Adjuk meg a novembernek, ami a novemberé!

Ugye nemcsak engem bosszant, hogy lassacskán már október közepén megjelennek a csokimikulások az üzletek polcain, november elejére meg egyenesen minden műhóban és fahéj illatban úszik? Valóban rémesen irritáló – hol van még az advent, nemhogy a karácsony, mi ez a rémálom? Miért nem tud az emberiség elmodernizálódott része mihez kezdeni a novemberrel?

Az első, zsigeri válasz az, hogy azért, mert a november undorító, sötét, hideg, nyálkás, egyszerűen nincs mit csinálni ilyenkor.

De ha belegondolunk, ez a „nincs mit csinálni” legalábbis ötlettelenül, lustán hangzik – ha kicsit szemtelen akarok lenni, egyenesen ostobán. Ha nem lenne mit csinálni novemberben, akkor például nem létezne, nem? Kell valami oka legyen annak, hogy ez a szomorkás, tűnődős, lassú hónap mégiscsak helyet kapott a naptárban. Okoskodás helyett olyan embereket kérdeztem meg, akik foglalkozásuk révén nagyon közel állnak a természethez: egy növénytermesztő gazdászt, egy méhészt, egy népművészt és egy jógaoktatót. Amilyen távol állnak egymástól látszólag ezek az emberek, válaszaik épp olyan érdekes összhangban vannak egymással.

Betelelünk

A méhész novemberben betelel – talán ez az egyik legszemléletesebb kifejezés azok közül, amelyeket a megkérdezettek válaszként adtak. Mészáros József méhészgazda, a Benta Völgye Méhész Egyesület elnöke azt meséli, hogy a méhatka elleni védekezés mellett ilyenkor a legfontosabb teendő az, hogy a méheket télire betereljék a kaptárba, és lehetőleg ott is tartsák – ami a mostanihoz hasonló enyhe időben nem is olyan könnyű.

Egy-egy kaptárban a csúcsidőszakban csaknem 70 ezer méh alkot egy családot (Fotó: MTVA / Bizományosi: Oláh Tibor)

A méhek ugyanis nem alszanak téli álmot, sőt nagyon is aktívak a legnagyobb hidegben is, de ha elkolbászolnak a kaptárból, egy szál magukban nem élik túl az enyhe novembert sem. Összekapaszkodva – úgynevezett telelőfürtben – viszont simán kibírják a fűtetlen kaptárban. A „fűtetlen” nem pontos kifejezés, hiszen a méhek maguk melegítik téli kuckójukat: a nyáron termelt mézmennyiségből raktároznak maguknak télire (vagy a gondos gazda speciális sziruppal látja el őket), így kellőképpen mozgékonyak maradnak ahhoz, hogy repkedésükkel felfűtsék a fürt belsejét, amely akár 30 fokos is lehet, de a külseje sem hűl 7-8 fok alá.

A méhtársadalom ráadásul figyelemreméltóan szolidáris: a külső és a belső rétegben izgő-mozgó méhek időnként helyet cserélnek, hogy a kívül fagyoskodók beljebb kicsit felmelegíthessék elgémberedett szárnyaikat.

Na szóval, a méhek betelelnek, összekapaszkodnak, és tartják egymásban a lelket az első tavaszi fuvallatig. Kezdésnek nem rossz így novemberre, nem?

Számot vetünk

Családjával Fejér megyében 130 hektáron gazdálkodó Judit barátnőm gondolkodás nélkül vágta rá ezt a szintén remek kifejezést, amikor megkérdeztem tőle, mit csinál egy növénytermesztő novemberben. Amúgy ebben sincs a világon semmi különleges: novemberre a munkák lassan véget érnek, a gazda nagyjából betakarított és el is vetett mindent.

Összeszámolja a termést, gondoskodik az értékesítésről, bevételt és nyereséget kalkulál, végiggondolja, milyen nehézségekkel, milyen tanulságokkal járt az elmúlt szezon, mi az, amit jövőre másképp kell vagy másképp szeretne csinálni.

Fogj kezet a termelővel – élet a mélyfagyasztott csirkén innen és a spanyol almán túl

Nem beszélve arról, hogy időben elkezdi tervezni a tavaszi vetéseket és munkálatokat is – ezzel párhuzamosan végignézi munkaeszközeit, intézkedik a javításról, cseréről, kölcsönkér és kölcsönad.

Most érkezik el a tapasztalatcserék időszaka is, de míg régen jobbára a kocsma kínálkozott helyszínként az ilyesmihez, ma már létezik a szépen kivilágított és fűtött konferenciaterem is – nem véletlenül most kerül sor rengeteg szezonzáró szakmai rendezvényre.

Számadás, számvetés, a dolgaink rendbetétele, felkészülés a következő kikeletre – tehát ez is a november „feladata”.

Fürkésszük a jövőt – férj a gombócban, feleség a lopott ingben

Nemcsak szerintem, hanem a folklórismeretben igencsak jártas néptánctanáraim szerint sem kizárt, hogy pont ilyenkorra datálódik a legtöbb férj- és feleségválasztó babona meg népszokás, és nem, mondjuk, a szőlőmetszés vagy pláne az aratás idejére. Logikus: a nagy mezőgazdasági munkák végeztével egyrészt jobban ráértek agyalni a fiatalok, másrészt a számvetés nemcsak arra terjed ki, hogy mennyi kukorica van a csűrben, és mennyi kolbász a füstölőben – hanem arra is, hogy mi történt velünk az elmúlt időszakban, és mire számíthatunk a közeljövőben. Karácsony után nem sokkal kezdődik a farsangi, báli szezon, épp ideje körülnézni a környéken, vajon ki az a leány vagy legény, akin az átlagosnál többet pihentetjük a szemünket…

Fotó: Fortepan

Talán az sem véletlen, hogy halottainkról is éppen ebben az időszakban emlékezünk meg. A sötétség kezdete mindig is figyelmeztette az embert az elmúlásra.

A néphagyományban tehát ilyenkor a saját lelkünk felé fordulunk, számot adunk magunkban arról, hogyan változtunk az elmúlt évben, és megpróbáljuk feltérképezni a jövő lehetőségeit.

Befogadjuk a sötétséget, hogy képesek legyünk várni a fényt

Valahogy úgy sejtettem, hogy a tőlünk térben és világnézetben oly távol eső India biztosan egészen másképp gondolkodik a novemberről, mint mi, európaiak. De az a helyzet, hogy az évnek ez az időszaka arrafelé is a világosság és a meleg lassú eltűnéséről szól – viszont a keleti filozófiák követői, mint az élet minden más viszontagságát, a sötétséget is természetes derűvel fogadják be. Jógaoktató barátnőm, Betti szerint ők is úgy tekintenek erre a néhány hétre, mint egyfajta számvetésre: „megvizsgáljuk a mögöttünk álló időszakot, lelassulunk, kiürítjük az elménket, hogy fel tudjon készülni a fény megérkezésére, az új év kezdetére. Nem szabad semmit siettetni: ha nem engedjük át magunkat a sötétségnek, nem fogjuk ajándékként üdvözölni a fényt.”

A díváli a hindu vallás egyik legfontosabb ünnepe. Ilyenkor lámpásokat és tűzijátékot gyújtanak, hogy elűzzék a sötétséget, gazdagság és jólét költözzön otthonukba (Fotó: Prashanth Vishwanathan / Bloomberg via Getty Images)

Lelassulás, kiürítés, helycsinálás az előttünk álló dolgoknak – úgy tűnik, akárhová is pillantunk a világban, a mostani időszak, az „őszutó” szerény, de nagyon is lényeges szerepet játszik az életünk körforgásában. Tehát nincs mit bánni, unni a csendes novemberen, nem kell visszasírni a langyos októbert, és főleg nincs miért siettetni az illatos decembert. Mert „mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt…” Úgyhogy, kedves november, hidd el, úgy szeretünk, ahogyan vagy!