Bármikor jöhetsz! cikkek

„Kiderült, hogy az nem egy vérömleny, hanem a másik kislányunk” – Ikerterhesség PCO-szindróma után

Ha az embernél inzulinrezisztenciát állapítanak meg, és policisztás petefészek szindrómát, akkor nem könnyű bízni egy teherbe esésben. Pláne, ha az illető lassan negyvenéves lesz, és már volt egy vetélése. Innen szép győzni – mondhatnánk. És van, akinek ez duplán sikerül.

Kempf Zita

Nóra és József nyolc éve házasok. Mivel Józsefnek már vannak gyermekei az előző házasságából, mindenáron nem igyekeztek azon, hogy közös utódjuk is legyen, de nem is tettek ellene. A hét év alatt mindenesetre nem jött össze baba. Ekkorra már azonban valami megváltozott bennük, úgy gondolták, talán mégis jó lenne gyermeket vállalniuk, de nem akartak mesterséges eszközhöz nyúlni. Egy kivizsgáláson kiderült, hogy Nóra inzulinrezisztenciában szenved, vagyis szervezete fölös inzulint termel. Ez sajnos cisztásodást okozott a petefészekben, és ciklusproblémákat, ami persze jelentősen csökkentette a teherbe esés és a megtapadás esélyét.

Policisztás ovárium-szindróma – ez a neve” – mondja Nóri. „Kétségbeestünk, hiszen ez azt jelentette, hogy most már hiába is szeretnénk, lehet, hogy sosem lesz közös gyermekünk.

Életmódváltásra és szigorú diétára volt szükség a gyógyszerelés mellett. Nóra mindezeket keményen be is tartotta, és nem kevesebbet, mint 27 kilót fogyott. Úgy látszik, ez volt a kulcs, mert ez után fél évvel pozitív lett a terhességi teszt. „Alig hittem a szememnek, hiszen tudtam, hogy elég komoly az elváltozás, amit le kellett győzni. De boldog voltam.” Sajnos a házaspár nem örülhetett sokáig, a babát néhány hét múlva elvesztették. „Azzal nyugtattuk magunkat, hogy talán nem lett volna életképes, és a természet így kímélte meg ettől. Viszont attól kezdve, hogy láttuk, hogy képes vagyok teherbe esni, már nagyon akartuk a babát.” Az orvos azt tanácsolta, hogy a vetélés után tartsanak legalább három hónapos szünetet az együttlétekben, hogy regenerálódhasson a szervezet. „Fel voltunk készülve rá, hogy most jó sokáig kell várnunk, mire újra teherbe esem, ha egyáltalán sikerül. Már csak azért is, mert a harmincas éveim végén jártam…

Ehhez képest hatalmas meglepetés volt, amikor három hónap múlva már az első próbálkozásunk sikerrel járt.

Fotó: Valczer Hajni

Így utólag ezt annak tudom be, hogy a szemléletem megváltozott. Máshogy étkezem és egyáltalán… elkezdtünk tudatosan foglalkozni a problémával.”
Az orvosi vizsgálatok mindent rendben találtak, kiderült: kislányuk lesz. Eleinte a petezsák mellett egy vérömlenyt is felfedeztek. „Aztán az egyik ultrahangvizsgálatnál kiderült, hogy az nem vérömleny, hanem a másik kislányunk” – mondja Nóri nevetve. „Hát, a férjem boldog volt, de én sokkot kaptam… fogalmam sem volt, hogy ez milyen lesz, hogy lesz. Kellett nekem két-három hét, mire magamhoz tértem abból, hogy ketten lesznek. Pláne, hogy teljesen tapasztalatlan anyaként kell majd megbirkóznom a dologgal.”

A terhesség továbbra is haladt a megfelelő mederben, egészen a tizenkettedik hétig, amikor vérzések fordultak elő Nórinál. „Szörnyen aggódtunk, még később is, amikor

folyamatosan kaptuk az újabb és újabb határidőket, hogy még meddig bírjuk ki, akkor már nem lesz baj.

Így következett el a 35. hét – öt héttel a szülés napja előtt. „Egy vizsgálatra mentünk be, ahol azt látták, hogy az A baba értékei elkezdtek romlani, valószínűleg nem jutott elég oxigénhez. Az orvosok úgy döntöttek, gyorsan kikapják őket.”

Olyannyira gyorsan, hogy Nóriék 12.06-kor még parkolóórát hosszabbítottak, 49-kor és 50-kor pedig már meg is voltak a babák. „Fel sem tudtuk fogni!” Mivel nem készültek szülésre, megfelelő ruhácskák sem voltak náluk.

Szerencsére mindkét baba súlya elérte a két kilót, így nem kerültek inkubátorba, és már a negyedik napon hazamehettek. Nórának azonban ez kicsit sem volt megnyugtató. „Nemcsak engem ért sokkszerűen, hogy hirtelen el kell tudnom látni két magatehetetlen csöppséget, de a családnak is. Senki nem mert hozzájuk nyúlni rajtam kívül.

Fotó: Valczer Hajni

Háromóránként ébreszteni kellett őket, nem is tudom, mikor aludtunk egyáltalán.

Az első három hónapra nem is nagyon emlékszem… Mivel a férjem három műszakban dolgozik, a barátnőm, testvérem, unokahúgom és anyukám volt ott nálunk felváltva, ők segítettek.”

Aki egyszerre egy csecsemőhöz szokott, nem is gondolná, milyen nehéz, ha ugyanazt duplán kell elvégezni. Ilyenkor például az igény szerinti gondozás nemigen működik, hiszen a két babát „egymáshoz kell igazítani”. „Az elején az egész napunk csak etetésből és altatásból állt” – mondja Nóri.

A legegyszerűbb dolgot, mondjuk egy elindulást is alaposan meg kell tervezni. Az öltöztetés például úgy zajlik, hogy mindkét pici ruháit kikészítik előre, majd rétegenként cserélgetve adják fel rájuk – nehogy egyikük bemelegedjen, míg a másikat öltöztetik. Vagy ott az alvás: ikreknél nem feltétlenül jó, ha egy szobában alszanak, mert ha az egyikük felébred, felébreszti a másikat is… Az etetés is más technikát kíván, olyat, hogy egy felnőtt párhuzamosan tudjon enni adni két babának. És persze mindenre dupla időt kell rászánni az elején.

A babák – Fanni és Panni – most tíz hónaposak, de Nóri még mindig nincs velük egyedül: a legtöbb feladathoz két ember szükséges. És hát az ikres lét bizony pénzügyileg sem könnyű, hiszen szinte mindent két példányban kell megvenni a gyereküléstől a pelenkáig. „Apából pedig itthon sosem elég” – mondja Nóra, aki azért igyekezett mindent úgy kialakítani, hogy menjenek a dolgok a férje segítsége nélkül is.

Fotó: Valczer Hajni

A sok segítség ellenére utolérte Nórát a szülés utáni depresszió. „Ahogyan a csajok jöttek, az olyan volt, mint egy hullámvasút. A vetélés, aztán az, hogy ikrek, tizenkét hetesen a vérzés, az aggódás, a rossz eredmények, a sürgősségi császár… Majd otthon a félelem, hogy mindent jól csináljak, hogy mi van, ha egyszerre kelnek, és én épp egyedül vagyok… Vártam az anyai ösztönt, de nem jött. Féltem a saját lányaimtól, és nem voltam boldog. Azzal szembesültem, hogy a nap huszonnégy órájában rendelkezésre kell állnom, miközben két-három órákat alszom. És felismertem, hogy tényleg nem tudok menni nélkülük sehova… hogy

egy jó időre vége mindennek, ami az előző életünkben volt. Az utazásoknak, a spontán dolgoknak, a barátok is elmaradnak… Tudtam, hogy ez ezzel jár, de ettől még nem volt könnyebb elviselni.

Sokat sírtam, hangulatingadozásaim voltak. Folyton azt számoltam, mennyi idő, míg a férjem hazaér, és levesz némi terhet a vállamról.”

József szerencsére ismerte a depresszió jeleit, és nagyon megértő volt. „Minden porcikájával azon volt, hogy segítsen, pedig vele is gyakran veszekedtem” – meséli Nóri. „Kellett vagy két hónap, míg az agyam átállt, és az anyaság feladatból élvezetté vált. Mert most már tényleg az!”

Nóra ma már megkönnyebbülten mesél, a kezdeti nehéz időszak a múlté. Azt mondja, Panni és Fanni két teljesen különböző személyiségű baba, és nagyon jó látni, milyen erős a kapocs köztük. Merthogy eddig a nehézségekről beszéltünk, de persze az ikres lét csodás ajándék is tud lenni.

Fotó: Valczer Hajni

„Nagy könnyebbség, hogy már lehet mellettük mást is csinálni, mert egymással játszanak, és sokat tanulnak egymástól. Jó látni, ahogy együtt fejlődnek, ahogy reagálnak egymásra. Ha új játékot kapnak, Panni hátrahúzódik, és a nővérét figyeli, benne bízik. Az egyik jelez a másiknak, a másik odamegy hozzá, megpuszilja, megsimogatja…

Bár külön szobában vannak, öt alvásból háromszor percre ugyanakkor ébrednek. Különleges kapocs ez.

Ők mindig ott lesznek egymásnak, akkor is, ha mi már nem leszünk, és ez nagyon megnyugtató. Egyszóval: ikres szülőnek lenni a világ legcsodálatosabb dolga. Amennyire nehéz az eleje, olyan boldogító most már!”