Felállította a budapestieket a Måneskin

Lila latex overallban sétáló huszonéves, jól öltözött, ötvenes ügyvéd-féle férfi, talán élete első nagykoncertjén csápoló kamasz, hajában színes szalagokkal, mellette pedig az apja, aki az este folyamán a testőre is, megőszült magyar huligán zenészek, na és persze 4o-es újságírók, akik még Take Thatre és Kispálra buliztak anno. Szóval társadalmi vegyes felvágott jellemezte az egykori Eurovíziós Dalfesztivál-nyertes Måneskin közönségét Budapesten. Bár magáról a dalversenyről túl sok szót nem akarok ejteni (főleg nem a „mi volt az a fehér por az asztalon incidensről”), de három dolog mégis kikívánkozik belőlem:

• A legfontosabb, hogy a Måneskin folytatni tudta azt, amit ott elkezdett, vagyis megszólítani (szinte) mindenkit, egyszerűen a zenéjük erejével.
• A második, hogy nem bírom felfogni, miért maradunk ki ebből az egyébként cukin gagyi, össznépi európai buliból. Vagyis értem, csak kellemetlen, mennyire komolyan vesszük ezt a történetet.
• A harmadik pedig annyi, hogy idén a Käärijä „fantasztikus” Cha Cha Cha dalának kellett volna nyernie és pont.

Vissza a koncerthez, hisz’ ezért jöttünk.

A Måneskin előzenekar nélkül, néhány perccel nyolc után kezdte a show-t. Semmi pucc, mindössze egy áttetsző vörös függöny, villogó fények, és elképesztő profi zene jellemezte a nyitányt. Na, meg a Make some noise, f@!@ing Budapest. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy a tömeg megőrüljön.

Måneskin-koncert az Arénában (Fotó: nlc)

A magyarokra jellemző, hogy ha ők egyszer ülőjegyet vesznek, akkor bizony még magának Istennek sem fognak felállni egy koncert közben. Legutóbb egy középkorú hölgy próbált meg leültetni (sikertelenül), miközben táncikáltam a Robbie Williams-koncert alatt. Nos a Måneskin öt, ismétlem, öt másodperc alatt állította fel az aréna ülő közönségét, és a következő két órában is olyan izgalomban tartotta őket, hogy eszükbe sem jutott leülni.

Helló, Mr. Tesztoszteron!

Az izgalom alapvetően jellemezte az egész koncertet. Én Nápolyban hallottam először a zenekart, és csak sokkal később kötöttem össze azzal, hogy ők nyerték meg az Eurovíziós Dalfesztivált. Számomra a Måneskin frontembere, Damiano David soha nem tűnt erősen férfiasnak, inkább fölényesnek és femininnek tartottam, de jelentem, ez is megváltozott bennem a budapesti koncert alatt. Talán a második számnál egyeztünk meg abban a kolléganőmmel, hogy az arénában fullasztóan párás meleg van, de ennek nemcsak a kevés oxigén volt az oka, hanem az is, hogy az olasz fiatalember bedobta és felrobbantotta az általam annyira hiányolt tesztoszteronbombát. De jól nevelt leszek, és nem fogok itt szexualizálni, így térjünk is át a zenére.

Måneskin egyszerre játszik olasz nyelvű és angol dalokat, és ha engem kérdeztek, az olasz sokkal jobban áll a bandának, mégiscsak érezhető, hogy ez az anyanyelvük. A banda magasról tesz arra, hogy ki mit mond vagy gondol. Ennek Damiano többször is hangot adott a koncert alatt, például (a nem éppen olasz) a Beggin’ feldolgozása előtt, amikor kijelentette, „B@@a meg mindenki, aki már unja ezt a dalt”.

Victoria De Angelis és Damiano David a Måneskin budapesti koncertjén (Fotó: nlc)

Mi kell egy jó koncerthez?

A Måneskinen még érezni lehet azt a friss lendületet, ami a 30-40 éve koncertező bandákból sokszor már hiányzik. A frontember úgy énekelte végig a koncertet, hogy abba nem lehet belekötni, a dobszóló és a gitárszólók pedig még azt az apukát is lázba hozta, aki csak elkísérte a koncertre a kamasz lányait. Az apuka ugyanis, aki egészen addig a tabletbe merülve vonta ki magát az eseményből, Victoria De Angelis basszusgitáros szólójára már felpattant és elkezdte élvezni a bulit. Nem akarok én boomerkedni, de a Måneskin pont azt bizonyította be, hogy elég a jó zene és néhány villogó lámpa ahhoz, hogy valaki telt házas, megőrülős koncertet adjon, nem kell hozzá 20x átöltözni, meg drónokból delfint formáló giccsparádét reptetni az égen.

Miközben a banda elképesztően friss és üde, azért a kivetítésben, a ruhákban és a tagok viselkedésében nem lehet nem észrevenni némi 90-es éveket. És most nem a 2 Unlimited- meg a La Bouche-haknik korszakára gondolok, hanem mondjuk az Oasisre vagy a Green Dayre. Nyilván kell itt is a póló letépése, meg a megbotránkoztatónak (?) számító megnyilvánulások, de ezek a srácok nem akarnak mást, csak zenélni.

Össznépi elfogadás

Az pedig külön említésre méltó, hogy ha nem is a legszofisztikáltabb módon, de gyorstalpalót tartottak az állóközönségnek arról, hogyan húzódjanak félre, ha valakit ki kell emelni a tömegből, mert rosszul lesz, de a biztonsági őröket is figyelmeztették, hogy amennyiben valaki vizet kér a tömegből, hezitálás nélkül, azonnal adjanak nekik. Az egymásra figyelésnek minden koncerten alapnak kellene lennie, de ezt nekünk még mindig tanulnunk kell.

Måneskin az Aréna színpadán (Fotó: nlc)

Tudom, hogy kissé propagandának tűnik, de olyan nagyon sokat papolunk az elfogadásról. Hogy mennyire fontos lenne egymás tisztelete, mert lehet, hogy sok dologban nem fogunk egyetérteni, lehet, hogy teljesen más az értékrendünk, mint a szomszédnak, vagy az irodában mellettünk ülő kollégának, de mégis sok dolog köt össze minket: ilyen lehet a zene vagy film, vagy bármilyen művészeti alkotás. A sokszínűség az, amitől a világ kerek és egész. Engem ebben erősített meg a Måneskin, olykor kissé lírai, máskor bőrnadrágot letépő, őrjöngő koncertje. Make some noise Budapest! Sokan ordították már ezt a fővárosi arénákban, de most valahogy sikerült ezt egységesen elérni.

És könyörgöm, emberek, merjünk már felállni és ellazulni a koncerteken.