Gáspár Sándor interjú

Hogy van? Semmit nem változik.

Köszönöm, én nem így érzem, de jól vagyok. Ez rutinos hajnali kérdés?

Tizenegy múlt, tehát délelőtti, nem bók. Tegnap újranéztem a Stílusgyakorlatok című darabot. Az utolsó mondat: Előre nézünk.

Nekem a Stílusgyakorlatok mondatai ma már nem jutnak eszembe, de tudok előre nézni. Egyébként az előre attól függ, honnan nézzük, és kinek mi a szempontja.

Az öné mi?

Például, hogy olyan társadalomban érzem jól magam, olyanban szeretnék létezni, ahol a teljesítmény dönti el, ki mennyit ér. Pláne igaz ez egy olyan individuális pályára, melyen mozgok. Tudom, akadnak, akik ráugranak a politikai testre, de én ennél szuverénebb ember vagyok.

Anno kiállt a Színművészeti Egyetem megmaradásáért.

Azt érzem, meg kellett tennem. Az a fajta oktatás, az az igényesség, amit ott az elmúlt évtizedek alatt kiépítettek, azt a hozzáállást tükrözte, erősítette, hogy a tehetség, a képesség, a szorgalom döntse el, ki mennyit ér.

Gáspár Sándor balatoni házának kertjében, Alsóörsön (Fotó: Nagy Zoltán)

Úgy véli, értékvesztetté lett a világ?

Valószínűleg igen, bár se tudásom, se képességem nincs a világ dolgait megítélni. Viszont ha leszűkítem a szakmánkra, azt látom: megosztott. Két szakmai társaság van, két akadémia, és ezzel úgy érzem, elveszett a lényeg. Így lehetetlen elfogadni egy olyan dolog menti értékkezelést, ami szerintem fontos lenne. Mára elvesztette jelentőségét a kritika, a társadalmi díjak, pedig ezeknek oldalaktól függetlennek kellene lenniük. Az efféle függetlenség megőrzésének felelőssége a mindenkor regnáló vezetésé.

Jó ideje Székesfehérváron dolgozik, a Vörösmarty Színházhoz szerződött.

És remekül érzem ott magam. A régió központja Székesfehérvár, speciális népszínházi koncepcióval, a klasszikus darabok mellett kortárs, zenés és szórakoztató darabokkal, kísérletező stúdióval. A színésznek sok lehetősége van megmutatni a tudását.

Ön hányban mutatja meg magát?

Többen. Például Szakonyi Károly abszurdjában, az Adáshibában – ami közös produkció a Játékszínnel, ahol tavasszal a bemutató volt –, a családfőt, Bódog urat alakítom. De ott vagyok Ill szerepében, a nagy klasszikusnak számító Az öreg hölgy látogatásában, ami olyan dráma, ami erős társadalomkritikát fogalmaz meg arról, hogy a jellem, a megélhetés, a pénz hármasának igényeit hogyan tudja az ember, a közösség feldolgozni. És ebben az évadban mutatjuk be a Julius Caesart, melynek címszerepe az enyém. Ezeken túlmenően hívnak fővárosi színházak is, és ha tetszik az anyag, a csapat, és ráérek, teljesítem a kérést. Így néha láthat a közönség a Játékszínben, a Radnóti Színházban vagy a Rózsavölgyi Szalonban.

Azt hallottam, jól táncol, szépen énekel. Lesz efféle szerepe is?

Hát a magam módján nyilván tudok ilyeneket, de komoly zenés darabban, musicalben nem táncolnék és énekelnék úgy, ahogy az ma természetes és elvárható. Igaz, jó régen, a Katonában nagy sikerrel ment a Galóca című színdarab, abban Básti Julival énekeltem egy gyönyörű duettet.

A sok Gáspár-szerep közül számomra egy őrült alakítása a legemlékezetesebb.

Hát az az Üvöltő szelek lehet! Jó régen, de nagyon nagy sikerrel játszottuk azt is, Törőcsik Mari Művész Színházában. Máig emlékszem, Schwajda György írta a színpadi változatot. Nem tudok róla, hogy újra felfedezné valaki ezt a kiváló regényt.

Fotó: Nagy Zoltán

Ugorjunk vissza még korábbra. Idén negyven éve mutatták be a Stílusgyakorlatokat.

És tíz éve már nem játsszuk.

Huszonhat éves volt a bemutatón és ötvenhat, mikor levették színről.

Az alatt a harminc év alatt nyilván sokat változtunk, de mi ezzel nem foglalkoztunk, hanem magát az anyagot képviseltük. Higgye el, a mi öntudatlan változásunk visszahatott a darabra, amit a Katonán kívül nagyon sok helyen előadtunk. Közben öregedtünk, bölcsebbek lettünk, talán filozofikusabbak is, és ez a Stílusgyakorlatok javára vált. Egy darabig. Az utolsó három-négy évben azonban szétcsúszott az előadás.

Miért?

Azon egyszerű okból, hogy a háromfajta ízlés, személyiség, a változásaink egy idő után látszottak az előadáson. Szakmai feszültség teremtődött, ami adódhatott abból, hogy milyen színvonalú rendezőkkel, társulattal dolgoztunk az évek során. Az utolsó évek előadásait ez méltatlan helyzetbe hozta.

Ki mondta ki, hogy vége?

Mi. Másnak ehhez vajmi kevés köze volt. Egyébként a Stílusgyakorlatok szerencsés csillagzat alatt született, hiszen a nyolcvanas évek elejétől, az adott hétköznapi, történelmi szituációkra úgy reflektált az előadás, hogy nekünk nem kellett hozzá különösebben semmit kitalálni. Érzékeny massza volt, ezért a közönség és mi is úgy érezhettük, hogy ami történik, azért történik, mert a világban is ez történik. Ma is teljesen aktuális lenne.

A pályáját meghatározta?

Nyilván hatott, hiszen többen megismertek, hívtak filmezni. Óriási sikerrel ment, különlegesnek számított az újkori magyar színjátszásban, a Katona indulásánál. Meghatározó volt a fiatalos, bátor hang megütése, a forma és tartalomnyelv. Ezt képzelte a modern színházról Székely Gábor, Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor, és mi jó partnerek voltunk.

Hogy valaki jó partner legyen bármiben, ahhoz kell egy jó gyerekkor. Mit hozott otthonról?

Semmi olyat, amiről előre elhatároztam, hogy hozom. A család, az iskola, a sportolás, a közeg, ahol az ember felnő, mindent megad. Ami engem épített, az Szentesről való. Csodás, elképesztő gazdagság volt ott gyereknek lenni.

Gáspáréknál volt szigor?

Következetesen neveltek. Iskolás korban este kilenckor villanyoltás. És ha gyanús lett a csend, bejött anyám vagy apám, mert tudták, megy a csendes fojtogatás. Óvatosan veszekedtünk, nehogy kapjunk.

Az mit jelentett?

Verbális retorziót, és néha kaptunk a fenekünkre.

Van íz, ami Szentesről jut eszébe? Például mikor evett utoljára galamblevest?

Egyszerre két kérdés? Van íz, és legalább negyven éve nem ettem galamblevest… Anyám elképesztően jól főzött, fantasztikus sülteket, pörkölteket készített minőségi húsokból, és remekül sütött. Máig visszatérő ízélmény az ő tejes pitéje, vaníliás cukorral megszórva. Melegen és hidegen is faltuk. A galambleves nálunk természetes volt, vasárnaponként főzte anyám, de én a levesnél jobban szerettem a galambászkodást.

Fotó: Nagy Zoltán

Ma is vannak madarai?

A Balaton-felvidéki kertemben igen. Napi vendégek a cinkék, szajkók, csuszkák, fekete- és sárgarigók, verebek, sőt egyszer leszállt enni egy fostos bugybóka (búbos banka – a szerk.) is. Gyönyörű madár. Fűnyírás után eszegette a gilisztákat. És naponta látom a nálam fészkelő örvös galambpárt is. Hosszan tudom nézni, csodálni, ahogy fürdenek, isznak.

Támogatták a szülei a pályaválasztását?

Igen, az enyémet és az öcsémét is. Tudták, van saját utunk, és láttak, azon magabiztosan járunk, meg tudunk belőle élni. A színész társadalmi megbecsültsége akkoriban nagyobb volt, mint ma. A tévé őskorában színházi előadásokat, tévéjátékokat közvetítettek, és mindenki nézte. A színész bekerült a családokba, gyerekként én is ismertem az összes magyar színészt. A szüleim látták, hogy mi, a szentesi gimnázium színjátszó körével országos versenyeket nyerünk, és jó visszajelzéseket kapunk, így maximálisan támogattak.

A lánya, Kata is ezt a pályát választotta, egy nehezebb időszakban.

Láttam, van ambíciója és a képességei is megvannak hozzá, hát támogattam a döntését. Viszont szomorú lettem volna, ha ezt választja, de nincs hozzá tehetsége. Én ismerős, barát, kolléga figyelmét soha nem hívnám föl a gyerekeimre, mert nem tartom etikusnak. Gergő zenész, ő bizonyos értelemben távolabb került a színpadtól, de róluk nem az én tisztem beszélni.

Azért gondolom, megnézi őket munka közben.

Előfordul. Ha csak tehetem, megnézem őket. Kata szabadúszó, az évad nincs annyira évszakhoz kötve, mint egy fesztiválozó zenekarnál. De Gergőt is több formációban láttam a Balaton környékén és Kapolcson is.

Gáspár Sándort mikor láthatom egy sorozatban?

Nem vállalom, nem érek rá. Többször kértek, de a színház mellett az őszi forgatások nekem nem férnek bele. Székesfehérváron komoly, fajsúlyos dolgokat csinálok, a délelőtti próbák, az esti előadások kizárják az olykor nyolc-tíz órás forgatásokat. Nyilván egy producernek nehéz elhinni ezt, hogy nem tud megvenni egy színészt. A sorozatszerep lehetőség a fiataloknak. Megismerik őket, anyagilag is jobb, mint a színház, tudnak tervezni.

Ön mit tervez őszre?

Jó előadásokat, színvonalas játékot.

Az öccse, Gáspár Tibor kiváló művész. Adnak tanácsot egymásnak?

Dehogy! Egy csomó dologról beszélgetünk, de tanácsadás nincs. Csupán benyomásokról esik szó.

Például?

Amikor próbáltam Az öreg hölgy látogatását, az öcsém mesélt a saját benyomásairól, más színházak előadásairól, rendezői elképzelésekről, színészi megoldásokról. De ez nem tanácsadás, ezek anekdotába burkolt szakmai megbeszélések.

Fotó: Nagy Zoltán

Álmodott valaha arról, melyik rendezővel dolgozna szívesen?

Persze! És bejött. Főiskolásként, a hetvenes évek közepétől Szolnokra, Kaposvárra jártunk az előadásokat nézni, és vágy élt bennem, hogy jó lenne azokkal a rendezőkkel dolgozni, akik ott vannak. És megvalósult, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor alapító tagnak hívott a Katonába.

A fiatalok kérnek tanácsot?

Miért kérnének? Ez marhaság! Föl sem merül bennem! Együtt dolgozunk, alakítjuk egymást, és ez a munka az egymásra figyelésről szól. Ami a próbafolyamat során nem vagy rosszul működik, figyelemmel a helyére kerül. Ez a normális menete a színháznak. Én sokat kapok a fiataloktól. Mivel kevésbé tapasztaltak, natúr, spontán érzékenységgel képesek dolgokat képviselni, és ez engem feltölt. Nem szeretem a bölcs színész vagyok figurát. Hallok általánosításokat, néha látok ijesztő kinövéseket, de nekem szerencsém van a fiatalokkal. Tehetségesek, figyelmesek és ezáltal alázatosak. Pozitívak a benyomásaim.

Ön kire figyelt fiatalon?

Akikkel a legtöbbet dolgoztam. Garas Dezsőre, Kállai Ferencre és Őze Lajosra, akit hamar elvesztettünk. Egyébként nem tudatosan azzal a szándékkal közeledtem hozzájuk, hogy tanulni akarok, de mert sokat voltunk együtt, óhatatlanul rácsodálkoztam dolgokra. Honnan merít energiát? Mitől tud egy pillanat alatt emocionálisan szétesni? Milyen váltásai vannak? Garas, Kállai csodák voltak, de rengeteget tanultam Törőcsik Maritól is, aki mindig természetes volt. Nagy színésztől soha nem éreztem oktatói szándékot, mert bölcsek voltak, észrevétlenül adták át a tudást.

Két színház is játssza októbertől az Adáshiba című darabot. Mennyire lesz mai?

Szakonyi Károly megszokta, hogy itthon, Európa számos pontján és a világ más területein is előadják a darabját, és kicsit hozzá nyúlnak. Lőkös Ildikó dramaturg is mára igazította. Szakonyi valamikor írt egy fantasztikus darabot, ami, míg világ, a világ, mindenütt aktuális lesz. Az első rétege ennek a drámának, hogy elbeszélünk egymás mellett, mert itt az okostelefon, a számítógép, mint annak idején a tévé. Ez közös terület. De ennél ijesztőbb, a társadalomkritikai vonatkozása, ami félő, hogy ugyanúgy aktuális a mában is. Ha valamitől a politika nem tud a legtöbbünk által elfogadható toleranciával létezni a társadalomban, akkor polgáraiban elkezdi kitermelni azt a gondolatot, azt a személyiséget, azt a gondolkodásmódot, hogy hogyan lehet leválni minderről, és hogyan magányosodik el ebben a leválásban az egyén, miként lesz a családjának – családfőről beszélek – akarnoka, zsarnoka. Félelmetes, hogyan épül föl egy ilyen torzult személyiség, miként épít egy világot, egy burkot magának. Ez azért ijesztő, mert az ilyen személy, a saját gyermekei – akiket egyébként majomszeretettel szeret –, hétköznapjaira is tragédiát jelent. Ez a nagyon komoly üzenete az Adáshibának, és attól félek, ez a jelenben is erős. Közben remélem, nem élünk egy olyan kemény világban majd, mint amit Szakonyi megírt a hatvanas évek végén. És ijesztő ebben a kettészakított közéletben belegondolni abba, hogyan szakadnak szét a családok, miként polarizálódnak. És a boldog család nem boldog, hanem Bódog, mint a színdarabban. Hiányzik valami nagyon, a boldogság a bódogsághoz. Azt gondolom, ez keményebb üzenete az Adáshibának, mint az elbeszélünk egymás mellett.

Gáspárék beszélgetnek eleget?

Az attól függ, honnan nézzük, de igen. És hála a jóistennek, bennünk igény is van erre, a családban, a baráti körben egyaránt, sőt mindig többet szeretnénk.

Férjet, apát játszik a színdarabban, de keveset beszél az interjúiban arról, önnek mi fontos egy nőben?

Hasson rám. Mindenével. Szeretek egy nő hatása alá kerülni. Szeretem látni, ha szépnek akar látszani, ha ízlésesen öltözik, ha vagány, ha visszafogott, ha van humora, ha mindenben teljesen normális. És szeretem, ha nem hétköznapi. Kifejezetten szeretem azokat a nőket, akik valamiért kilógnak a sorból. Nem deviánsak, de nem lehet őket figyelmen kívül hagyni.