a porfestést. A haverom úgy látta, nem működik, elköltözött, én viszont azt gondoltam, ki lehet ebből hozni sokkal többet, mint hogy itt fújkálunk. Terveztem új gépeket, nagyobbra építettük a műhelyt. Ez a hátsó kertünkben volt, nem volt rá sok pénzem, szóval olyan pisztolyt vettünk, valami thaiföldi hitványságot, ami rázott. Fából csináltam hozzá egy konzolt, hogy ne rázzon meg folyamatosan, cseréplécből meg fóliából építettünk festőkabint, és úszószemüvegben festettünk. Jó, hát ez a munkánk minőségén is látszódott, de eleinte nem is adtuk el, csak gyakoroltunk a magunk kedvére.”

Ami tetszik neki, abba belevág, ami nem, arról hallani sem akar (Fotó: Berczi Dávid)

Ananda mindig tudta, hogy a porfestésben a technológia fejlesztése érdekli igazán, csak az aljáról kezdve végig kellett járnia az egész létrát, hogy átlássa, mire is van szükség. Azzal is tisztában volt, hogy nagyon sok pénzt ér a munkája, de nem ez volt fő motiváló erő. Szerinte aki azt tűzi ki célul, hogy értéket ad a világnak, és saját szakmáját a lehető legjobban végzi, annak nem kell a pénz miatt aggódnia. Problémákat akar megoldani, olyan problémákat, amelyekkel senki más nem foglalkozik.

Túl sok időt vitt el a porfestés, festhetek egész nap, vagy felvehetek öt festőt, de én az egész világot akarom lefesteni

„Nagyon el van maradva a technológia, mert még mindig emberek végzik a munkát a műhelyekben – magyarázza. – Most olyan rendszeren dolgozunk, ami kizárja az embert az egészből, hogy ne kelljen beszívni a műanyagport, az égő festék gőzét a műhelyben, mert a szervezetünknek nincs szüksége erre.”

Ananda ezért a porfestő gépeit kölcsönadta, az ipari robotok tervezésének ötletét viszont viszi tovább a műhely másik felében, ahova időközben be is költözött. Itt alakította ki magának azt az életteret kollégájával, az 52 éves Bercivel, amire szükségük van a kreatív tervezéshez és megvalósításhoz. Nem egy lakberendezési magazinba való palota, de minden megtalálható itt, ami nekik kell: konyha, fürdő, hálószobák, iroda, többnyire lomtalanításból összevadászott cuccokkal felszerelve.

„Szeretek kukázni. Amit más kidob, azt én még sokáig tudom használni, ezt a fotelt is így találtuk, vagy a teljes konyhafelszerelést – mutat a bejárat előtt álló, napozáshoz való fotelre és a változatos keresztnevekkel ellátott bögrékre. – Amúgy kértek teát? Van fekete, meg rossz ízű.” Én a rossz ízűt választom, és nem csalódom.

Miközben körbevezet a műhelyben, Ananda megmutatja a falon bekeretezve feszítő érettségijét is, majd arról mesél, hogy milyen projekteken dolgoznak jelenleg. „Mit csinálok itt? Amihez kedvem van. Robotokat építek, uszonyokat reklámozok Bercivel. Berci fejlesztett egy búváruszonyt, annak a marketingjét toljuk most. De a fő csapásirány az ipari robotok fejlesztése.”

Ananda társa, Berci és az általa fejlesztett búváruszony (Fotó: Berczi Dávid)

Emellett készül egy repülő autó is, amelynek egyelőre csak a tervrajzai vannak meg, de egyikőjük számára sem kérdés, hogy meg fogják valósítani két-három éven belül.

Mennék valahova, most vezessek?

– hangzik a kérdés, amire nem vár választ, egyből folytatja. – Lassú, várni kell a többiekre, bénáznak. Ha meg repülsz, az nem jó, mert nem tudsz mindenhol leszállni, meg a reptérre úgy is ki kell jutnod. Csinálunk majd pedálos vitorlázó repülőket is. Repülő autó azért kell, hogy helyből tudjunk felszállni és leszállni. Ketten ötletelünk Bercivel, de normális csapattal fogjuk véghez vinni. Ne úgy képzeljétek el, hogy itt ülünk, és arról beszélgetünk, hogy holnap hogyan építünk repülő autót. Meg fogjuk valósítani, ez nem kérdés.”

Azzal a problémával egyelőre nem foglalkoznak, hogy a világ fel lesz-e készülve a repülő autókra, mire ők megépítik. Nekik szükségük van rá, és szerintük a közúti dugó gondját is megoldaná, ha nem csak két dimenzióban gondolkoznánk a közlekedésről .

„Gondolom, kísérleti repülőeszköz tesztelése címén tudnánk használni, de nem érdekelnek a jogszabályok, felszállok, aztán kapjanak el – folytatja nevetve. – Ez persze komolytalanul hangzik, de nyilván nem kezdünk el olyasmit gyártani, amiről nem tudjuk biztosan, hogy forgalomba is lehet hozni.”

„Minek menjek végig egy olyan úton, amin mindenki jár?”

Ananda négy általános és három középiskolába járt, de nem azért, mert folyton költöztek volna, hanem állandóan kirúgták. 

Az egyik iskolában megkérdezték tőlem, hogy Ananda, hát te olyan okos vagy, miért nem mész egyetemre. Mondom, tanárnő, pont ezért. Ha egy kicsit hülyébb lennék, tuti beiratkoznék.

Ha tanulni akart valamit, más utakat választott, nem pazarolta az idejét olyan tárgyakra, amelyek nem feltétlenül szükségesek az adott munka elvégzéséhez.

Az alsó felirat magyarul úgy szól: „A gazdagsághoz a boldogságon át vezet a legrövidebb út” (Fotó: Berczi Dávid)

„Volt már munkahelyem egyszer, tanulni akartam, nagyon. A csávó, aki a főnököm volt, a legnagyobb szaktekintély az országban, mondtam neki, hogy én nálad akarok dolgozni. Nem kell fizetned se, tök mindegy, de én nálad fogok dolgozni. Így lett munkám. Ott dolgoztam, amíg meg nem tanultam eléggé, amit akartam.” A munkahellyel járó átlagélet viszont nem jött be neki, igaz, gyakorlatilag meg sem próbálta. Mikor arról kérdezem, hogy viselte a mindennapos munkába járást, halálosan komoly arccal vágja rá:

Ja, sehogy. Bent laktam, egy babzsákon aludtam, beköltöztem az irodaházba. A bicikliseknek volt zuhanyzó, ott fürödtem. Én nem járok be sehova. Minek töltsem az időmet közlekedéssel. Gondolj bele, mindennap oda meg vissza, de minek. Ha valamit csinálok, arra ráfüggök. Ha elkezdek valamin rendesen dolgozni, akkor beköltözök.

Első ránézésre ez egy műhely, Anandának azonban kreatív tér (Fotó: Berczi Dávid)

De hogyan jut el oda valaki 23 évesen, hogy magasról tesz rá, ki mit gondol róla és vár el tőle, közben pedig minden szempontból szokatlan módon éli az életét, és egy buddhista szerzetes bölcsességével mosolyog a világra? Erre nyilván születni kell.

„Ha azon gondolkoznék, mások mit mernek csinálni, valószínűleg nem csinálnék semmit – magyarázza Ananda. – Sose így közelítem meg a dolgokat. Valahogy az az út, amit leraktak elém, sose tűnt járhatónak. Túl unalmas volt. Minek menjek végig egy olyan úton, ami tele van, amin mindenki jár? Nem találkozol semmi új dologgal, nincs kihívás. A legtöbb ember egyszerű életre vágyik, könnyű életre, biztonságra. Nem gondoltam soha, hogy mekkora bátorság kell így élni, ahogy én teszem, ez volt az alap, nem is volt más opció. Nem mondták soha, hogy bármi lehetek, tudtam magamtól.”

Csak abba kezd bele, amiben a legjobb tud lenni

És hogy pontosan mi is lett belőle? Nehéz lenne egyetlen kifejezéssel megfogni, de leginkább gondolkodó ember.

„Beleokoskodok mindenbe. Tudok gépeket tervezni meg rajzolni, dolgokat összehegeszteni, elektronikát tervezni, de azt se csinálom, mert abban is béna vagyok. Inkább összeszedem mindenhez a legjobb embereket. A tudás, amivel nem kezdesz valamit, nem ér semmit. Olvasni tudni és nem olvasni ugyanannyit ér, mint nem tudni olvasni. Nekem nincs szükségem a konkrét tudásra ahhoz, hogy értsem, mit lehet vele kezdeni. Nem kell megtanulnom programozni ahhoz, hogy tudjam, mit lehet leprogramozni. Soha életemben nem írtam egy sor kódot se, nem is fogok. Ha programozásra van szükségem, felveszek egy programozót. Nem szeretek olyan dolgokat tanulni, amikben mások sokkal jobbak nálam, és mindig sokkal jobbak is lesznek.”

Nem ért mindenhez, de sok mindent átlát (Fotó: Berczi Dávid)

Ananda eleve azt gondolja, hogy hülyeség 2020-ban programozni tanulni, hiszen miért mi akarnánk a gépek nyelvén megtanulni beszélni? Itt lenne az ideje, hogy inkább a gépeket tanítsuk meg a mi nyelvünkre. Jelenleg ezen (is) dolgozik: olyan ipari vezérlőket fog gyártani, amelyek beszélik a mi nyelvünket.

A kapcsolatok bonyolultabban működnek, mint a gépek

Egy ponton Anandának rá kellett jönnie, hogy hiába tudja gyerekkorától kezdve, hogyan kell egy céget vagy egy gépet felépíteni, ugyanez a módszer nem működik az emberi kapcsolatoknál. Pár éve egy vasszívet készített karácsonyra akkori szerelmének, rengeteg munkaórát beletett, sokat dolgozott vele. A lány valamiért mégsem értékelte az ajándékot, jobban örült volna neki, ha a szív készítésére fordított időt inkább vele tölti. Ananda akkor azt hitte, egy kapcsolat a jövő tervezésével épül majd, mára belátta, hogy a jelenben kell időt tölteni azzal, akit szeretünk.

A visszautasított ajándék (Fotó: Berczi Dávid)

Már csak azt az embert kell megtalálnia, aki hasonló életre vágyik, a legutóbbi próbálkozása ugyanis nem jött be. „Beköltözött ide egy csaj nemrég, kilenc napig bírta, aztán elköltözött. De nem az ipari cuccokkal volt baja, nem tudta, mit akar. Az emberek többségének fogalma sincs, mit akar. Nem a körülményekkel volt problémája, mert nekem amúgy van igényem a minőségre, csak a fölösleges dolgokra nincs.

Minek elmenni a boltba, és venni valami új szart, amit kidobok három év múlva?

A sikert nem pénzben, hanem boldogságban kellene mérni

Amikor a céljairól beszélgetünk, azt mondja, csak az egészség számít. A magunké és a szeretteinké, ez a legfontosabb.

„Egy csomó ember, ahelyett, hogy belenyugodna abba, amije van, és az álmai megvalósulásáért élne mindennap, folyamatosan kutat valamit, de nem találja. És akkor sem venné észre, ha megtalálná, mert nem arra fókuszál. Nem veszi észre, hogy mi az, ami jó, csak azt látja meg, ami nem úgy alakul, ahogy szeretné. Nem kell nagy célokat keresni ahhoz, hogy boldog legyen az ember, csak észre kell venni, hogy folyamatosan beteljesednek.”

Ananda maga a legjobb példa rá, hogy lehet így élni, lehet valóban korlátok nélkül élvezni az életet. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ebben a történetben nincs is szó áldozathozatalról. Amikor az álmai megvalósulásáért dolgozik, sokszor olyasmit is el kell végeznie az embernek, ami az adott pillanatban nem annyira élvezetes, de a nagyobb képet szem előtt tartva bőven megéri. Míg a legtöbben biztonságra, biztos bevételi forrásokra vágynak, Ananda sosem félt a kockázattól, attól, hogy nem lesz miből élnie.

Anandát nem nagyon érdeklik a konvenciók, ahogy az sem, ki mit gondol róla (Fotó: Berczi Dávid)

„Nekem nincs meg az a szervem, amivel érezni kellene, hogy kockázatos valami – magyarázza. – Hogy valami sikerül-e, az mindig az egyénen múlik. Közép-Európában élünk, éhen halni itt azért nehéz, erőfeszítést igényel.”

A siker szerintem boldogságban mérhető, nem pénzben. Kívülről lehet, hogy úgy látszik, egy műhelyben élünk, és ez nem siker, de engem nem izgat. Akkor bukik el az ember, amikor feladja. Amíg még csak nem sikerült valami, addig az oda vezető úton vagyunk.

Egy biztos: Ananda már most szárnyal, de nagyon várjuk, hogy néhány év múlva Bercivel közös tervezésű autójukat is repülni láthassuk.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top