Détár Enikő: “Tudom, született második vagyok!”

Tíz éve készítek vele interjúkat, s ő tíz éve rohan. Ezért is lep meg, hogy a Madách Színház tetőteraszán ülünk már vagy egy órája, miközben rántott sajt és kapucsínó mellett mesél nekem a nagy túlélő, Détár Enikő.

Tudod, mit figyeltem meg? Olyan vagy, mint egy macska, mindig talpra esel. Soha nem gondolkodtál még azon, hogy nőknek könyvet írj az újrakezdésről?

Tudod, időnként eljátszom a gondolattal, hogy kitárulkozom, hogy mesélek az embereknek arról, nekem egy-egy mélypontról hogyan sikerült felállnom, de amint nekikezdenék, megijedek a dolog őszinteségétől. Ezek a gondolatok, ezek a drámák annyira az enyémek, s ha kiadom őket, akkor mi marad nekem, nekünk? Mindig eltántorít, kell, hogy legyen az embernek egy része, amit már csak a családjának mutat meg önmagából, akiket a legjobban szeret. Hát ezért várat magára a könyvem…

Mi volt legutóbbi nagy gáncsolás az élettől?

Nagy igazság, hogy a baj nem jár egyedül. Tavaly egyetlen hét leforgása alatt küldtek el nyolc év után az RTL Klubtól, s derült ki, hogy az Amerikában élő édesanyám annyira beteg, hogy haza kell hoznom, nem hagyhatom ott egyedül. Repülőre ültem, érte mentem, szervezkedtem, időm sem volt arra, hogy feldolgozzam az elbocsátásom, viszont közben befutott egy szereplehetőség is, meghallgatásra hívtak, igen, a Mary Poppinsba, amit ma este is játszom. Én vagyok a Madarasasszony. (Mosolyog.) De nem kanyarodom el! A lényeg, hogy a szervezetem besokallt, le is betegedtem, két napot kórházban kellett töltenem, miután visszajöttem Amerikából.

És a lapok rögtön tele voltak azzal, hogy depressziós vagy, idegösszeomlásod van stb… Mi az igazság?

Nézd, akinek igazán mély depressziója van, az nem áll egy hónappal később ereje teljében nagyközönség elé. Egyszerűen csak elfáradtam, sokkolt a rengeteg új információ. Átmeneti kimerülés. A mai világban ez bárkivel megtörténhet. Szükségem volt arra, hogy kicsit a csigaházamba bújjak. Oda, ahol csak a párom és a gyerekeim láthatnak. Ott aztán mindig új erőre kapok! Nekik köszönhetem, hogy mindig megtalálom azt a pontot, ahonnan felfelé vezet az út. Ha visszagondolok a szakmában töltött éveimre, nagyon sokfelé játszottam, Vidám Színpad, Rockszínház, Madách s a többi, szabadúszóként is akadtak-akadnak feladataim szép számban, de sosem voltam én a primadonna, a tündöklő csillag. Nem röstellem bevallani, tudom magamról, hogy született második vagyok.

Ezek kemény szavak önmagaddal szemben.

Mindig, mindenhol volt nálam szebb, jobb, tehetségesebb. Egyetlen helyen adatott meg az életben, hogy első vagyok, legalábbis nagyon remélem: Karinál, Giginél és Zsebinél. A családomnál. Amióta ez helyrekerült bennem, amióta ráébredtem, hogy ennél nincs fontosabb, azóta sokkal szebb a világ. Egy-egy felkérésre már nemet is tudok mondani…

Voltak, akik ferde szemmel néztek rád, amiért elmentél a Mary Poppins-meghallgatásra. Rangon alulinak érezték hozzád, hogy castingra mégy sokadmagaddal, még csak nem is címszerepért.

Én nem éreztem annak. A profizmushoz, a szakmai alázathoz az is hozzátartozik, hogy menni kell a munka után. Másként azt gondolják, túlságosan elfoglalt vagyok, tele a naptáram és nem is jutok eszükbe. Én a mai napig megteszem, hogy felemelem a telefont, ha egy munka érdekel. A Mary Poppins ennél eggyel elegánsabb helyzet volt, hiszen ők hívtak, megkaptam a szövegkönyvet. Mentem és nem bántam meg. Figyelj, ha az ősember annak idején nem vette volna fel az állatszőrt, csak mert barbár dolognak tartja, mára kihalt volna az emberiség. Én nem akarok éhen halni. Képletesen sem, és sehogyan sem. Úgyhogy inkább talpig szőrbe burkolózom… (Nevet.)

Nagyon érzékeny lénynek ismerlek, és tudom, hogy vannak dolgok, amiktől nem véd meg az állatszőr. Még az a puha szeretet-takaró sem, amibe a családod von téged. Miként tudtál megbirkózni a tudattal, hogy egy olyan lány lett az utódod a Reflektorban, akinek az édesanyja lehetnél?

Volt idő, amikor görcsöltem a koromon, a testsúlyomon, nehezen fogadtam el a karakteres arcom, tehát folyton másra vágytam, mint ami van. Mára valami átkattant a lelkemben, mert ezek a dolgok már egyáltalán nem zavarnak. Persze, ezen az úton ott volt ez a szituáció is, ami tény: jóval fiatalabbra cseréltek a műsorban. Komoly vigaszt nyújtott, hogy az a nyolc esztendő, amit az RTL-nél töltöttem, gyönyörű volt, biztonságot adott, de legyünk őszinték, mindig tudtam, hogy egyszer vége lesz. Mindig tudtam, csoda, hogy annak idején engem választottak műsorvezetőnek, hiszen már akkor is betöltöttem a negyvenet. Nézzük ezt az egészet a másik oldaláról: csaknem ötvenéves koromig fiatalos, lendületes, karakteres bulvárműsorom volt a vezető kereskedelmi csatornán. Ugye így már sokkal szebb a kép? Eszemben sincs sajnáltatni magam…

A tévézés után könnyen kinyíltak ismét azok a kapuk a színházi világra?

Az RTL-es műsorvezetés volt a biztos megélhetésem sokáig, de ez azért nem olyan összeg havonta, amiből kincseskamrákat lehet megtölteni a rosszabb időkre, így nem halmoztam fel valami sok tartalékot. Igaz, mellette mindig is jelen volt az életemben a színpad, tehát totálisan nem maradtam munka nélkül. Karival kreatívak voltunk. Nyolc esztendeje van egy irodalmi estünk, aminek híre szájhagyomány útján terjedt csupán, azzal járjuk az országot. Már évek óta ment a Jelenetek egy házasságból című kétszemélyes darabunk is, és miután lejárt a játszási jogunk, szinte azonnal próbálni kezdtük a Rózsák háborúját, ami nyáron olyan nagy sikerrel futott a Városmajori Szabadtéri Színpadon, hogy most bevisszük állandóra a József Attila Színházba. Emellett két jó barátnőmmel, Ladinek Judittal és Fésűs Nellyvel is egyre többet lépünk fel, a Dívák éjszakája című musicalestünknek köszönhetően. Ráadásként fut a Madáchban a Macskák és a Mary Poppins, és Gergely Robi utazószínházában is bemutatjuk még ősszel a Két férfi sakkban című komédiát… Mindezt az óta sikerült felépíteni, amióta nem vagyok már képernyőn.

És most hogy érzed magad?

Remekül. Békében önmagammal. Szeretem az életemet úgy, ahogy van. Figyelted már? Néha tragédiák kellenek ahhoz, hogy észrevegyük magunk körül a jót, és hogy új, örömteli kihívásokat kapjunk. Boldogan figyelem a nagylányomat, hogy milyen ügyesen helytáll az életben, és a fiamat, aki már most igazi pasi! Különös érzés, hogy így megnőttek, és én még most sem érzem öregnek magam… 48 vagyok, a napokban volt a 30. érettségi találkozóm. Ehhez képest az a cserfes huszonéves, akit mondjuk, a Rózsák háborúja darabunk elején játszom, tudod, az a vörös, kétcopfos, még mindig itt él bennem…