Kritika az Argylle - A szuperkém című filmről

A menő regényíró hirtelen maga is belekeveredik egy olyan kalandos történetbe, mint amikről írni szokott. Láttunk már párszor ilyet, legutóbb talán a Sandra Bullock főszereplésével készült Az elveszett város esetében, ami a kellemes, agykikapcsolós limonádémozik kategóriájának élvezhető darabja volt.

Elsőre azt hittem, hogy a Kingsman mozikkal az agyeldobós kémfilm műfaját kimaxoló Matthew Vaughn rendező hasonló babérokra tör, de mire eltelt fél óra az Argylle – A szuperkém 139 perces (!!!) játékidejéből, rá kellett ébrednem, hogy nem így van. Ez bizony egy meta-Kingsman, és ezt a szókapcsolatot egyáltalán nem dicséretnek szánom.

Henry Cavill az Argylle – A szuperkémben (forrás: UIP-Duna Film)

Kémregény kontra kémvalóság

Az már a trailerből is kiderül, hogy a Henry Cavill által megformált Argylle ügynök valójában egy menő kémregényírónő, Elly Conway (Bryce Dallas Howard) fantáziájának szüleménye, csakhogy a szerző valóban belekeveredik egy kémtörténetbe, miután az új könyvében olyan témákról ír és eseményeket jósol meg, melyek kellemetlenek lehetnek néhány rossz útra tévedt titkos ügynöknek. Egy Aidan (Sam Rockwell) nevű ügynök segítségével kell meglépnie előlük, természetesen minden valamirevaló kémfilm fő helyszínére, az egzotikus Európába utazva.

Miután Aidan úgy mutatkozik be Ellynek, hogy a kémregényeiben szinte minden stimmel, amit a kémekről ír, kivéve azt, hogy nem úgy néznek ki, mint ahogy Argylle ügynök, hanem inkább úgy, ahogy ő, azt hihetnénk, hogy az Argylle – A szuperkém fő viccforrása az lesz, hogy szembe helyezi egymással a kémregények csillogó és eltúlzott világát a valóság ennél jóval szürkébb és veszélyesebb verziójával.

A rendező ezzel sem találná fel a spanyolviaszt, de legalább gondoskodhatna a humorról, csakhogy gyorsan rá kellett jönnöm, hogy Matthew Vaugnnak esze ágában sem volt ebbe az irányba vinni a filmjét. Az Argylle valóságában játszódó akciók legalább annyira elszálltak, mint azok, amik az írónő képzeletéből pattantak ki, a két világ között nincs jelentős különbség. Később persze megmagyarázzák, hogy miért nincs, de ettől ez még kihagyott ziccer marad.

Egy félkész film

Az Argylle talán legfőbb erénye, hogy a története valóban kiszámíthatatlan és fordulatos, bár egy idő után az utóbbit már túlzásba viszik az alkotók, mintha kötelező lenne 10-15 percenként bedobni egy nagy csavart. Az első csavarnál még felkapjuk a fejünket és csettintünk egyet, hárommal később azonban már csak fáradtan ásítunk: köszi, lépjünk tovább. Mindenképp dicséretre méltó, hogy egy nagyszabású akciófilmben a hollywoodi szépségideálhoz kevésbé közel álló Bryce Dallas Howardot és Sam Rockwellt tették meg főhősnek, ugyanakkor Vaughn képtelen kihasználni a színészei tehetségét és természetességét, nem ad nekik elég anyagot, amivel dolgozhatnak.

Sam Rockwell és Bryce Dallas Howard az Argylle – A szuperkémben (forrás: UIP-Duna Film)

A kémfilmes elemek fantáziátlan egymásra halmozása láttán azt mondom, hogy a rendezőnek minimum egy évtizedre el kéne felejtenie a műfajt, mert már csak unott rutinból dolgozik, és nyoma sincs az olyan szuperkattant ötleteknek, mint amilyen a Kingsman templomi mészárszéke volt, vagy ha próbálkozik is valami hasonlóval (táncos lövöldözés a füstben, korcsolyázás és harc csúszós olajon…), a kivitelezés sokkal-sokkal gyengébb.

Nagy nevű színészeket és hírességeket (Samuel L. Jackson, John Cena, Dua Lipa…) pazarol el jelentéktelen alibiszerepekben, az pedig egyenesen felháborító, hogy egy ennyire drága film hogyan nézhet ki ennyire ocsmányul. A félkész VFX felvételek teljesen kinyírják az akciójelenetek izgalmát, végig úgy érezzük magunkat, mintha egy pár éves számítógépes játék akcióit néznénk. Az itt-ott megjelenő kreativitás ellenére az Argylle inkább fárasztó, mintsem szórakoztató mozi, vérbeli csúnya melléfogás, ami szinte kiált a jól megérdemelt bukásért.

Ezt olvastad már?

„Milyen gimnazistának lenni úgy, hogy közben Elvis Presley a pasid” – Sofia Coppolával beszélgettünk

Ez is érdekelhet Megnézem