„Minden megszűnik, csak az dübörög benned: úristen, méhnyakrákos vagy”

A nőgyógyászati bajok Viktóriánál egy méhszájsebbel kezdődtek. Egészen fiatal volt még, mikor orvosa felfedezte. Az illető annyit mondott, hogy „csúnya”, de meggyógyítani nem tudta. Ahogy többen mások sem utána – merthogy Viktória éveken át próbálkozott más és más szakemberekkel. „Nem értettem, hogy mitől van, és mit tudnék tenni.” Végül egy magánorvos segített rajta, ő volt az első, aki egyáltalán elkezdte kezelni ezt az állapotot. Úgy vélte, a tamponra allergiás Viktória, az generálta a tünetet. A fiatal nő hüvelyi jegelést és húsz perces kezeléseket kapott, ami után végre teljesen meggyógyult.

Viktória viszonylag későn, harminchat évesen házasodott, és egy év múlva megszületett kisfia, Dominik – elég traumatikus körülmények között. Talán ez is az oka annak, hogy az anyuka évekig nem ment nőgyógyászhoz, meg az, hogy panasza nem volt, menstruációja rendezett volt. Még a szülés előtt végeztek nála rákszűrést is, negatív eredménnyel.

Viktória és kisfia (Fotó: magánarchívum)

Az első sokk

Két évvel ezelőtt aztán mégiscsak bejelentkezett, és ez volt a szerencséje. A hüvelyi ultrahang során azt állapították meg, hogy „szép a nyálkahártyája”, tünetek nem mutatkoztak, ám a citológiai eredménye P3-as lett. Ekkor még nem ijedt meg, hiszen ilyen előfordult korábban is, akkor egy átmeneti gyulladás okozta. Ezúttal gyógyszereket kapott, majd három hónap múlva kontrollra ment, ahol kiderült, hogy a helyzet rosszabbodott: P4 lett az eredmény. Ekkor már a rosszindulatú daganat jelenlétét is kimutatták nála: laphámrák. A méhnyakrák szóhoz pedig egy kérdőjel került a papírjára. Konizációt javasoltak számára, vagyis kimetszést a méhnyakból, amit ambulánsan hamar el is végeztek. Egy hét múlva hívta az orvosa azzal, hogy a makroszkópos szövettani eredménye rosszindulatú daganatsejteket mutat. „Azt mondta, hogy sajnos rossz az eredmény, szövettan igazolta, hogy nagy baj van” – meséli. Az eredmény méhnyakrákra utalt. „Sokkolt, kikészültem. Hívtam a testvéremet, az anyukámat, a páromat, az anyósomat. Kapkodtam a levegőt, közben próbáltam nem kétségbeesettnek látszani, hiszen ott a gyerekem. De ilyenkor minden megszűnik körülötted, és csak az dübörög benned: úristen, méhnyakrákos vagy.”

Egy kis megkönnyebbülés a bajban: az MRI-vizsgálat nem mutatott ki áttétet. Ennek ellenére Viktóriát kiírták úgynevezett radikális Wertheim-műtétre, ami azt jelentette, hogy elveszíti a méhét. „Kérdezték, hogy szeretnék-e még szülni. Korábban szerettem volna, hiszen negyvenkét éves voltam ekkor, tudtam, hogy vagy most, vagy semmikor. De amikor megtudtam, milyen nagy a baj, azt mondtam magamnak: van egy csodálatos gyerekem, nem játszunk az életemmel. Tegyük, amit tenni kell – mielőbb.”

Menstruációja miatt azonban elmaradt a beavatkozás. „Emlékszem, az orvosom tekintete elfelhősödött amiatt, hogy még egy hónapot csúszunk. Próbáltam magánkórházat keresni, hátha előbb is meglehet az operáció. Másfél millió forintért meg is lehetett volna oldani, de semmi nem garantálta, hogy ettől jobban leszek, mint ha egy hónap múlva műtenének. Féltem az idő múlása miatt, de annyiban sorsszerűnek tűnt a dolog, hogy ennek köszönhetően végül egy onkológus-nőgyógyász specialistával együtt műtött a nőgyógyászom.”

Ez épp két évvel ezelőtt történt, és a sors azért nem mindenben könnyítette meg az édesanya dolgát.

Két kórház között

„A kisfiam nagyon anyás. Elmondtuk neki, hogy egy ideig bent kell majd lennem a kórházban, de minden rendben lesz, anya meg fog gyógyulni. Akkoriban állandóan velem akart aludni, az óvodából is pánikszerűen menekült, csak hogy velem lehessen. Többször bepisilt, tüsszögött, lefogyott. Igaz, meg is nyúlt azon a nyáron, és sok folyadékot is ivott, ezért nem jöttem rá rögtön, mi a valódi baj. Végül a laboreredmény kimutatta, hogy 1-es típusú diabétesze van, amivel kórházba került. Inzulinpumpára tették, természetesen végig ott voltam vele. Egy 18-i napon mentem haza onnan, 19-én pedig befeküdtem a saját operációmra.”

Viktória azt mondja, először ekkor omlott össze lelkileg. „Én voltam vele a kórházban, én tanultam meg az inzulin beadását, a számolást… Mi lesz vele, ha nem sikerül a műtét, ha nem az lesz a végkifejlet, amiben bízom? Ha felnyitnak, és azt látják, hogy nem tehetnek semmit? Annyit kértem, hogy ha felébredek, érezzek fájdalmat. Mert abból fogom tudni, hogy élek.”

Szerencsére a műtét jól sikerült. Viktóriával ott volt a kórházban a férje, az édesanyja és több barátnője is. „Azon voltam, hogy minél hamarabb felépüljek, különösen, mivel mindent nekünk kellett csinálni az injekciózáson kívül, még a katéteres zacskó ürítését is. A lelkünkkel pedig senki nem foglalkozott.”

Persze a legfontosabb, hogy mikor két orvosa meglátogatta, bátorítóan beszéltek. Lelkesen újságolták, hogy még vért sem kellett kapnia, és sikerült mindent eltávolítani – négy és fél óra alatt.  „Látja, ugye, hogy meg lehet csinálni, ki lehet ebből jönni!” – biztatták.

„Eltávolították a nyirokcsomókat, a méhemet, csak a petefészket hagyták meg, de szerintem a sugárkezelések úgyis tönkretették. Hőhullámaim lettek, tizennégy kilót híztam, szóval azért megvolt az ára ennek.”

Dominik az első

Kérdezem, mi volt a legnehezebb az egész folyamat alatt. Azt mondja, az aggódás a gyermekéért. „Korábban borzasztóan szerettem volna kis testvért Dominiknak. A párom is egyke, nekem viszont van egy bátyám, akihez mindig tudok fordulni, tudom, milyen fontos ez. A legnagyobb félelmem sokáig az volt, hogy ha mi már nem leszünk, ő egyedül marad. De ezt a részét azóta el tudtam fogadni. Most az a fontos, hogy teljes gyerekkort élhessen meg a cukorbetegség ellenére.”

Az orvosok nem tudták megmondani, miért alakulhatott ki ez a kórkép a kisfiúnál. „Sokáig volt lelkiismeret-furdalásom, hogy talán a betegségem okozta stressz miatt jött el nála. Pedig próbáltam nem mutatni otthon, hogy mekkora a baj, próbáltam mosolyogni. Mégis attól félek, valahogy átvette az aggódásomat.”

Viktória férje a kezdetekkor, a műtétet megelőző időben nehezen tudott mit kezdeni a helyzettel, ami miatt a fiatal nő egy alkalommal ki is borult: egyszerűen sok volt neki a megterhelés. Onnantól kezdve azonban a férje száz százalékig mellette állt, sokat segített, és persze ő járt a kórházba is a fiukhoz, sőt ott is maradt vele napokig, amikor Viktória már nem tudott. „Mindketten alakultunk, elfogadtunk dolgokat” – mondja erről az édesanya.

Viktória és családja (Fotó: magánarchívum)

Viktória most már őszintén bevallja, hogy amíg beteg volt, nehezen sikerült elérnie, hogy ne temesse maga alá a halálfélelem. „Az ismeretlentől rettegtem. Nem is attól, hogy velem mi fog történni, hanem hogy ki fogja felnevelni a gyerekemet. De a nagy műtétre már úgy mentem, hogy ez egy feladat, amit meg kell oldanom. A férjemben is csak akkor tudatosult, hogy elveszíthetett volna, amikor látott falfehéren a kórházi ágyon, ahogy csövek lógnak ki belőlem. Addig hajlamos volt úgy állni hozzá: »anya majd ezt is megoldja«”.

Viktória sugárkezeléseket kapott, és azóta minden lelete negatív. „Huszadikán voltam kétéves – mondja, de hozzáteszi, nem ünnepli ezt. – Én úgy vagyok vele, hogy minden nap ünnep. Eddig is szerettem a napsütést, a hóesést és mindent, de most különösen. Akkor is próbálok pozitív lenni, ha nem úgy jönnek össze a dolgok, hogy a stressz elkerüljön.”