Kritika A magadfélék című Netflix filmről

A Netflix új komédiája egyáltalán nem előzmények nélküli. A Találd ki, ki jön vacsorára című 1967-es film alaphelyzete az volt, hogy egy fehér lány hazahozza bemutatni az új párját, aki történetesen egy fekete férfi, és ez a hatvanas évek második felében még kellően radikálisnak bizonyult. Nem csoda, hogy akkor még nem vígjátékot, hanem drámát forgattak belőle. Aztán 33 évvel később az Apádra ütök ugyanezt az alaphelyzetet adta elő, csak kivette belőle a rassz kérdését, és egyszerűen arra a feszültségre épített, miszerint egy új családba beépülni mindig stresszes dolog, és az, hogy jóban legyünk apóssal és anyóssal, sokszor extra erőfeszítéseket kíván. A Feketék fehéren című sorozatáról ismert Kenya Barris fogta a két filmet (és még hozzárakta bónuszként az Apádra ütök második részét a szülők találkozásával), és gátlástalanul egybegyúrta őket, leöntötte egy nagy adag aktuális rasszpolitikával és olyan sztárokat szerződtetett hozzá, mint Jonah Hill, Eddie Murphy, David Duchovny és Julia Louis-Dreyfus.

Jelenetfotó A magadfélék című filmből (Forrás: Netflix)

A Black Lives Matter komédia

Barris egy interjúban elmesélte, hogy a filmet egy Jonah Hillel való beszélgetése ihlette, amiben a színész a kapcsolatáról mesélt neki, ugyanis akkoriban épp egy másik kultúrához tartozó lánnyal járt, ami pár érdekes helyzethez vezetett. Többek között azt a tanulságot szűrték le beszélgetés közben, hogy a szerelem nem ismer bőrszínt, és a szerelmeseknek van a legkisebb bajuk a rasszbéli különbségekkel. A családjuk és a barátaik azok, akik sokszor nehezen dolgoznak fel egy ilyen vegyes kapcsolatot, előttük kell bizonyítani a kapcsolat létjogosultságát, netán vállalni a kockázatot, hogy az új szerelem miatt néhány rokoni/baráti szálnak búcsút kell inteniük. Kétségtelen, hogy ebben az alaphelyzetben valóban ott rejlik egy jó komédia lehetősége, különösen a Black Lives Matter utáni időben, hiszen Amerika már nagyon rég volt ennyire megosztott faji témákban, mint mostanában.

A magadfélék alaposan rárepül a téma politikai vonulatára, a szereplők beszélgetéseit hallva többször is eszembe jutott, hogy ezek a témák tényleg hasonló kontextusban kerülhetnek elő a beszélgetések során, ha mondjuk az ember Los Angelesben él. A film azt a konfliktust helyezi középpontjába, miszerint a jómódú, woke fehérek nagyon güriznek azért, hogy jobb szövetségeseivé váljanak a feketéknek, és ez az igyekezet sokszor már komikus vagy épp idegesítő irányba fordul, míg a feketék gyomra egyszerűen nehezen veszi be ezt a változást, gyanakodva, bizalmatlansággal tekintenek rá, hiszen szinte egész életükben ahhoz szoktak, hogy a fehérek mindig előjogokkal bírva veszik az élet akadályait, olyan előjogokkal, amiket a feketék sosem kaptak meg. Mindehhez még hozzáad az is egy plusz réteget, hogy a Jonah Hill alakította Ezra családja zsidó, akik nehezen fogadják el, amikor a feketék folyton a rabszolgaságra hivatkoznak, hiszen nekik meg ott volt a holokauszt, szóval hogy lenne bárkinek joga azt mondani, hogy többet szenvedtek az ő népüknél?

A film, amit nem hiszünk el

De lehet-e vicces filmet csinálni a rasszizmusból, illetve abból, hogy a sok rasszista barom miatt most már azok is gyanakodva tekintenek egymásra, akik valójában nem fajgyűlölők? Ha A magadfélékből kellene kiindulnom, akkor azt mondanám, hogy nem lehet. A faji politika sajnos egyszerűen agyonnyomja a filmet, ami ugyan láthatóan próbál poénokat is csempészni az okoskodó dialógusok és világmegfejtések közé, de sajnos nem túl nagy sikerrel. A magadfélék pontosan olyan feszengő, kellemetlen film lett, mint amilyen a témája, és képtelen arra, hogy a nehéz témákból valami szórakoztatót alkosson. Ráadásul még csak nem is bátor. A játékidő ¾-ben azt sulykolja, hogy a jelen körülmények között, egy ennyire megosztott országban, mint az Egyesült Államok, egy vegyes kapcsolat gyakorlatilag életképtelen, aztán a maradék ¼-ben egy óriási fordulatot véve mégis arra jusson, hogy minden, ami korábban elhangzott, valójában nem számít, hiszen a szerelem és a család szeretete mindent legyőz, és csak az számít, hogy valaki jó ember legyen, bőrszíntől függetlenül. Ez kétségtelenül egy szívhez szóló, pozitív üzenet, csakhogy semmivel sem támasztja alá, miközben előtte sokáig arról prédikált sok-sok érvet bevetve, hogy ez miért nem működhet.

A magadfélék szerelmespárja (Forrás: Netflix)

A filmnek azonban akadnak más hibái is. Az egyik jelesül az, hogy egyáltalán nem érződik a kémia Jonah Hill és a szerelmét alakító Lauren London között, csak beszélnek róla, hogy szerelmesek, de egy percre sem hittem el nekik, hogy azok. Inkább tűntek haveroknak, mint szerelmeseknek. A legnagyobb csalódást azonban egyértelműen a tízgyerekes Eddie Murphy okozta, aki láthatóan megpróbálta lekoppintani Robert De Niro játékát az Apádra ütökből, de sajnos csak az jött neki át, hogy a figura egy vérbeli bully, aki körül megfagy a levegő, viszont a karakter röhejes szánalmasságát, belső gyötrődéseit és kicsinyességét már képtelen volt visszaadni, pedig ez is kellett volna ahhoz, hogy Akbar karaktere tényleg komikussá váljon. Eddie Murphy az Amerikába jöttem 2 után ismét tanúbizonyságát adta annak, hogy a humorérzéke már nem a régi. Mi lesz így A Beverly Hills-i zsaru negyedik részével?

A magadfélék már látható a Netflix kínálatában.