Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Egészség

„Sokszor mostam már ki olyanok gyomrát, akik később sikerrel jártak” – így dolgozik az öngyilkosmentő

Vajon miről beszélhetnek a mentőben a kórház felé tartva azok, akiknek nem sikerült önkezükkel véget vetni saját életüknek? És mit mondjon egy mentős a háztetőről épp leugrani készülő kamasz srácnak? Kovács Zsolt hajdúnánási mentőtisztet és addiktológiai konzultánst nemrég tüntették ki mindazért, amit az öngyilkosságok megelőzéséért tesz.

A hivatásodból adódóan rengeteg öngyilkossággal találkozol. Ha valahol ilyesmi történik, te mindig a helyszínen hagyod a Lélekben Otthon Alapítvány szórólapjait az érintetteknek. Élnek a lehetőséggel? Kérnek segítséget?

Ez a szóróanyag inkább az öngyilkosok családtagjainak szól. Előfordul, hogy később segítséget kérnek, felhívnak, hova fordulhatnának. Úgy tudom, hogy az országban egyedülálló módon minden mentőkocsiban elhelyezünk a kiadványból, de kitesszük orvosi ügyeleteken, mentőállomásokon, és minden befejezett öngyilkosság helyszínén is. Egy ilyen helyzetben a családtag nem fogja olvasni a kiadványt, de lehet, hogy néhány hét múlva a kezébe kerül. Egy ilyen tragédia hatalmas teher az elkövetők családtagjainak, ennek ellenére a legtöbbször semmilyen terápiába nem vonódnak be. Az öngyilkosság mindig tabu lesz, erről soha nem fognak beszélni. Nem mondjuk a gyereknek, hogy apád felakasztotta magát.

Gondolom, egy ilyen súlyos titkokkal terhelt környezetben mindenki sérül.

Főleg a gyerek, aki hihetetlenül ráérez, hogy a családi rendszeren belül valami megváltozott, hogy van valami, amiről jobb nem beszélni. Én diszkréten mindig felhívom a család figyelmét, hogy a gyereket vigyék el szakemberhez, mert ezt a traumát fel kell dolgozni. Már csak azért is, mert a családon belüli ismétlődés, mintakövetés nagyon jellemző. Találkoztam olyan idős emberrel, aki nyolcvanon felül követett el öngyilkosságot, és látszólag rendben volt az élete, felesége, unokái voltak. Amikor megérkezett a helyszínre a fia, elmondta, hogy a papa a negyedik a családban, aki véget vetett az életének.

Mi táplálja a titkot, ami miatt így összezár a család, amiért nem lehet a történtekről még említést sem tenni?

A stigmatizáció rendkívül erős az öngyilkosság kapcsán, főleg egy olyan kisebb településen, mint Hajdúnánás. Összesúgnak a piacon, sugdolóznak, vajon miért akasztotta fel magát a férj, találgatnak, vajon rossz volt-e a házassága. Nem tudhatjuk, mi történik a családon belül, külső szemlélőként mégis sokszor ítélkezünk.

Olyan is van, amikor kifejezetten biztatják azt, akinek nem sikerült az öngyilkossági kísérlete, heccelik, hogy legközelebb válassza az akasztást, úgy legalább biztosra megy. Magam is voltam már fültanúja annak, amikor egy egészségügyi dolgozó biztatta arra az illetőt, hogy máskor inkább a vonat alá ugorjon.

Az öngyilkosságra való felbujtás bűncselekmény, mégis elhangzik ilyesmi. Olyan sem nagyon létezik, amit gyakran hallok, hogy „csak elborult az agya”. Ez ritkán van így. A tett elkövetését nagyon sok minden előzi meg, nem egyik napról a másikra szokott megtörténni. A folyamatnak három fázisa van: a gondolatok, vagyis a meghalási szándék megfogalmazódása, a tervezési fázis, és a cselekvés. Aki komolyan gondolja, az tudatosan végigmegy ezeken a fázisokon. Persze nemcsak azért ítélkezünk az öngyilkosok felett, mert tudatlanok vagyunk. A minősítésnek vallási okai is lehetnek; a katolikusok régen például nem is temették közös parcellába az öngyilkosokat a többi elhunyttal.

Legtöbbször nem látni bele, mi zajlik egy emberben, legfeljebb a közvetlen családtagok vesznek észre jeleket (Fotó: istock)

A sztereotípiákról jut eszembe egy tanár a volt iskolámban, akiről senki sem gondolta volna, hogy öngyilkos lesz. Volt két szép gyereke, jó tanár volt, mindig kiegyensúlyozottnak és nyugodtnak tűnt, aktívan részt vett a közösségi életben. Később persze kiderült róla, hogy súlyos depresszióval küzdött, gyógyszereket szedett. Gondolom, elég gyakori ez a „senki sem gondolta volna róla” érzékelés.

Legtöbbször nem látni bele, mi zajlik egy emberben, legfeljebb a közvetlen családtagok vesznek észre jeleket, de jellemzőbb, hogy ők is csak utólag rakják össze a képet. Gyakran megkérdezem, volt-e erre utaló kijelentés, és jellemző, hogy elmondják, „igaz, mondogatta mostanában, hogy véget vetne az életének”.

Az öngyilkossági gondolatokat komolyan kell venni, felkeresni egy szakembert, mert ilyeneket nem jelent ki csak úgy az ember.

Az öngyilkossági szándék megfogalmazása okkal történik. Senki sem mondja azt kisgyerekként az apja ölében ülve, hogy alkoholista akar lenni, el akar majd kétszer válni, és ötvenévesen felköti magát. Ehhez kell egy életút.

Van úgy, hogy nem vesszük észre a jeleket, de az utolsó utáni pillanatban mégis adódik lehetőségünk szólni a másikhoz? Ilyenkor mit lehet mondani egyáltalán?

Egy időben sokat kutattam, hogyan lehet megoldani olyan krízishelyzeteket, amikor valaki azzal fenyegetőzik például, hogy felrobbantja a gázpalackot vagy felakasztja magát, miközben mások a szobán kívül rekedve, az ajtó mögött állnak. Egyszer egy fegyveres testületnél dolgozó férfi fejbe lőtte magát az irodájában, miközben az ajtó mögött ott álltak a munkatársai tehetetlenül. Mit mondhattak volna egy ilyen helyzetben? Hogy lehetne segíteni akkor is, amikor nem biztonságos valakit a helyszínre küldeni? Hogyan lehetne ezt a krízist öt perc alatt feloldani? Végül egy izraeli mintát találtam erre, egy túsztárgyalási technikát: alkupozícióba kell hozni a másikat. Egyszer kihívtak egy nevelőotthonos gyerekhez, aki a tetőről akart leugrani. Egy ilyen helyzetben nemcsak az frusztrált, aki öngyilkos akar lenni, hanem az is, aki megpróbálja meggyőzni, hogy ne tegye. A „kihívom a rendőröket”, „beviszünk az elmeosztályra”, „ne butáskodj” típusú próbálkozások biztosan nem segítenek. Ebben a beszűkült, izolált tudatállapotban nem érdekli a másikat, mit akarnak neki mondani, ő csak egy valamire tud gondolni: hogy leugorjon. Végül felmentem hozzá, és beszélgetni kezdtem vele. Néhány perc múlva magától lejött.

Mi volt a kulcs?

Melléültem, és megkérdeztem tőle, beszélgethetnénk-e. Ilyenkor akár azt is elmondhatja az ember a másiknak, hogy „megértelek, mert igazad van”, vagy azt, hogy „lehet, hogy ebben a helyzetben én is leugornék”, „elmondanád, miért akarod ezt megtenni?”. Ha így állok hozzá, legtöbbször létrejön a kapcsolat, és át lehet térni a pszichológiai eszközökre is, például megértethetem vele, hogy ha így tesz, azzal nemcsak saját magát öli meg, hanem a férjét is, a leendő gyermeke apját, a saját anyját… és így tovább.

Gyakoriak az ilyen kiélezett helyzetek?

Túl sok ehhez hasonló kritikus helyzet azért nincsen. Öngyilkosságokkal viszont rengetegszer találkozom. A befejezett öngyilkosságok közül a legtipikusabb az akasztás, és akinek erős volt a halálvágya, azt többnyire csak órák múlva találják meg. A gyógyszer-túladagolás jellemzően nem szokott halállal végződni, mert relatíve hamar kiderül, hacsak nem él magányosan az illető, le nem áll a légzése, vagy bele nem fullad a hányadékába. Általában az egészségügyi dolgozók körében gyakori a gyógyszeres elkövetés, mivel egyrészt könnyen hozzájutnak a szerekhez, másrészt tudják, mit mivel kell összekeverni ahhoz, hogy biztosan sikerüljön.

Arányában mennyi a befejezett és a befejezetlen öngyilkosság?

Szerencsére sokkal több a kísérlet. Hajdúnánáson és vonzáskörzetében 2010-ben bőven száz fölött volt a kísérletek száma egy évben, és ebből nyolc volt befejezett öngyilkosság. A megyei szintű statisztikánk nagyon rossz, de vannak Hajdúnánásnál sokkal kedvezőtlenebb helyzetben lévő városok, települések az országban.

A kísérlet itt azt jelenti, hogy az illető igazából nem szeretne biztosra menni?

Többnyire igen, és jellemző, hogy van alkoholfogyasztás mellette.

Kovács Zsolt mentőtiszt

Volt kudarcélményed?

Nem igazán, mert általában két esettel találkozom – vagy kimossuk az illető gyomrát, vagy holtan találjuk. A beteget relatíve rövid úton kísérem végig a helyszíntől a kórházig, ezért kevés idő áll a rendelkezésemre, hogy kiderítsem, miért követte el az öngyilkosságot. Amikor addiktológiai konzultánsnak tanultam, az egyik tanárom azt mondta, a legfontosabb a mások meghallgatásának a képessége. Ehhez nem kell pszichológiai végzettség, egyszerűen vannak olyan típusú emberek, akiknek szívesen feltárulnak. Én azt hiszem, ezek közé tartozom.

Mit mondanak ezen a rövid úton, amíg velük vagy?

Sok esetben szerelmi bánatra hivatkoznak. Bevesznek tíz darab gyógyszert, amitől, tudják ők is, hogy úgysem fognak meghalni. A legáltalánosabb az, hogy családi okokra hivatkoznak vagy a munkahelyük elvesztésére. De azért én azt gondolom, nem ezek a valós okok, ezek csak az utolsó cseppek voltak. Mindenki kerül rossz élethelyzetekbe, ez elkerülhetetlen, de normális esetben ezeken túl tudunk lépni. Az öngyilkosoknál viszont ezek az élethelyzetek olyanok, mint a folyóban sodródó uszadékok, melyek megrekednek, és a folyó nem tud tőlük tovább haladni. Jön a következő probléma, az is megreked, a legvégére pedig annyi hordalék gyűlik össze, hogy kicsap a folyó. Ha ezeket a problémákat el tudjuk engedni, szakemberek segítségével fel tudjuk dolgozni, akkor a folyó tovább tud folyni.

Az öngyilkosok nem meghalni akarnak, hanem nem élni úgy tovább, ahogy élnek.

Ilyenkor az a legfontosabb, hogy tudják, vannak alternatíváik. Persze előfordul, hogy tényleg nincs B-verzió, például amikor valaki gyógyíthatatlan beteg. Az ilyen racionális öngyilkosságok esetén még érvelni sem lehet, mert érthető, hogy az érintett nem akarja azt a szenvedést átélni, ami vár rá. Az öngyilkosság azért is jellemzőbb az idősebbeknél, mert ők tudják, hogy ahogy volt, úgy már soha sem lehet. Ők már nehezen lépnek túl a kudarcokon, nincs jövőképük, elveszítették a párjukat, rossz a kapcsolatuk a családdal, egyedül vannak. Általában ezekről az utolsó cseppekről sokat meg lehet tudni a kórház felé vezető úton. Aki viszont nagyon komolyan gondolja, az nem akar szóba állni senkivel. Volt olyan betegem, aki megivott valamit, betettük a mentőautóba, és bevittük a legközelebbi orvosi ügyeletre, hogy kimossuk a gyomrát. Nézett rám a mentőben, de bármit kérdeztem, egy szót sem szólt. Olyan erős volt benne a halálvágy, hogy tudta, mit kell meginnia ahhoz, hogy meghaljon.

Azt szokták mondani, hogy a karácsony kiemelten kritikus időszak ebből a szempontból.

Ez jól hangzik, de nem feltétlenül igaz. Ugyan jó, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy senki se maradjon egyedül az ünnepek alatt, de az esetszám mindig tavasszal növekszik meg, a nyári hónapokban csúcsosodik ki, majd a nyár végére cseng le. Tavasszal az emberek sokkal nyíltabbak, nem zárkóznak be úgy, mint télen, viszont az, aki depresszióval küzd, nem tud ennek megfelelni, úgy érzi, lemarad, kimarad.

Talán a gyerekek ilyen tettei a leginkább felfoghatatlanok a társadalom számára…

A magyarországi statisztikák szerint ez a tett 17, 20 éves korban és a 65 éven felüli korosztálynál a legjellemzőbb. De ismertem egy 14 éves fiút is, aki azért akasztotta fel magát, mert véletlenül meghúzta az apja kocsiját. Szerencsére túlélte, de feltettem magamnak a kérdést, vajon mi lehet ilyenkor a háttérben. Ennél kisebb gyerekeknél nem jellemző, ők többnyire véletlenül ölik meg magukat, például úgy, hogy eljátsszák a filmben látott jeleneteket. Olyat is láttam, hogy a gyerek a saját nyakát szorongatta, mert rájött, hogy ha felszaporodik a szervezetben a szén-dioxid, akkor attól bódult állapotba kerül – ezt hívják széndioxid-narkózisnak. De ezzel a gyerekek„csak” játszanak.

A fantáziálást vegyük nagyon komolyan, mert ez egy erős jel arra, hogy az illető végre fogja hajtani a tervét (Fotó: iStock)

A Momo nevű internetes horrorlény hatására viszont többen követtek el öngyilkosságot.

Igen, mert a gyerekek nagyon el tudnak távolodni a realitástól. Találkoztam olyan fiatallal, aki azért követett el öngyilkosságot, mert mint mondta, „elveszítette az összes életét”. Kiderült, hogy online játékot játszott, és a játékban gyűjtött életeit veszítette el. Ő már annyira elszakadt a realitástól, annyira beleélte magát a játékba, hogy nem tudott különbséget tenni a valódi és a virtuális élet között.

Szoktál tartani prevenciós előadásokat mind a szerhasználat, mind az öngyilkosság kapcsán lakásotthonban élő gyerekek, iskolások és felnőttek számára is. Mit lehet mondani nekik?

Főként olyan megküzdési stratégiákról beszélek ezeken az előadásokon, amelyek segítenek a problémáik megoldásában vagy a hozzátartozóik támogatásában. Ezek tanulható készségek, csak Magyarországon még kevesen foglalkoznak vele, és sajnos ez a téma még a tanárok körében is tabu. Nyilván túlreprezentálni sem szabad ezeket a dolgokat, mert az is lehet káros. Statisztikák is azt mutatják, hogy amikor a sajtó túl sokat foglalkozik valakinek az öngyilkosságával, akkor megugrik a hasonló esetek száma, ahogy az Molnár Csilla halála után is történt 1986-ban.

Prevencióra nagy szükség lenne, de én azt látom, hogy az iskolák csak akkor szólnak, ha már megtörtént a tragédia, és akkor is csak azért, hogy kipipálják, ők foglalkoztak a témával. Pedig a tanárok tudják, kik azok a gyerekek, akikre érdemes lenne figyelni. Csak sajnos gyakori, hogy a szülők nem közreműködők, és visszautasítják a segítséget, mondván, az ő gyerekükkel márpedig nincs baj.

Egy kisebb településen a szégyen is visszatartó erő. Az ember nem szívesen megy el például az Anonim Alkoholisták Klubjába akárcsak érdeklődni is, vagy egy hozzátartozójának segítséget kérni, mert akkor azt mondják róla, hogy biztos ő az alkoholista. Próbáltunk Hajdúnánáson egy évig fenntartani egy szerhasználattal kapcsolatos drogambulanciát, mert az ott élők nagyon fel voltak háborodva azon, mennyi a kábítószeres, és senki nem csinál semmit. Kitaláltuk, hogy hetente egy alkalommal a Vöröskereszt irodájában lenne a drogambulancia. A kezdeményezés hatalmas felháborodást váltott ki, nem akarták, hogy „idejöjjenek a drogosok”. Jellemző, hogy az emberek egyrészről elvárják, hogy oldjuk meg a problémát, másrészről, amikor ott a megoldás, annak még a gondolatát is elvetik.

Mikor érdemes szakértő segítséget kérni?

Ha nemcsak felmerül valakiben az öngyilkosság gondolata, de hosszabban tervezi, fantáziálgat is róla. A fantáziálást vegyük nagyon komolyan, mert ez egy erős jel arra, hogy az illető végre fogja hajtani a tervét. Sokan vannak, akik úgymond tréningelik magukat, azaz többször kipróbálják, mondhatni felkészítik magukat a helyzetre. Ez a legközelebbi út ahhoz, hogy egyszer majd be is fejezzék. Sokszor mostam már ki olyanok gyomrát, akik később sikerrel jártak.

Hogyan teszed le ezt a terhet a mindennapokban?

Otthon igyekszem mindent elfelejteni, elmegyek horgászni, íjászkodom, minél több emberrel próbálok egészségesen kapcsolódni.

Nekem harminckilenc év után is tud pokoli lenni, amikor azt látom, mit meg nem tesznek magukkal az emberek. Ezt nem lehet megszokni, és haragszom is arra, amikor valaki ezzel jön. Aki megszokja, nem biztos, hogy ide való.

Van bennem egy egészséges segítőkészség, vagyis megtanultam, mi az a határ, ameddig még tudok segíteni, de mindenkivel együttérezni nem lehet. Mi élethelyzeteket tanulunk meg kezelni. Míg egy közlekedési balesetnél egy szemtanú sokkot kap, mert nem tudja, mit tehetne, mi, akik ezt megtanultuk, gyakoroltuk, már tudjuk, milyen tragikus körülmények közt mozogni. Mi az élethelyzeteket tudjuk jól kezelni, nem azt, hogy valaki meghalt. Azt sosem lehet megszokni.

Ha valaki a környezetedben krízishelyzetben van, hívd a 116-123-as ingyenes lelkielsősegély-számot! Ha te érzed úgy, hogy összecsaptak a fejed felett a hullámok, bátran hívd őket!

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top