A 19. századi francia realista képzőművészet megteremtője, vezéralakja és első számú botrányhőse, Gustave Courbet 1866-ban forradalmian radikális tettet hajtott végre:
megfestett egy nagy szőrös muffot.
Pontosabban: egy meztelen női torzót kihívó és közönséges pózban. Méghozzá olyan kényelmetlenül közelről, és olyan nyers részletességgel, hogy az még most, bő másfél évszázaddal később is egészen zavarba ejtő:
Gustave Courbet: A világ eredete (forrás: Wikipedia)
(egy zárójelben azért jegyezzük meg, hogy egy Courbet-szakértő szerint a testhez egy fej is tartozott eredetileg, csak később valamiért kettévágták a művet. azonban ez egyelőre nem több, mint érdekes elmélet)
A világ eredete (L’Origine du monde) címen ismert képhez hasonlót korábban még tényleg nem nagyon csinált senki: ehhez képest a kortárs romantikus és klasszicista festmények szépelgő, mitológiai vagy orientális környezetbe helyezett, sima és puha húsokat villantó meztelenkedései a fasorban sem voltak. Még Manet pár évvel korábban jókora felháborodást keltő képe, az Olympia sem érhetett a nyomába; pláne, hogy azon még muff sincsen!
Courbet művei egyébként is rendszeresen felbőszítették az erkölcscsőszöket: az anekdota szerint például a Salon 1853-as kiállításán szereplő Fürdőző nők című, erősen fenékfixált festményén személyesen a műértő III. Napóleon császár vágott végig dühösen a lovaglóostorával. Úgyhogy a Világ eredetét már rutinosan ki sem állították, hanem ment egyenesen a megrendelő, vagyis Halil Şerif Pasha török (ottomán) diplomata-playboy erotikus magángyűjteményébe, ami olyan kincseket rejtett, mint Ingres pucér nőkben bővelkedő Török fürdője vagy az ugyancsak Courbet által készített leplezetlen leszbikus fantázia, az Alvók.
Gustave Courbet Nadar fotóján (forrás: Wikipedia)
A földi halandók – tehát akik nem voltak bejáratosak a közel-keleti műgyűjtő otthonába – meg legfeljebb csak különféle vadabbnál vadabb pletykákból értesülhettek a létezéséről. Az viszont biztos, hogy aki egyszer is látta, arra igen mély benyomást tett a mű: Maxime Du Camp író és fotográfus például hosszú, vehemens filippikában kelt ki az általa a realizmus utolsó mondatainak tartott festmény ellen. Halil Şerif Pasha aztán a kártyaadósságai miatt kénytelen volt megválni a képtől, amely ezt követően hosszú ideig ide-oda hányódott Európában, míg 1910-ben (vagy 1913-ban) meg nem vásárolta Hatvany Lajos, a magyar irodalom mecénás bárója, a Nyugat folyóirat egyik alapítója, tévedhetetlen ízlésű műítész, valamint cukorgyáros: ő a legenda szerint Hunyadi János úti lakásának fürdőszobájában akasztotta ki a naturalista punciportrét, szóval a tömegek elől továbbra is rejtve maradt, és csak az csodálhatta meg, aki éppen a báró úrnál végezte a dolgát vagy ott vett egy kellemes habfürdőt.
Hogy a második világháború zűrzavarában pontosan mi is történt a képpel, az nem teljesen egyértelmű: valószínűleg egyébként ebben a legendás budapesti fürdőszobában vagy valami raktárban vészelte át a világégést (Hatvany közben 1938-ban emigrált, és csak ’47-ben tért haza), majd magukhoz vették a szépre mindig fogékony szovjetek, akik állítólag – micsoda fantasztikus, filmre kívánkozó jelenet! – egy nyitott autóban hordozták végig a rommá lőtt Budapesten, és csak később, némi váltságdíj fejében adták vissza a bárónak. De az is lehet, hogy Hatvany maga menekítette ki az országból a háború kezdetén vagy a kommunista hatalomátvétel idején.
Akárhogy is történt, a képet 1955-ben Hatvany aukcióra bocsátotta Párizsban, ahol hatalmas összegért, másfélmillió frankért kelt el: az új tulajdonos Jacques Lacan lett, a nagy francia pszichoanalitikus, akinek amúgy is minden gondolata – ez ugye afféle foglalkozási ártalom – a női nem szervek körül forgott. A ellentmondásos megítélésű freudista guitrancourt-i otthonában akasztotta ki a festményt, azaz a nagyközönség továbbra sem láthatta. Lacan, illetve a felesége halála után, valamikor a nyolcvanas évek elején ugyan megvásárolta francia állam, de egészen 1995-ig (!) szemérmesen csak elvétve állították ki nyilvánosan. Azóta viszont a vaginák Mona Lisája végre-valahára igazi közkinccsé vált, és állandó – kiemelt! – helyet kapott a párizsi Musée d’Orsay-ben (mondjuk a Facebookon alighanem még ma sem lehetne kitakarás nélkül megosztani).
Joanna Hiffernan Whistler festményén (forrás: Wikipedia)
A lelkes művészetbarátokat természetesen mindig foglalkoztatta a nagy kérdés, hogy ki is volt a modell, azaz hogy kinek a széttárt combjait és dús intim szőrzetét látjuk a képen. Sokáig az ír származású, vörös hajú szépség, a korabeli londoni és párizsi művészvilág egyik ismert figurája (mellesleg maga is képzőművész), Joanna Hiffernan volt az első számú jelölt, aki korábban többször is modellt állt már Courbet-nak és még számos más festőnek, elsősorban Whistlernek, és az sem okozott neki gondot, ha ehhez meztelenkednie kellett. Ugyanakkor ellene szól, hogy – mint említettük – természetes és meglehetősen feltűnő vörös haja volt, aki pedig fent vörös, az rendszerint lent is vörös, ugyebár.
Constance Quéniaux (forrás: Wikipedia)
A modell kilétére végül csak 2018-ban derült fény, mégpedig egy levélnek köszönhetően, amit a Alexandre Dumas írt George Sand-nak (ezt persze nem 2018-ban írta, hanem valamivel korábban). Ebből aztán sikerült kihámozni, hogy a rejtélyes, fej nélküli hölgy valószínűleg Constance Quéniaux lehetett, a Párizsi Opera egyik táncosnője, ami akkoriban nagyjából valami olyasmit jelentett, hogy prostituált. Quéniaux kisasszonyért hódolói és bizalmas barátai közé tartozott egyebek mellett az Hernani csatájának hőse, Théophile Gautier, a sztárfotós Eugène Disdéri, valamint az erotomán ottomán (elnézést) Halil Şerif Pasha, aki komoly pénzeket volt hajlandó fizetni azért, hogy szeretőjének becses testrészei fennmaradjanak az örökkévalóságnak. A festmény készítésének idején kb. 34 éves Constance Quéniaux egyébként hosszú és boldog életet élt: idős korában cabourg-i villájába vonult vissza, és különböző jótékonysági szervezeteket támogatott, egyebek mellett a művészárvákat istápoló Orphelinat des Arts-ot. 1908-ban, 76 éves korában hunyt el.
.jpg){kind=link}