2019. Szeptember 09.

Három magyar nő, akit a szerelem a világ végéig repített

Van, akinek álomként, van, akinek komplett rémálomként kezdődött a története. Három magyar nő, akik a szívüket követve Ausztráliában kötöttek ki, és nem bánták meg.

Tálas Ágnes

Vannak dolgok az életben, amiket ha kemény munkával is, de meg lehet teremteni önállóan. Ilyenek a szakmai sikerek, a karrier, az egzisztencia, a kényelmes otthon, a baráti kapcsolatok, valamint az önmagunkkal ápolt jó viszonyunk. Ezzel ellentétben ott van az ember lánya által hőn áhított, mindent elsöprő szerelem, ami az istennek sem akar ránk találni, pedig úgy kéne már, mint egy falat kenyér. Túl vagyunk már ezer meg egy dugába dőlt komoly vagy épp tiszavirág-életű próbálkozáson, odaadtunk és elvettünk már mindent, amit csak lehetett, de az az idióta herceg a lovával együtt eltévedt már megint. Akarhatjuk mi nagyon, de az bizony édeskevés, sőt sokszor az dönti dugába, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Aztán amikor a legkevésbé várjuk, vagy mikor épp a legkisebb gondunk is nagyobb a gyomrunkban repkedő pillangókhoz hasonló, euforikus érzés után való loholásnál, bumm!, egyszer csak beüt a szerelem, és mindent visz. Méghozzá van, hogy szó szerint, ahogy a következő történetekben is.

A szerelem nem ismer határokat

Három magyar nő, Anett, Liza és Zita bevállalták: a szerelemért cserébe hátrahagytak mindent, és a földgolyó másik oldalára, a 15 000 kilométerre lévő Ausztráliába költöztek, mindent egy lapra téve fel. Most elmesélik, hogy megérte-e a szívük után menni.

„2010 telén épp két munka között voltam, és mivel éveken át gályáztam, hogy felépítsem itthon a karrieremet mint marketinges, úgy gondoltam, hogy mielőtt az új cégnél munkába állok, megérdemlek végre egy hosszabb pihenést. Pasim persze nem volt, már magam sem tudom, hogy azért-e, mert folyton dolgoztam, vagy pont azért melóztam annyit, hogy az űrt kitöltsem, de a lényeg, hogy egyedül vágtam neki az egy hónapos ausztrál körutazásnak” – emlékszik vissza Anett.

„A külföldi utam második hetét az aranyhomokos partjairól híres Gold Coaston töltöttem, ahol poénból beiratkoztam egy háromnapos szörftanfolyamra, és az első napon sikerült elütnöm egy fickót a vízben az önálló életre kelt szörfdeszkámmal. Először azt hitem, elsüllyedek szégyenemben, de mikor végre csapzott hajjal, félrecsúszott bikinivel kikászálódtam a vízből, és kétségbeesve érdeklődtem az áldozatom hogyléte iránt,

kiderült, hogy pont a legjobb pasit sikerült eltrafálnom a fürdőzők közül, mint a mesében. Azt láttam rajta, hogy annyira nem bánja, hogy az akciómnak köszönhetően nőtt egy pukli a fején, és kihasználva, hogy ezek után úgysem mondhatok nemet, meghívott egy fish and chipsre. Azóta hozzámentem, és a két gyerekünket szigorúan ő tanítja szörfözni

– mondja nevetve Anett.

Képünk illusztráció. Fotó: Brook Mitchell / Getty Images

„Az én sztorim sajnos ennél sokkal fájdalmasabban kezdődött – kezdi Zita. – Én látszólag boldogan éltem itthon a férjemmel és az akkor hétéves fiunkkal, Danival, amikor is a párom kapott egy állásajánlatot Sydney-ben. Építészként dolgozott, és egy kétéves projektre kérték fel, így rövid gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk a költözést, legfeljebb két év múlva hazajövünk, ha nem jön be a kinti élet. Persze a gyereket ki kellett venni a suliból, nekem fel kellett adnom a munkámat, de akkor úgy éreztük, hogy a lehetőség megéri ezt az áldozatot.

Kiköltöztünk, a férjem belevetette magát a munkába, én igyekeztem a fiunknak gördülékennyé tenni a váltást, amennyire lehet, és megteremteni odakint egy új otthont. Öt hónap múlva haza kellett jönnöm pár hétre, hogy még néhány elintézetlen hivatalos ügyet rendezzek, és Dani is jött velem, hiszen a férjem minden erejével az új munkára koncentrált.

Nos, mire visszaértünk Sydney-be, kiderült, hogy azért jutott neki másra is ideje, méghozzá felszedni valakit a kolleginák közül.

Ott álltam Ausztráliában teljesen megsemmisülve, egy hétéves gyerekkel, akinek fenekestül felforgattuk a kis világát, hogy az én drága férjem megvalósíthassa a szakmai álmait. A saját érzéseimre gondolni sem volt időm, csak a túlélés és a gyerek járt a fejemben.

Így kezdődött 12 éve az ausztrál életem, ami akkor a megvalósult álom helyett a legrosszabb rémálomnak tűnt” – meséli Zita a sokkoló történetüket.

Szél helyett jött a szerelem

„Én nem utaztam ilyen messzire a szerelemért, sőt Ausztráliában sem jártam soha. Két éve nyáron egyszerűen gyanútlanul lementem a Balatonra munkaügyben, ahol mellesleg épp a vitorlás világbajnokság zajlott – kezdi Liza. – Na nem mintha ez számomra első hallásra érdekes infó lett volna, de akkor még nem sejtettem, hogy a szél, vagyis inkább annak hiánya fúj majd össze egy fickóval, aki miatt aztán hátrahagyok csapot-papot.

Elég nehéz vitorlásversenyt tartani szélcsendben, így egy világnyi mezőny várakozott a parton, hogy végre vízre szállhassanak. Az ausztrál delegációval pedig egy unatkozó edző is volt. Bár a szélért fohászkodott, az akcentusa miatt valószínűleg rosszul vették fel az égiek a rendelését, és engem küldtek helyette.

Egy balatoni flörtnek indult, de hamar kiderült, hogy sokkal több ez annál. Pár hét múlva már megvolt a repülőjegyem Ausztráliába, egy évvel később pedig már ott éltem

– emlékszik vissza Liza.

A boldogságnak súlyos ára van

Itt van tehát három magyar nő, akik egyszer csak Ausztráliában találták magukat, az örök nyár hazájában, de azért bizony itt is van úgy, hogy gyülekeznek a fekete felhők. Zita életében ez elég hamar be is következett.

„Természetesen az első gondolatom az volt, miután rájöttem, hogy vége a házasságomnak, hogy becsomagolok, és már költözünk is haza a fiammal, a második pedig az, hogy botrányt csinálok a férjem munkahelyén, és kirúgatom. Aztán jó pár átzokogott nap után nagy nehezen visszatértek az értelmesebb gondolataim is – és nem tagadom, volt ebben egy nagy adag büszkeség is, hogy nem kulloghatok haza megszégyenülve –, végül pedig úgy döntöttem, hogy nem fogom újra felforgatni Dani életét, és a sajátomat sem, így maradtunk Ausztráliában, persze külön a férjemtől.

A következő egy év rettenetesen nehéz időszak volt, de egy válás itthon sem könnyű. Küzdelmes volt az itthoniak segítsége nélkül, viszont az, hogy kint senki sem ismerte a történetemet, megadta a lehetőséget arra, hogy tiszta lappal indulhassak, és magamban is hamarabb lezárhassam a házasságomat.

Kint vannak magyar közösségek, akik olykor-olykor összejárnak, vagy épp segítik egymást egy-egy ötlettel, tanáccsal. Azon a hétvégén Danit vittem el egy magyar gyerekeknek tartott kirándulásra, ahol, mialatt a fiúk fejvesztve rohangáltak, a szülők megbeszélték egymással az ausztrál élet előnyeit és hátrányait. A közös nosztalgiázás és magyaros panaszkodás közepette észre sem vettem, hogy szépen lassan már mindenki nekilátott a szabadtéri grillezésnek, és én már csak egyetlen apukával beszélgetek egy órája. Aztán ezt a beszélgetést sok száz másik követte, és ma már 10 éve osztunk meg mindent Istvánnal. Azóta született egy kislányunk is, akit Dani büszkén tanítgat magyarul.

Sosem gondoltam volna, hogy Ausztrália lesz az, ahol az után, hogy darabokra hullott az életem, rátalálok egy magyar férfira, aki visszaadja a hitemet a szerelemben, pont akkor, amikor a legutolsó gondolataim között sem szerepelt egy párkapcsolat

– meséli Zita mosolyogva a happy endet.

Képünk illusztráció. Fotó: iStock

Anett története sem ért véget egy randival. „Mi az ominózus, sorsszerű szörfbaleset után nagyon gyorsan úgy döntöttünk, hogy összekötjük az életünket Daviddel, így én már munkába sem álltam az új helyen, ami várt rám Magyarországon, hanem helyette konténerbe pakoltam az életemet, és Ausztráliába költöztem. Akkor nem voltam még 30, így könnyebben tudtam vízumhoz jutni, hogy a szigetországban maradhassak.

Próbáltam elhelyezkedni a szakmámban mint marketinges, de szembesülnöm kellett vele, hogy a külföldi végzettségem és munkatapasztalatom közel sem nyom annyit a latban, mint én azt hittem, így alkalmi munkákba kezdtem.

Nem mondanám, hogy ez volt álmaim netovábbja, de mivel már mindketten gyereket szerettünk volna, kézenfekvőnek tűnt, hogy családot alapítunk, így a következő három évet otthon töltöttem a két kislányunkkal. Lévén, hogy azért én szerettem a szakmámat meg azt is, ha megvalósíthatom a vágyaimat, három év után újra megpróbáltam munkát találni a saját területemen. Mondanom sem kell, hogy ennyi év kihagyás után ez még kevésbé sikerült.

Ausztráliában nagy hagyománya van az önkéntes munkának, ezért úgy döntöttem, hogy a helyi szakmai tapasztalat érdekében bevállalok félévnyi ingyen munkát, hátha onnan már könnyebb lesz továbblépni. Szerencsére bejöttek a számításaim, és bár ez a fél év nem volt sétagalopp, utána el tudtam helyezkedni egy marketingügynökségnél. A két csodálatos gyerekünk és az én ausztrál, a szörfbalesettől kissé ütődött férjem kárpótolt az elmúlt hét év nehézségeiért, és megmutatta, hogy érdemes volt a szívem után menni” – mondja Anett.

A Balatontól az óceánig

„Én még az út elején vagyok – folytatja történetét Liza. – A balatoni nagy találkozás után egy év távkapcsolat következett, ami mindkettőnket felőrölt, így egy éve úgy döntöttem, hogy a világ másik végére költözöm. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű 34 évesen új életet, új karriert, új kapcsolatokat és új otthont teremteni, hiszen Ausztráliában sincs kolbászból a kerítés, és távolabb már nem is lehetnék Magyarországtól. Viszont ha az ember igazán elszánt, ezeket fel lehet építeni bárhol, ha van egy olyan társ melletted, aki megéri ezt az áldozatot, és aki mindezért cserébe megad minden támogatást.

Az elején kicsit esetlennek éreztem magamat, de mire megtanultam a másik oldalon vezetni anélkül, hogy lepadkáznám naponta a kereket, mire megfejtettem az ausztrál akcentus olykor kibogarászhatatlan jelentését, és leszoktam arról, hogy az utcán hangosan mindenkinek azt kiabáljam búcsúzáskor, hogy puszi – ami angolul puncit jelent –, addigra rájöttem, hogy nem baj, ha a szerelem mindent visz, mert cserébe sokkal többet ad.”