Az Elfstedentocht-verseny

Az elmúlt évek, évtizedek során már számos furcsának mondható sportággal találkoztunk: ilyenek például a bizarr állatsportok, na meg persze a Japánban elég nagy népszerűségnek örvendő párnacsata, amiből mostanra szabályos versenysportot csináltak. Miközben ezek a versenyek inkább viccesek, semmint veszélyesek, a történelem során akadtak olyan megmérettetések is, amiknek létezését ma már el sem tudjuk képzelni. 

Az Elfstedentocht-láz

Azok, akik már valaha is jégre merészkedtek, tudják, hogy a jégkorizás még akkor sem csak móka és kacagás, ha zárt térben történik. Abban a másfél (jobb esetben két órában) már-már vért izzadunk azért, hogy megússzuk esések és karcolások nélkül. Ennek ellenére, amit mi telente jobbára „hobbiként” űzünk, annak Hollandiában nagyobb hagyománya van, mint azt elsőre gondolnánk. A holland polgárok már a 16. században is rengeteg időt töltöttek a befagyott jégen, pláne amikor beköszöntött az úgynevezett „mini jégkorszak”, vagyis a lehűlési időszak. Részben talán ennek is köszönhető, hogy a gyorskorcsolyázásban a hollandok kiemelkedően teljesítenek. 

24 óra alatt kellett a korcsolyázóknak 200 kilométert teljesíteni (Fotó: Facebook/Elfstedentocht)

A 11 történelmi fríz várost összekötő korcsolyatúra, vagyis az Elfstedentocht verseny valamikor a 19. században alakult ki. Ez azonban jóval több volt, mint egy sima „koriverseny”, hiszen az egyik legkeményebb próbatételnek számított mind a fizikai állóképesség, mind pedig a mentális teherbírás tekintetében. Hogy miért? A résztvevőknek 200 kilométert kellett teljesíteniük érintve mind a 11 tartományt, a végén pedig egy lepecsételt kártya segítségével igazolták, hogy valóban áthaladtak az összes településen. A brutális időjárási körülmények mellett még nehezítő tényező volt az is, hogy a versenyt mindössze 24 óra leforgása alatt kell teljesíteni. 

Volt, hogy egy évtizedet vártak a versenyre…

Mivel a versenyt a szabad jégen, vagyis többnyire befagyott tavon rendezték meg, elengedhetetlen volt, hogy az időjárási körülményekhez kössék a „futam” indulását. Éppen ezért a versenyt megelőzően legalább két hétig -10 fokot, vagy annál kevesebbet kellett, hogy mutasson a hőmérő. A pálya nagy részén 15 centiméter vastagságúnak kellett lennie a jégnek, hogy elbírja a 25 ezer induló súlyát. Az első hivatalos versenyre 1909-ben került sor, a meglehetősen szigorú feltételek pedig a következő 124 évben mindössze 15-ször teljesültek. 

Az erőpróba történelmében az 1963-as év körülményei voltak a legkritikusabbak: ebben az évben az indulóknak mindössze egy százaléka tudta teljesíteni a versenyt az extrém hideg időjárás, továbbá a viharos szél miatt. A megpróbáltatás történetében ez volt a legnehezebb verseny. 

Az Elfstedentocht alternatívája egy másik 200 km-es verseny Weissensee-ben, aminek helyszínét szintén nem könnyű megteremteni (Fotó: Profimedia)

Leffert Oldenkamp: aki célba is ért

Ugyan nem Leffert Oldenkamp nyerte a bajnoki címet, ennek ellenére azon kevesek közé tartozott, akik beértek a célba. A versenyző nemrég a BBC-nek emlékezett vissza a már-már hátborzongatónak számító élményeiről. Oldenkamp a hajnali órákban indult útnak, ahol a sötétség szinte elborított mindent. Sokáig még társaival együtt haladtak a jeges úton, azonban az igazi kihívás akkor kezdődött el, amikor mindenki eltűnt mellőle, és csak a hangjukat hallotta. A futam pedig még egy olyan tapasztalt korcsolyázónak is emberfeletti volt, mint Oldenkamp. Elmondása szerint a korcsolyával nem lehetett szakszerű mozgást végezni, annyira egyenetlen volt a jég felülete.

– mondta. 

Hozzátette azt is, hogy az erőpróba előrehaladtával már csak az elit mezőny maradt. Azt mondja, hogy szolidaritásból folyamatosan buzdították, és motiválták egymást, ahelyett, hogy valóban egymással versenyeztek volna. A sportolók dolgát az sem könnyítette meg, hogy a rajt után pár órával felkelt a nap és jócskán világos volt. Szinte egyáltalán nem látszódott, hogy mely részeken gyengébb a jég, így a férfi egyenesen ráhajtott és elmerült a fagyos vízben. Úgy tűnt azonban, hogy ez egy cseppet sem zavarta. 

„Szinte egyáltalán nem okozott fennakadást. Tapasztalt ember vagyok, ha a jégen való áthaladásról van szó. Ha vízben vagy, kijössz, és korcsolyázol tovább” – mondja, majd hozzátette, hogy a vizes versenyruha sem okozott problémát a verseny folytatásában, sőt… Azt mondja, az sokkal rosszabb ilyen helyzetben, ha az ember kikászálódik a partra és megpróbál átöltözni. 

Holland jégkorcsolyázók a 200 km-es maratonon, a befagyott Weissensee-tavon, az osztrák Alpokban, 2019-ben. A versenyt a hagyományos Elfstedentocht helyett rendezik meg évről-évre, ha kedvező az időjárás (Fotó: Profimedia)

Kétségtelen, hogy az aznapi időjárási körülmények a káosz és a tragédia lehetőségét is magukban hordozták, éppen ezért a szervezők az éjszaka közeledtével úgy döntöttek, hogy lefújják a versenyt. Miközben a versenyzők egy része úgy érezte, a verseny megszakításával elvettek tőlük valamit, Oldenkamp úgy véli, a bírák a lehető legjobb döntést hozták. 

Ugyan Oldenkamp végül a 44. helyen ért célt, azt mondja, hogy abban a pillanatban, mikor befutott, úgy érezte, mintha legalábbis nyert volna. Ennek ellenére azt sem titkolta, hogy ennél a versenynél semmi sem állhatna távolabb a korcsolyázástól; azt sokkal inkább a korcsolyán való mozgásként azonosítaná. 

A próbán egyébként már a nők is kezdetek óta részt vettek, mégis 1985 volt a legelső év, amikor hivatalosan is megmérethették magukat. A legutolsó verseny óta 27 év telt el, és lehetetlenség megjósolni, hogy mikor lesznek alkalmasak a körülmények arra, hogy újra megrendezzék. Már ha egyáltalán megrendezik valaha is újra ezt a brutális futamot.