Némasági fogadalmat tett klímaaktivista

Egy magánéleti krízis miatt egy hétre csendes elvonulásra mentem. A kommunikáció és a kapcsolattartás semmilyen formája nem volt megengedett, legfeljebb csak magában beszélhetett az ember. Ebben a belső csöndben számos elnyomott érzéssel találkoztam magamban, ami eleinte ugyan nem volt kellemes, ám egy hét után, amikor újra meg lehetett volna szólalni, már nem is volt akkora igényem beszélni. Aztán persze mégis kinyitottam a számat (ami azóta sem áll be), hiszen közléskényszeres és igencsak kényelmes világunkban igazán nehéz elképzelni, hogy túl hosszú ideig nélkülözzük a beszédet. Ám vannak kivételek: John Francis környezetvédő 17 évig egy szót sem szólt, 22 évig pedig mindenhova gyalog járt a világban.

1971. január 17-én a Standard Oil Company két olajszállító tartályhajója, az Arizona Standard és az Oregon Standard összeütközött a San Francisco-öbölben, és hatalmas, 840 000 gallonos olajszennyezést okozott. A károk láttán John Francis amerikai környezetvédő eleinte csak egy barátjával viccelődött, hogy soha többé nem ül autóba. A következő évben azonban Francis szomszédja hirtelen meghalt. „Az olajkatasztrófa hatása alól egyszerűen nem tudtam kikerülni. Becsukhatod a szemed, elfordulhatsz, de a szag elsöprő. Elhatároztam, hogy szeretnék valamit csinálni, de nem tudtam pontosan, mit. Említettem egy barátomnak, hogy abba akarom hagyni az autózást, ő pedig nevetett rajtam, én pedig nevettem magamon, és ezzel ennyi is volt. Aztán a következő évben meghalt egy szomszédom. Seriff-helyettes volt, csodálatos felesége, kedves gyerekei voltak, mindene megvolt. És egyik napról a másikra eltűnt. Rájöttem, hogy nincsenek ígéretek. Ha valamit meg akarok tenni, jobb, ha most megteszem. Persze lehet, hogy más azt mondta volna, csatlakozik a Sierra Clubhoz, ír a szenátorának, visel egy táblát magán az olajtársaságok előtt. Nem sokan mondanák azt, hogy felhagyok a motoros járművekkel. De ez tűnt a legmegfelelőbb dolognak, amit tehettem.”

John Francis – 22 évig csak gyalog járt, 17 évig hallgatott a klímaaktivista

Az élet bizonytalanságának új érzésével szembesülve a férfi tehát úgy döntött, hogy azonnal cselekszik, és

Francis, akinek azóta beceneve The Planetwalker, szabadfordításban a Bolygójáró, úgy írta le akkori személyiségét, mint aki túlzottan felfújta önmaga fontosságát, hiszen kezdetben azt várta, hogy mások is kövessék a példáját, és lemondjanak az autókról és más motoros járművekről. Persze senki sem tett így a környezetében.

A hallgatag bolygójáró

Sőt inkább szembeszálltak vele. Miközben Francis gyalogosan járt-kelt a világban, az emberek néha megálltak vele beszélgetni arról, hogy mit miért csinál. Gyakran kapta azon magát, hogy vitába száll velük arról a kérdésről, mi értelme is van gyalogolnia. 1973-ban, a születésnapján ezért úgy döntött, hogy felhagy a magyarázkodással, és nem vitatkozik egy napig senkivel, hanem meghallgatja mások mondandóját. Ezt annyira értékes tapasztalatnak találta, hogy másnap is hallgatott. És a következő nap is. Végül 17 évig nem beszélt, kivéve egy anyjához intézett telefonhívást 10 év hallgatás után. „Teljes némasági fogadalmat tettem. Nem beszéltem. Gyakoroltam a hallgatást, ami nagyon fontos része a kommunikációnak. Egyetemre is járhattam így és ledoktoráltam környezettudományból” – mondja az aktivista, aki szerint a hallgatás által volt képes igazán meghallgatni más embereket, megérteni az őt körülvevő nagyobb világot, és megváltoztatni a személyes kommunikációhoz és a környezeti aktivizmushoz való hozzáállását.

Egy interjúban így fogalmazott: „Felnőtt életem nagy részében nem hallgattam teljesen. Csak elég sokáig hallgattam, hogy eldöntsem, a beszélő elképzelései megegyeznek-e az enyémmel. Ha nem így volt, abbahagytam a hallgatást, és az elmém előre száguldott, hogy érveket állítson fel a beszélő elképzelései és álláspontjai ellen. Amikor rájöttem, hogy nem figyeltem, olyan volt, mintha életem felét addig nem éltem volna. 

Felmerülhet a kérdés, hogy a hallgatás filozófiája nem túl passzív válasz-e a klímaváltozást tagadó hangok ellen vagy a fakivágásokat szorgalmazó rendelkezésekkel szemben. Francis erre azt mondja, mindig fennáll a veszélye annak, hogy valami nem a megfelelő válasz. Csakhogy a férfi ez idő alatt írással és gesztusokkal kommunikált, és bendzsózással is kifejezte magát.

Fotó: Carly Snider

1990-ben, a Föld napján vetett véget némasági fogadalmának 17 év után. Másnap Washington D.C.-ben elütötte egy autó, de küldetéstudata, a gyaloglás iránti elkötelezettsége nem hagyott alább: sikerült meggyőznie a mentőket, hogy engedjék neki, hogy gyalog menjen a kórházba. „Az egyik mentős így szólt: »Miért félsz az autózástól? Ez valami vallási dolog?« És azt mondtam: »Nem, ez nem vallásos dolog.« »Akkor ez egy spirituális gyakorlat?« Azt válaszoltam, nem. Erre ő: »Akkor az elvek miatt, ugye? Drágám, ha fel tudod függeszteni az elveidet öt percre, akkor elvihetnénk  a kórházba.« Én pedig elgondolkodom rajta, és csak az jutott az eszembe: nem hiszem, hogy az elvek így működnének. Nem függesztheti fel őket az ember csak úgy öt percre. Végül hagytak gyalog menni.”

Csendben lenni mások meghallgatásához

Francis szerint a némasági fogadalma „mások és a környezet meghallgatása volt”. A csend fogadalmát szinte végig betartotta, miközben gyalog zarándokolt Észak- és Dél-Amerikán keresztül, egyetlen hátizsákkal és bendzsóval. Még a szülei támogatását is megszerezte, akik kezdetben ellenezték a túlságosan „hippinek” gondolt ötletét. „Aggódtak. Anyám megkérdezte, hogy megőrültem-e. Miután rájöttek, hogy nem drogozok és nem vagyok alkoholista, elfogadták” – mondja Francis. 

Amíg csendben volt, három főiskolai diplomát szerzett, és egy Ph.D. fokozatot a Wisconsin-Madison Egyetemen. Elsétált az oregoni Ashlandbe, hogy beiratkozzon a Southern Oregon Egyetemre, és részt vett ott egy kétéves programban. Ezután elgyalogolt Washington államba, és épített egy hajót, felvette a kapcsolatot a Montana Egyetemmel, és tájékoztatta őket arról, hogy körülbelül két éven belül szeretne beiratkozni egy mesterképzésre. Montanába tehát hajóval érkezett, majd ott is diplomát szerzett annak ellenére, hogy pénze kevés volt, de a professzorok nyomon követték az osztályzatait, és mivel azok kitűnőek voltak, segítették a tanulmányait. Francis ezután Wisconsinba gyalogolt, ahol doktori tanulmányokat folytatott, és az olajszennyezések hatásaira összpontosított. Tanulmányai során, 1989-ben történt az Exxon Valdez-katasztrófa (az olajszállító tankhajó Prince William-szorosnál bekövetkezett balesetekor 42 millió liter nyersolaj került a tengerbe, minden idők egyik legnagyobb környezeti katasztrófáját okozva), amely felhívta a figyelmet kutatásaira. A diploma megszerzése után visszasétált Washington D.C-be. Francist a hallgatás évei alatt igazán meglepte, hogy az összes oktatási intézmény, ahová járt, támogatta őt anyagilag is, lehetővé téve, hogy tandíj fizetése nélkül vegyen részt az órákon. De Francis kreatív módokat is talált a szerény megélhetésre: bendzsózott, megtanult vízfestékkel festeni, végül alapított egy nonprofit szervezetet, a Planetwalkot.

Ezt teszi a lelkeddel 6 hónap csönd

Francist az egyetemi évei után az Egyesült Államok parti őrsége alkalmazta, hogy az olajszennyezések kezelésével kapcsolatos jogszabályokon dolgozzon. 1991-ben az Egyesült Nemzetek Környezetvédelmi Programjának jószolgálati nagykövetévé nevezték ki. 1994-ben úgy döntött, hogy hatékonyabb környezetvédő lehet, ha újra elkezdi használni a motoros közlekedést. „Számomra a gyalogos utam egyfajta átmeneti rítus és részben önfelfedezés volt. Tiltakozásként kezdtem el sétálni, de ez szorongás nélküli gyaloglássá változott, és életformává vált. Elkezdtem megfigyelni a világot, festményeket készítettem a környezetemről, némasági fogadalmat tettem, hallgattam, zenét komponáltam, írtam, és időt szakítottam a formális oktatásra” – nyilatkozta egyszer, hozzátéve, hogy bolygójáró lehet bárki, aki az utazásait a világ javára fordítja.

Fotó: George Williams (CC BY-NC-SA 2.0 licensz szám alatt)

„A némasági fogadalmammal ellentétben, amelyet hosszú gondolkodás után minden évben megújítottam, soha nem kérdőjeleztem meg a gyaloglás melletti döntésemet. Miután szemtanúja voltam a kaliforniai olajszennyezésnek, a gyaloglás olyasvalami volt, amivel könnyedén éltem a környezetben. Ez akkoriban megfelelő volt. Persze most, 22 év gyaloglás után rájöttem, hogy a döntésem, hogy nem használok motoros járműveket, börtön lett, és csak én szabadíthattam ki magam. Miközben még folytattam a gyaloglást, elhatároztam, hogy repülni kezdek, és más motoros közlekedési eszközöket használok egyéb munkák elvégzésére. A tanulság számomra az volt, hogy mindig gondoljam újra a döntéseimet az új ismeretek és információk fényében. Ne féljek változtatni.”

Francis azt is megosztotta, milyen volt abbahagyni a 22 éve tartó gyaloglást. „Két holland nő sétált velem. És amikor beszálltam a buszba Brazília és Venezuela határán, úgy néztek rám: »Istenem, valami történni fog vele. Sírni fog, vagy bármi.« De nem sírtam. Beültem a buszba, és éreztem, hogy közlekedem. Éreztem az utat, a fogaskerekek forgását, a dugattyúk dörömbölését. Nagyon érdekes pillanat volt számomra. Nem volt bűntudatom.”

Amikor elkezdett sétálni, abban reménykedett, hogy az emberiség javára válik, jobb hellyé teszi a bolygót. Akivel találkozott, arra nyilván nagy hatással volt, de talán fontosabb az a tanulság, amelyet leszűrt a csendben töltött évek alatt. Francis szerint ugyanis a környezettel kapcsolatos problémák a társadalom nagyobb problémáit tükrözik. Ahogy fogalmaz: 

John Francis most 76 éves. Házas, két gyermek apja, a Planetwalk nonprofit szervezet ügyvezetője és a National Geographic Society oktatási tagja.

(via)