Másodika van, a fizetésem a folyószámlámon. Javarészét kiveszem készpénzben a banki automatából. A múlt hónap másodikától összegyűjtött csekkek várakoznak rám. Sorba raktam őket a befizetési határidő szerint, az összeg egyben kiszámolva – indulok is a postára. Konzervatív vagyok, legalábbis a befizetések terén: ragaszkodom a sárga csekkekhez. Az az illúzióm, hogy így egy kicsit tudok játszani a befizetések ütemezésével, ami a valóságban azt jelenti, hogy húzom-halasztom azokat az utolsó napig.
Egyedül él? Megbírságolni!
Egy fizetésből és egyedül élek. Csekkem tengernyi. Mielőtt elindulok, még egyszer átnézem őket. Társasházi közös költség a lakás négyzetméterére kiszámolva, benne a szemétszállítás- és a vízdíj, szintúgy négyzetmétereimmel felszorozva. Plusz a távfűtés külön csekken, és a többi. Belegondolok, teljesen mindegy, hogy tízen termeljük-e a háztartási hulladékot, pancsolunk a meleg vízben, és élvezzük a forró radiátorok által ontott, a távolból érkező hőt, vagy egyes egyedül én, az ár attól még ugyanaz.
Az igazság kedvéért hozzáteszem, hogy hétvégenként a két gyermekem is itt szemetel és pocsékolja a vizet, és persze bukfencezik a meleg padlón. Amolyan vasárnapi szülő vagyok. Péntek délutántól vannak velem a gyerekek vasárnap estig.
A tény, hogy az édesapjuknál maradtak a válás után, sokakban bizonyára megrökönyödést kelt. És ha még azt is tudnák rólam, hogy nem fizetek gyerektartást, hát, nem lennék a magam helyében, ha arra gondolok, miféle képzetek forrása lehet ez. (Legyen itt annyi elég, hogy így egyeztünk meg a bontóperben, és a volt férjemért aggódókat megnyugtatom: nem járt rosszul az egyességgel.)
A magamfajták gyanakvó megítélésével a pénzintézetek sem fukarkodnak, hiszen az egyfizetésű háztartás a két kiskorú gyermek közös szülői felügyeleti jogával nem vonzó, mint hitelfelvevő. De más szempontokból sem a rendszer kegyeltjei között tarthatom számon magam: mivel elmúltam 25 éves, de még nem vagyok nyugdíjas, és a két gyermekem sem velem él, így minden támogatásból, kedvezményből, visszatérítésből kimaradok.
Persze, vannak szolgáltatások, belépők, szálláshelyek, melyeket ilyen formációban is (egy felnőtt két gyerekkel) kedvezménnyel vehetünk igénybe. De akadnak olyanok is szép számmal, melyek legkevesebb két felnőtt, két gyerek kombinációra ígérnek árengedményt. Azt pedig mégsem tehetem, hogy a létszám kedvéért a sorban állók közül egy magányos férfira rákacsintok: ha a belépővásárlás idejére csatlakozna csonka családunkhoz, ő sem járna rosszul… még félreértené, a gyerekeknek pedig rossz példát mutatnék.
Az egyszemélyes nyaralás pedig belföldön, külföldön egyaránt különösen drága mulatság, hiszen a szállodák, szálláshelyek csaknem az egész világon megbírságolják a magányos utazókat, azaz busás egyágyas felárat számítanak fel.
Mosni, főzni, vásárolni egy személyre miért drágább?
A háztartási eszközök vásárlása sem az a terep, melyen érzékelhetnénk bármiféle méltányosságot mi, egyedül élők. Ha van is olyan háztartási gép, melynek a gyártója kínál egyszemélyes modellt, az inkább PR-fogás, mint sem hasznos, netán olcsóbb változat, ellenben: mivel kevés darab adható el belőlük, az előállítás költségei alaposan bele vannak építve az árba.
Az egyszemélyes háztartás vezetése azonban nemcsak a szigorúan vett költségek tekintetében jelent kihívást. Egyszínű szennyes ruhákból összegyűjteni egy mosásra valót is igen nagy belső erőt kíván, mert közben vészesen fogynak a szekrényből a tiszták. Megoldás lehetne egyetlen színű darabokból összeállítani a ruhatáram, hogy gyorsan összegyűljön a mosógépbe ésszerűen rakható mennyiség, de ezt még az egyedülállók pásztorolására szakosodott blogoldalak sem merik ajánlani női követőiknek. Vannak ugyan olyan mosógépek, melyek menüjében kisadag ruhák mosásához ajánlott program is szerepel, de azok a készülékek inkább a prémium kategóriába tartoznak, természetesen az ahhoz illő árfekvésben.
Fotó: Getty Images
Azt pedig már sokan sokfelé leírták, hogy egyszemélyes adagokat főzni igen nehéz, ahogyan a hozzávalók sem mindig könnyedén szerezhetők be kis mennyiségben. A nagybani élelmiszervásárlással, tehát annak a lehetőségével élni, hogy a nagyobb kiszerelés gazdaságosabb vagy az amolyan „egyet fizet, kettőt fizet” akciókkal, szintén bajos. Amit megspórolunk, azt elveszíthetjük, ha idejekorán lejár az élelmiszer szavatossági ideje, és ki kell dobnunk azt a szemétbe – ráadásként azzal a rosszérzéssel terhelve, hogy pazarolunk. Persze, választhatjuk azt is, hogy csak az akciós terméket fogyasztjuk, amíg az tart. De arra kevesen állunk készen, hogy reggelire, ebédre, vacsorára ugyanazt a fogást fogyasszuk, azt viszont napokon át vagy még tovább.
Duplán árazva az élet
Visszatérve öszvérlétemhez, azaz az egyedülálló, ugyanakkor gyermeket nevelő státuszomhoz, van itt még egy érdekes jelenség. A lakásom felszerelése, berendezése természetesen olyan, mintha a gyermekeim állandóan velem lennének. A bútoroktól kezdve a játékokon és a sportszereken át egészen az aranyhörcsögök ketrecéig minden ugyanúgy megvan, mint otthon. Jól is van ez így, hiszen ez is az otthonuk.
Ennek megfelelően szinte mindent duplán vásárolunk meg édesapjukkal, hogy mindkét lakásban komfortosan, otthonosan érezzék magukat a gyerekek. Tehát szinte minden beruházás terheli mindkét szülő pénztárcáját, de nem úgy, hogy megosztozunk rajta, hanem éppen ellenkezőleg:
külön-külön mindketten megfizetjük a beszerzés teljes árat.
Persze, vannak olyan kiadások is, melyeket megfelezhetünk, ilyenek például a táborok, sportedzések, különórák befizetései. Tudom, sokadmagammal járunk hasonló cipőben, miszerint egyedülálló és független személyként javakban és szabadságban dúskálókként tekintenek ránk. A valóság azonban az, hogy mi is szülők vagyunk, így természetesen a gyerekekkel töltött hétvégék minden költségét álljuk, miközben ugyanolyan felelősségek és félelmek terhelnek minket is, mint például, hogy mi történik, ha valamit (minden igyekezetem ellenére) nem tudok megadni a gyermekeimnek.
És vannak itt még félelmek jócskán, amikről tudom, hogy a jelenlegi, sok szempontból sarkaiból kifordult világunkban többségünket sújtják. Mi lesz, ha elveszítem a munkámat, vagy tartósan megbetegszem? Esetleg bedől a régóta cipelt hitelem eddigi törlesztéseimet csaknem teljességében felfalva, egyszeriben egészében aktuálissá téve adósságomat? A sort még hosszan folytathatnánk.
Szorongató érzés csak mindezek árnyékában élni, nemhogy bármelyiket is osztályrészül kapni. Ám mindezt egyedül élve viselni, minden tekintetben nagyon nyomasztó lehet. Hiszen könnyen előfordulhat, hogy nincs lehetőség megosztani semmilyen terhet senkivel, nincs lehetőség semmilyen támaszt, kapaszkodót találni senkinél.
Milliónyian magunkra hagyva
És végül nézzük meg hányan is vagyunk érintettek mindebben valamilyen formában: a Központi Statisztikai Hivatal 2020. évi adatai szerint 1 millió 300 ezer egyszemélyes magyar háztartás van. De lelelhetünk olyan hivatkozásra is, amely 2,4 millió egyedülállóról ír. Mindkettő hatalmas szám, de persze felmerül a kérdés, mi okozhatja ezt az óriási eltérést.
Egyik magyarázata lehet ennek, hogy nyilván egyszemélyes háztartásban élni és egyedülállónak lenni nem ugyanaz a halmaz. Szinglik, elváltak, gyermektelenek, házastársukat vagy gyermeküket elveszítők élhetnek egyedül, egy háztartásban: a központi, másoknak elérhető támogatásokból rendre, jogszabályok felhatalmazásával kimaradva, olykor még negatív sztereotípiákkal is küzdve, miközben a megélhetés számukra biztosan többe kerül az átlagosnál.
És vannak, akik családi állapotuk szerint egyedülállók, de mondjuk, például még a szüleikkel élnek. Az ő gondjuk sem érdemel kevesebb figyelmet, hiszen – lehet, hogy bizonyos terheket nem is kell most egyedül viselniük – de ha szüleiknek, családjuknak nincsen lehetősége erőteljes anyagi segítséget nyújtani, éppen mert jóformán semmilyen állami támogatás rubrikájába nem férnek bele, nem tudnak a másik halmazba kerülni: azaz önálló életet kezdeni, melynek első állomása egy egyszemélyes háztartás lehetne.
