Lámpaláz? – Válasz

Régebben azt mondták, hogy nem is lesz igazán jó színész, muzsikus stb. abból, aki – kezdetben legalább – nem ismeri a lámpalázat. A lámpaláz egyik eleme ugyanis a szervezet – és a pszichikum – felkészülése, “riadóztatása” a szokottnál nagyobb kihívásra.

Ilyenkor megváltozik a hormonális kiválasztás – másfajta hormonok és más mennyiségben szabadulnak fel –, a szervezet egyfajta “vészreakciót” produkál, ami fokozza éberségünket, figyelmünket, testi és lelki energiáink koncentrációját. Azt is mondhatnánk, hogy a lámpalázban megjelenő tüneteket tudjuk – szerencsés esetben – felhasználni annak a felfokozott állapotnak, testi-lelki jelenlétnek az előidézésére, amely a sikeres fellépéshez kell. Persze, ha ez a bizonyos lámpaláz rémületbe ejt, eluralkodik rajtunk, ha meg akarunk szabadulni tőle ahelyett, hogy felhasználnánk (mert úgy érezzük, azt hisszük, hogy zavar a produkcióban), akkor tényleg zavaró tényezővé válik.

Jeles színházi emberek, színészek, rendezők és muzsikusok figyelmeztetnek, hogy a lámpalázat jelentős részben természetesnek kell tekintenünk, és nem küzdenünk kell ellene, hanem használnunk kell. Nem sokat ér, ha nyugtatgatjuk magunkat, ha azt mondogatjuk: “Nem szabad idegeskednem!” – írja egy kitűnő zenész és zenetanár a Zenekar című folyóirat múlt évi 3. számában a szorongásról és a lámpalázról szólva. Lucinde Haeselbarth inkább ilyenféle gondolatokban látja a megoldáshoz vezető utat: “Rendben van! Most reszketek. A szívem zakatol. Ebben a pillanatban nem tudom már, hogy melyik arpeggio van az 57. ütemben. És mindezzel a hendikeppel most játszani fogok!”
Vizsga vagy felelés előtt gyakran érezzük: “Nem tudok semmit!” Mert ilyenkor valamiképpen az egész anyagra gondolunk, és “semmi” sem jut eszünkbe, vagyis csak a semmi jut eszünkbe. De biztosan sokan átélték már, hogy az első kihúzott vagy feltett kérdésre a kép hirtelen kitisztul, és, ha tényleg foglalkoztunk az anyaggal, előbukkan belőlünk a válasz.

Szakemberek sokféle gyakorlatot próbálnak és ajánlanak a lámpaláz – nem, nem “leküzdésére”, hanem – felhasználására. Van, akinek a koncentrációs gyakorlatok segítenek (egy-egy maga elé idézett egyszerű tárgyra próbálja irányítani figyelmét néhány percig, előállítására, hasznára, megjelenési formájára), mint Haeselbarth asszony is írja, van, aki pszichológustól tanult lazítással, relaxációval (autogén tréninggel) próbálkozik, van, aki jógával, de majdnem minden szakember hangsúlyozza a test- és lélegzetkontroll fontosságát, a különböző légzőgyakorlatokat.

Persze, az a kérdés is felmerül, milyen mértékben van szükségem mások elismerésére ahhoz, hogy önbecsülésem rendben legyen. Ha nagyon függök a külvilágtól, a lámpalázas állapotnak is kiszolgáltatottabb leszek. Vannak, akik hangsúlyozzák különböző “rituálék”, esetleg kissé babonás kényszercselekvések – vagy éppenséggel kabala- és totemállatok megérintésének, megszorításának – fontosságát. Mindez arra utal, hogy amikor létre kell hoznunk valamit – legyen ez egy felelet, színielőadás vagy szólószám a hangversenyen, esetleg sportteljesítmény –, akkor a lélek mélyebb rétegeit is mozgósítanunk kell, bizonyos áhítatos hangoltságra van szükségünk. (Az archaikus művészetekben, színi- vagy zenei, táncos előadásokban a művész kultikus cselekvésekben vesz részt, és imádkozik, mielőtt kilép a pódiumra vagy a színpadra.)

Mindezekhez a fent emlegetett “technikákhoz” kezdetben szakember, pszichológus segítségére van szükségünk; a rövid távú hatás eléréséhez ugyanúgy, mint “a tudatalattival kötött béke” eléréséhez.
Ha sikeresen “kezeltük” magunkat – illetve ez a folyamatos gyakorlás során is bekövetkezhet – “lámpalázunk” nem elmúlik, hanem átalakul egy olyan felfokozott lelkiállapottá, amelyik segíti produkciónkat, sőt: örömöt is okoz!