Van baj, drágám – Ezekben a filmekben csalódtunk a legnagyobbat idén

Terápiás jelleggel szerkesztőségileg összeszedtük a legnagyobb filmes (és helyenként sorozatos) csalódásainkat – lefogadjuk, hogy helyenként a nevedben is kiakadtunk.

Rakita Vivien

2022. December 30.

Számos csodálatos film készült 2022-ben: imádtuk a Minden, mindenhol, mindenkort, nagyot ment a Top Gun: Maverick, remekül szórakoztunk a Tőrbe ejtve – Az üveghagymán, Park Chan-wook hozta, amit vártunk A titokzatos nővel, az Átjáróház pedig az év egyik (ha nem A) legjobb magyar filmje lett – és még sorolhatnánk. Azonban rengeteg olyan alkotás is felkerült a mozik, illetve a streaming kínálatába, melyektől legalább ennyit vártunk, de még annál is kevesebbet kaptunk. Gyakorlatilag úgy estünk pofára, mint Henry Cavill, aki a Vaják és a Superman szerepeire is számított, majd mind a kettőt elbukta.

Rengeteg ilyen filmet (és egyébként sorozatot) kellett végig szenvednünk, amit a saját vagy a mások által támasztott hype-ot olyannyira nem tudta megugrani, hogy érdekesebb volt kikeresni a különösen vajas szemeket a popcornos dobozból, mint a vásznat figyelni. Nekem ilyen volt például a Doctor Strange az Őrület multiverzumában. Adott egy kifejezetten izgalmas koncepció, a multiverzum, egy maximalista és tehetséges színész, Benedict Cumberbatch és egy kreatív elme, Sam Raimi, aki ígérete szerint változást hozott és felrázta volna az egyre sablonosabb, ellaposodó Marvel Univerzumba. Horrort ígértek nekünk, a különböző világok feltérképezését és az egész multiverzum-jelenség alapos vizsgálatát. Ehhez képest öt perc alatt (és most sokat mondtam) letudták a párhuzamos világok bemutatását egy összecsapott montázsban, majd megállapodtak a legunalmasabbnál, egy fordított világban. Micsoda formabontó ötlet! Ami a horrort illeti, engem még a tavalyi The Suicide Squad óriás szemétől is jobban kirázott a hideg, mint itt bármitől – bár tény, hogy a zombi-Strange sok játékteret adott Cumberbatch-nek, aki ezt jól ki is használta. Arról nem is beszélve, hogy bár Elizabeth Olsen is megtette a legtöbbet, ami tőle telik, Wandánál gyengébb és rosszabbul felvezetett „főgonoszt” ritkán látni. A sztori lapos volt, a Doctor Strange első részében megtapasztalt vizuális sziporkázás elmaradt, és úgy általában kiábrándító volt az egész.

Fotó: Fórum Hungary

Hasonlóan nem ugrotta meg a saját maga által felállított lécet Olivia Wilde második rendezése sem. A Nincs baj, drágám a női gyönyör és szexualitás ünnepléseként lett beállítva a film marketingesei által, akik ennél nagyobb hibát nem is követhettek volna el: a sztori üzenete ugyanis ennek a szöges ellentéte. A nők kizsákmányolása, az autonómiájuktól való megfosztása az, ami a Nincs baj, drágám hátterében húzódik. Debreceni Andi kolléganőmet szintén behúzta a mozi körüli nagy hype (amit valljuk be, leginkább az egész nyárra szóló cirkusz biztosított), és tetszett neki az alapkoncepció is, „de összességében sokkal többet vártam. Mire beindult úgy igazán a cselekmény, vége lett. Kiforratlan volt nekem. És millió egy kérdés maradt bennem, amire egyébként a kétórás hossz simán adhatott volna magyarázatot.” Babicz Anett viszont még nálunk is keményebben fogalmazott:

„a Nincs baj drágám szörnyen untatott, és annyira ellenszenves volt benne mindenki, hogy alig bírtam végig nézni.”

Social média guru és újságíró kolleginánk egyébként amúgy is komolyan vette a „terápiás kiakadást”. Ő egy komplett listával érkezett a Nincs baj, drágámon túl:

„Kikapcsoltam a Noel naplóját is kb 20 perc után, mert annyira béna volt ez az »helyes magányos író vagyok és találkozom egy csajjal, akinek persze pasija van«. A kutya cuki volt, de nem lehet erre építeni egy filmet. Amúgy imádom a limonádékat, de ez kikészített: annyira sablonos és mű volt, hogy nem igaz. A CGI jeges udvarról nem beszélve…
Az Északit 3 részletben tudtam csak végig nézni, de minek? Pedig Alexander Skarsgard, meg más miatt annyira vártam, de iszonyatosan unalmas volt, és hatalmas csalódás.
Az új West Side Storyt sem tudtam végig nézni, pedig az eredetit szeretem.
Az Uncharteden bealudtam, Mark Wahlberg karaktere egy igazi gyökér volt benne.”

Kapott még fekete pontot a Bíbor szívek (Andi szavazott rá, de erről már korábban is panaszkodott), az Elveszett város (Baranyai Enikő kollégánkat akasztotta ki), de például a Blonde is. Ezen szintén az nlc ügyeletes royal szakértője húzta fel magát, hiszen „nem történt más, mint egy az életében végtelenül kihasznált nőt, kihasználtak a halálában is”. De Enikőnél akkor vágta el magát igazán a Marilyn Monroe-ról szóló fiktív életrajzi film, amikor világossá vált, hogy „a film szerencsétlen nő méhéről szólt. Szerintem a méhében beszélő magzat volt a pont, ami már fájt.” Egyébként szerinte idegesítő és unalmas is volt – ez utóbbi jelzőt a Fehér zajnak is jó szívvel odaadnám. Ahogy valószínűleg a rangidős filmőrültünk, Tóth Csaba is: „még sosem láttam Noah Baumbachtól kimondottan gyenge filmet. Ez most az lett.”

Fotó: Netflix

Csabának az Amszterdam is csalódást okozott, mégpedig azért, mert „tényleg nem volt több egy filmplakátnál: csak felsorakoztatták egymás mögé a sztárokat, és azt gondolták, hogy ez már film.” Hasonlóan kevésnek éreztük Andival a Bridgerton második évadát. Kolleginámnak elsősorban az volt a problémája, hogy nem a könyvet adaptálták. Ebből következik az én gondom is: Anthony és Kate története sokkal többet érdemelt volna annál, amit kaptunk. Főleg annak tekintetében, hogy Simone Ashley és Jonathan Bailey azzal a kevés alkalommal is lángra lobbantották a képernyőnket, amikor helyet szorítottak – a hangsúlyozzuk: főszereplőknek – a játékidőben. A saját sztorijukból túrta ki őket ugyanis Penelope és Colin (előrehozott) románca, valamint Charlotte királyné és György király szerelme: a második évadot a készítők látványosan arra használták, hogy a harmadiknak és a spin-off sorozatnak megágyazzanak.